Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"Kibiztosított beszéd"

Nem szeretem a ,,hétköznapok" költőit. Érdekemberek és csak annyi közük van a költészethez, hogy semmitmondó ,,költői beszédet mívelnek" a cél, megélhetésük könnyebbé tételéért. Erre a besorolásra nagyon jó példa otthoni volt iskolatársam esete. Gyermekkorában feltűnően látogatta a falusi miséket, majd a misék utáni összejöveteleken a paplak vendége volt gyakorta. Aztán, az „új szelek" megfúvásakor az új szelekre hajló közegekhez csapódott, — fel is vették az egyetemre. Majd, hogy a szeleket valóságos vihar követte, gyorsan „átfújta" a szél egy nyugat-európai ország fővárosába és gyermekkori kapcsolatait „szellőztetve", ismét jó helyre esett. Egyetem és kezdődő irodalmi „sikerek" jelezték útvonalát, verseskötet is természetesen. Aztán — egyesek szerint szerelmi bánat, mások szerint a „nem-csak kolbászból" álló megélhetési lehetőségek megismerése — újból repülésre késztették. Feladott csapot-papot — egyetemet és kinti irodalmat is egyben — és „hazaszállt". Én akkoriban kerültem szabadlábra otthon és dobódtam egyik kényelmetlen munkahelyről a másikra, ő már külföldi könyvek fordítójaként szerepelt, múzeum-vezetői állást töltött be, sőt finoman-megbánó cikke és versei jelentek meg hazai orgánumokban. Aztán én is „repültem" egyet, a világ nyugati felén kötve ki talán halálomig és kevésbé lett „figyelmetes" számomra. Tíz-egynéhány év telt el, „megengedték" hogy hazalátogassak és újból felfedeztem. Több ,,verses"-kötet boldog tulajdonosa, egyik jónevű könyv-kiadónk főmunkatársa és legújabb kötete előszavában „kisképűen" a hétköznapok költőjének titulálja magát, amit így, ismerve múltját és jelenét, én is helyeselve elfogadok.

Nagy Gáspár nem a „hétköznapok" költője. Nagy Gáspár az a költő, akit én költőként tisztelek, az öröm és a bánat, a vigadás és a gyász, a születés és a halál „ünnepnapjainak" költője, a Petőfi-i, az Ady-i, a József Attila-i, a Nagy László-i nagyszerű és hátborzongató napok éneklője kisfiúsan, szemüvegesen, de „halálosan" komolyan „a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke", aki „jól tudja miért e földi ágy / s miért a csillagok fölötte." Előttem legújabb kötete, a „Kibiztosított beszéd". A Magvető adta ki, igaz, óriási késéssel - 1986-ra jelezték. Hogy mégis megjelent és hogy most a Gazsi dedikálta és postára adta könyv az íróasztalomon, csodálkozásra késztet. Aztán, a lapozgatás utáni döbbenet és a 36. oldal üres fehérje a költő kézzel írott szövegével: „Erre a helyre az olvasó írja be azt a verset (verseket), melyeket hiányolnak ebből a kötetből" — megnyugtat. A régi „szelekről" van szó, a Révaitól Aczélon át Rónayig „fújtatott" ugyan olyan szelekről, amelyek a „ Hűség és hála éneké”-ből az „Egy mondat a zsarnokságról" és a ,, Kormoskövek " elfújásával újból elfújtak verset és verseket. Nagy Gáspártól kettőt is — csak amiről én tudok?! — és amely kettőnek a másolatát én most odatűzöm erre az üres lapra, hogy az olvasó mégis olvassa az ,, Öröknyár: elmúltam 9 éves" lelkiismeretbe tördelt szavait és „A Fiú naplójából"-t, annak a költőnek a „panaszait", akit én fiamként szeretek és testvéremként öleltem át 1986. októberében a Budakeszi-i kertben.

Mert ez a költő 9 éves volt Nagy Imre kivégzésekor és felnőttként megtalálta azt a kifejezést, hogy ez a vers otthon, otthoni újságban megjelenjen. Egy egész ország derült a „cenzoron", aki nem értette ezeket a sorokat — "nekünk nem szabad feledNl / a gyilkosokat néven nevezNl" és aki ezután, 1986. júniusában, elkoboztatta a Tiszatáj a másik verssel is kiszedett példányait, hogy senki ne hallja már „A Fiú naplójából" újból perzselő mondatokat: „…a csillagos estben ott susog" – ó - „júdásfa... harminc évgyűrűjével" és „ezüsttallérokkal.„kitüntetett... hókuszpókuszának... szégyen"-től és „súlyos emlékek"-től terhes szavait, amiket „: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!..."

Nem, Nagy Gáspár nem ír szamizdatot és nem ír „hétköznapi" verseket sem. Nyílt sisakrostéllyal áll ki és találja meg a kifejezést ország-világ számára. Az ő „hétköznapjai" nem hétköznapok, hanem a „Halálon túl"-i, a Kormos István-i üzenetben lángoló „október vértanús lapjain" velünk didergő „megszakadt szívűek" gyásznapjai, „a szabadságot mindig megkísértő... rabság" gyásznapjai, „az átmenetiség s ravasz szólamokba szédült fényes árulás" gyásznapjai, ahogy a „Tizennégy áprilisi sor"-ban a sárkányt-ölő „szent György napján született Jékely Zoltánnak" állít Gyásznapot a „Jézus és Júdás egyazon szívbe itt könnyen beleférő" áprilisi gyásznapon azoknak, akik áprilisban „ünnepelnek". Ez az utóbbi vers az ami világosan, a félelem legkisebb árnyéka nélkül jelenti ki, hogy

…van aki ismét megkísérli
az áldozatot ha életével is játszik
példaként mindig ott feszül tavasszal
fecskék hatalmas hídja Afrikáig
hogy remélj remélj — szíved majd megérti
ha nyarak emléke is élni marasztal."

Nem. A „félelmen túli tartomány dalokra elszánt kölyke" nem ír „hétköznapi" verseket vagy szamizdatot. A hétköznapokba sulykolt ember személytelen és szürke, egyhangú és reménytelen világát veri fel ezekkel a pattogó sorokkal, hogy jöhet tavasz ismét és lehet „még egyszer ünnep a világon". Mert költők élete a folyamatosság. A tüdőgyulladás vacogta utolsó sóhaj, a kozák pika szúrta utolsó hörej, a delírium tremens vergődte utolsó szimbólum a „hétköznapokat" ünnepi gyászban emlékezők évfordulója a Történelem című Nagy Gáspár versben magaslik igazán emberfelettivé:

„Most kényelmes
elhúzódni
az Isten-védte
csillagokra
süketnek
vaknak lenni
szolgaságunkat
sokszorozva

Mintsem
egy betömött
szájú nem!-nek
cellamocsokban
társa lenni
a tapétás
dalnokoktól
fényévekre
elkerengni"

Emberfelettivé magaslik abban a világban, ahol Itt és Ott, kívül és belül egyetlen cél és egyetlen módszer a közös — vasfüggönnyel is oszthatatlanul, egymásra-farkas-szemet-néző rakétasorokkal törvénybe iktatottan — : a hétköznapiságra szorított, a hétköznapokkal közösen uralt rabszolga-népek „süketségre" és „vakságra sokszorozott" „cellamocsokban" sínylődő sorainak a hétköznapokról ,,tapétás dalnokoktól" daloló elringatása. Mert ezek a „tapétás dalnokok" azok, akik kórusban „dalt daloltak a sztálini alkotmányról", akik kórusban dalolták a „feszítsd meg"-et és akik kórusban dalolnak majd egy „más" világról, amikor a „mostaniról" már beszélni sem lehet.

Hiszen „már nyüszít az erdő / nézi az Egyutat / ezen s így vérzik el / aki fügét mutat" — skandálja a költő és ahogy „Múlik a Jövőnk" tankpezsgő művér / és persze „testvéri / tankok" is csorogtak" fintorít, „ha J. A. ezt megéri" nem érte meg hálIsten! — hiszen „nincs nemzedéksiló/ de jövőkonzervből élünk" és... „homlokegyenest mások/ homlokán zsibbad a bérünk". Álljunk csak meg egy percre! Miről is van szó? Ez a vers olyan egyenes, mint a kilőtt nyílvessző, vagy mint az ugart ekével „művelő" magyar paraszt száján a káromkodás. A Berlint, a Poznant, a Budapestet, a Prágát, az afgán völgyeket szántó hernyótalpakat látjuk és az utat — az „Egyutat" — szegélyező csontokat: a „hétköznapokat"! Aztán a „Töredék" — Barátom leveléből —, átnyilazva hetedhétországon, tengereken és óceánon:

...
Megfogyva is és törve is
mi már itt alig élünk
percek vagy napok kellenek csupán
s fölmondják legrégibb vétkünk

nevünket ejtik s így vagyunk
titkos táblákra fölskribálva
nem sietős már senkinek
hogy ügyünkért kiállna... "

A vád és vétek. A vád felénk, a „kiállás" nélkülieket pofon-csapó és leköpő vád megérdemelten, nekünk, „vétkesek"-nek.
Harangozzák az ,,éjfél"-t „a zsiráftemetőben", ahol a „csigolyák között vers" és „banális huzat van" és ahol „torkodban kés(lekedik) a szó” és ahol „egy nyulánk hang vérzik befelé hosszan". Harangozzák az „éjfél”-t, ahol „csak gyűlik a nyál / meg a kibiztosított beszéd s álmodik fényes mondatokban.” Nézem a novemberi éjszakát Kaliforniában és a novemberi későéjszakára gondolok 31 évvel ezelőtt a falumban. Torkolat-tüzektől vörös az éjszaka Budapest felől, morajlik a korareggel az alig idehalló tank-ágyúk dörejétől. Úristen, ne add. hogy mégegyszer beteljesedjék a Költő szava. Úristen, ne add, hogy ismét ott álljunk „a hózuhanyban"!

Úristen, ne hozz ránk ismét „hétköznapokat"!


Zas Lóránt
Szivárvány, 1988. február p. 150-153.


< vissza