Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Az indulás biztonsága

ARCKÉPVÁZLAT NAGY GÁSPÁRRÓL

Költővé formálódását a szerencsés véletlen is segítette: valami folytatójának indult. A vőfélynótát fabrikáló nagyapa, ha lopva gondolt is a „haszontalan unokára", aki majd életének, a dalnak továbbvivője lesz, nem láthatta a hozzá vezető út gyötrelmét. Azt sem nagyon, hogy a „foltos szalmazsákkal" megjelölt paraszti szegénységből miként lesz kivezető ösvény. Az indulás szerencséjét pedig éppen ez a Bérbaltavárról, 1949-ben elinduló keskeny ösvény jelentette: a kis Vas megyei faluban született költő büszkén néz vissza hajdani magára. A táj még a fényes szellők idején is őrizte a csodákat, hiszen a születés körülménye, „Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban", mi más lehetett volna mint héthatárból is látható csoda! A hold-nagyságú zablák és a dunyha alatti szamárkehék világába leszállt az angyal.

Ebből a nincstelen világból való kiemelkedésre, ki tudja mily meggondolásból, a pannonhalmi egyházi középiskola szigorú tanulási rendjén, majd a szombathelyi tanítóképző irodalmi és könyvtáros gyakorlatain keresztül vezetett az út. A szülők, a kései születésű gyermeket szinte unokaként dajkáló öregek, úgy látták, hogy az általuk megjelölt világ adhatja a szegénynek a legtöbbet: aki szorgalmával bírja, tán még pap is lehet belőle. A középiskolást kordában tartó környezet valóban egyfajta rendre-szoktatta a nyiladozó értelmű fiút, a „hétköznapi" (világi?) élés egyhangúságáért bőven kárpótolt a tanulva-tanítás kollektív öröme. Nagy Gáspárnak a biblia-gyakorlat, a filozófiában, vallásban, különféle nyelvekben való elmélyülés csak arra volt jó, hogy később ebből táplálkozzék a vers; hogy e mitikus világ különösségei, élet- és szokásrendjei már egy magasabb szervezettségű világban, az esztétikum világában kamatozódjanak.

Mindjárt a kezdetekkor föltűnik egy érdekesség: aki a fiatalkori tanulás és élés ily „gyakorlatával" indul a pályán — többé-kevésbé érthetően — korábbi létének ars poétikáját vetíti a versre: költeménye formamíves, törékeny lesz, sokkal inkjább égmagasságban, mintsem a való lét „gyalog-dolgaival" együtt kalandoz. Nagy Gáspár költészeteszménye más. Ő is, akárcsak a Nagy László szép szavával bemutatott Elérhetetlen föld című antológia legjobbjai, ,,a torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseli belül." Vagyis: a megőrző és költészetünket vigyázó erőt a századok magyar költészetében végighúzódó fő sodorból: a közép-kelet-európai íróművész sajátos sorsából eredezteti.  Cselekvési terepének érzi a Duna-tájat: Balassira, Kölcseyre, Zrínyire, Petőfire, Adyra és József Attilára tekint. Verset hívó történelmi hőseit abból a csapatból választja, amely vérrel-vassal védte — a kardélre hányatástól és a tüzes tróntól sem félve — az emberséget, a nemzetet, egyéni sorsát mindig egy magasabb cél — a társadalmi boldogulás — irányába állítva.

A „májusi-karácsony" szülőföld-mitikája valójában ebben a kötődésben teljesedik ki. A ,,kis-haza" szinte önkéntelenül átadja helyét a nagy hazának, s ez tágul tovább: Dózsa György, Rákóczi Ferenc, Bartók Béla élete és műve más honbélinek is fényes példa lehet, nem csupán annak, aki — születése és sajátos sorshelyzete folytán — oly sokat függ Európa keresztjén, s kit eszmélkedésétől fogva olyannyira böködnek a lehámozottan is „fönséges kopár Magyarország-medencecsontok.” Nem csoda, hogy ebben a felfokozott készenlétben a vers elsősorban önmaga erkölcsiségét fogalmazó szolgálat akar lenni. A költő elképzelése szerint:

töretlen gerincek kopogtatása
pásztortüzek hamvadása, csipkebokrok
lobogása, az égés sikertelen
pusztái
anyaság, térdén az  egyetlen fiú, hazám!

Aki szól, mindenáron szabadítót szeretne mondani: a „lefokozott szívűek" fölemelése életfogytiglani feladatot ró ki számára. Ha a szélkiáltó madár állandóan veszélyt érzékelő romantikájára nem is mindig épülhet vers, a tartás, a verstartás még a legbonyolultabb formai és rímjátéknak tűnő variációknál is (a korai versek közül ilyen a Weöres Sándor versgyakorlataira emlékeztető tizenkét ,,tavidal", a Rejtegetett tó, s az újabbak közül az ugyancsak Weöres vízjelét viselő Variációk) ebből a hagyományból eredeztethető. Rögtön a példáknál maradva: amíg a Rejtegetett tó a pályakezdet erőfelmérő mutatványait fitogtatta — persze szó sincs itt önmagáért való játékról, csupán a könnyedség, a formai áttűnések-oldódások költészet-párlattá nemesült jelenlétéről —, addig az ugyancsak „W. S. tanár úrnak" írott „zárthelyi" (Variációk), a mozaik-szerkesztés túlhangsúlyozásával is, véresen-komoly játéknak hat. Itt már — és a későbbiekben látni fogjuk, hogy szinte minden nagy versnél — a költő, az ember fenyegetettség-érzéséről van szó. Egy-egy betű kicserélésével hiába változik meg a szó és jelentése, a szándékosan kopárnak választott illeszkedési pontok, épp a formai labirintus ily irányú bezártságát tudatosítva, önmaguk vers-helyzete fölé nőnek: az apró változtatások kinagyításával szinte sokkolnak.

Ezek az elsősorban formát teherpróbák elé állító s a tartalmat majd csak ebből kibontó játékok nem jellemzőek Nagy Gáspár költészetére, hogy mégis fölemlítettük őket, annak — nézetünk szerint — számos oka van. A legfontosabb: a költő már első verseitől fogva igyekszik elkerülni mindenfajta bezártságot. Verseinek „témája"  a versdedikációval megtiszteltek hosszú — Kormos Istvántól Huszárik Zoltánig, Nagy Lászlótól Kósa Ferencig és Kondor Béláig húzódó - sora, s a példaképül választott fényes szellők nemzedékének verseszménye, valamint a rokon szívverésről tanúskodó két antológia, a budapesti Elérhetetlen föld és a sepsiszentgyörgyi Kapuállító költőinek történelmi gondolkodása ugyan meghatározhatja e líra vonatkozási pontjait, de ez esetben mindenféle hasonlítás szűkítéssel jár. Különösen — hogy csak a vele hasonló évjáratú költők műveiből, a két antológia verseiből vegyük a példát — az Elérhetetlen föld. és a Kapuállító induló költőihez mérve más Nagy Gáspár versvilága. A széplelkek által oly sokszor elmarasztalt, mert „alant szálló" dolgokat (pl. haza, történelem, magyarság stb.) is fókuszába vevő költeménye sokkal áttételesebben s ezért — anélkül, hogy megsértenénk az előtte járókat — nagyobb intenzitással — mondjam: — művészibben? — nevezi meg „tárgyát".

A költő filozófiája, valamint a világról való tűnődésének groteszk fintora lehetővé teszi, hogy az első jelentésréteg az olvasat során újabb és újabb — a központi magtól nem elvivő, hanem éppen azt erősítő — viszonylatokkal találkozzék. Ha az első kötet, a Kormos István szerkesztette kiváló sorozatban megjelent Koronatűz (Móra Kiadó, 1975) legjobb versei kísérletező-komolysággal ezirányban törik az utat, az azóta napvilágot látottak már e mellett az alkotásmód mellett tesznek hitet. Ez az öntörvényű világát megőrző, de szinte minden újabb verssel önmaga létezésének irányára és módjára rákérdező „fejlődés" már jól mutatja az eredményeket, s különösen jól e költészet két szakaszát.

Az első, az úgynevezett aranykor boldog révülete: életrajzi élményeket, könnyen összeálló életképeket, a paraszti munka és életsors hatalmas nekifeszülését hordozza a vers. Üde hanggal, erős képiséggel és a bibliai motívumok gyakori szerepeltetésével próbál a költő hatni. Ebből az időszakból egypár verse (szám szerint hét) bekerült a fiatal vasi költők antológiájába (Sor, Szombathely, 1971). „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek" — hangzik a bemutatkozó vallomás. Noha e komolyságával egyenes irányba vágó ethoszt, mint egyetlen kardinális kérdést, a fentebb már idézeti ars poetika-szerű vers — azzal, hogy egyik részét szószerint átveszi — később is fölmutatja, aligha fölösleges újbóli ideemelése. Nagy Gáspár első kötetének darabjai — még a gyengébb versek is — csak ezzel a történelmi érzékenységű fegyelemmel s a versközelítés ily kitüntetett alázatával érthetők. Nem egyforma intenzitású költeményeket sorol egybe a verseskönyv, de a már körvonalaiban alakuló lírát méltóképpen láttatja. Amíg a költő idáig jutott, nemcsak lírája, történelmet faggató mitikus tisztaságeszményét bemutató költészete vett föl új vonásokat, hanem életkörülményei is megváltoztak.

Nagy Gáspár — zsebében a szombathelyi Tanítóképző Főiskola könyvtárosi diplomájával — 1971-ben Budapestre kerül. Mint mindannyi „szarvassá változó fiúnál", a kiszakadás gyötrelme az ő versét is megpörgeti. „Beton és üvegcsapdák közé" hordja szívét, holdutasnak képzeli magát a világ semmi-terein. Pedig a (szombathelyi) lassú indulás hamarosan fölgyorsul: versei helyet kapnak az Élet és Irodalomban, Kortársban, Jelenkorban, Új írásban, Alföldben, Életünkben, Mozgó Világban, ciklusnyi költeményt mutat be tőle a Rádió.

Ügy tűnik — ha egyáltalán ez mondható költőre — révbe érkezett. A pályaindulás első szakasza a Koronatűz megjelenésével zárul. Nem panaszkodhat a fogadtatásra sem: majdnem minden kritika elismeri alapvető lírai tehetségét, történelmi érzékenységét, üde versbeszédét. Még a költészetéről fenntartásokkal beszélők is — egyikük például esztétikai ismérveit politikai „leleplezésekké" változtatta — megegyeztek abban: valódi költővel van dolgunk. Valóban: a Koronatűz, némely hibáját tekintve is, nem mindennapi első kötet. Aki „katapultos szamárháton kívánja kiröpíteni szavait a kertből" és szinte az egész magyar történelem „mulasztását" — Dózsa elégetését, Rákóczi meghurcoltatását, bujdosását, Petőfi oroszpika-sebét — egymaga próbálja meg-nem-történtté tenni, eredményeiért megdolgozott. Nem csak jellemét próbálta bemutatkozó könyvében, de már új próbák elé állította a formát is. A hagyományos kötöttségnek nem híve, sokkal inkább az ide-oda hullámzó, belső rímeket, gondolathangsúlyokat összecsendítő versbeszédnek. Ilyen „egyszuszra mondott" szabadvers a paraszti múltat és történelmet elsirató Aranyharmonika, e tájról töltekezik a magyar irodalom sok szép anyaverse mellett is figyelmet érdemlő Anyámmal hófehérülök, s e költészeti kaland — erősen képi fogantatású versbeszéddel a Duna-medencét végigsúroló történelemfilozófia - nyomait viseli az Eljöhet értem.

A Tékozló fiú az idők haladtával észrevette, most már el kell jutni addig a házig; a házig, amely megjelöletlen biztos helyével a soha meg nem nyugvó belső szorongást jelenti. A „halottak szemfedőit" viselő vándornak az innen-onnan meglopott hirtelen-halálok, B. Nagy László, Kondor Béla, Latinovits Zoltán és Szilágyi Domokos tragédiája önvallató kényszerrel befelé fordítják a versét; ama emlékezetből kitörülhetetlen halálokra tekint, mégis magára. Már nem fáklyatemetőben, ,ahogyan a korábbi Kölcsey-vers mondotta volt, siklik a csónak, hanem a „fölszeletelt táj” befelé csobbanó mezsgyéin.

Az  életrajzi környezetet s benne a boldog élést dicsérő romantikus képeket („búzaszemes nyárcsillagok") lassanként fölváltja egy saját normáihoz igazodó szikárság. A vers boldog révülete megszökött; átváltozott a szó, az ide oda cikázó enjambement-ok ezt a kihagyásos légzést biztosítják. Aki szól, most már véglegesen a „halántékon lőtt versek emlékműve mögött"  áll; akként alakul a költenény is: minden szólás akárha az utolsó lehetőséget jelentené. „Tengerszoros / és földszoros / mindig az / életünk szoros" — így a nyelvi játékot lét-állapotá fogalmazó költemény. S a groteszkből indító Ködhimnusz szépen elősorolja mitől is félhet a költő: a rettenettől, a megvadult számítógépektől, a gyáva politikusoktól, a „félelmetes délutántól" és a „kétségbeejtő estétől", valamint attól, hog egyszercsak a holnap „NAGY-FÖLDSZELVÉNYÉN minden tippünk törölve" lesz.

A korai versekben még nem annyira elsődlegesen jelen lévő megtámadottság-érzés a költői tudatosodás (és világérzést sugalló némi raffináltság) okán összetettebbé teszi a verset, a korai találkozások — duna-táji barangolások — élményvilága a költeményen végigvonuló történelemfilozófia segítségével rendeződik. A Kapuállító szerzőinek dedikált Az „erdő fája" — amolyan „toronyfelhőként" — még kiágaskodik a rengetegből, a Te Deum csöppnyi templomokban megmaradásért könyörgő népe még hite egyetlen lehetséges fegyvereként őrzi a zsoltárt, de már a legújabb időkből származó nagy vers, a ,,Szálla alá poklokra" síró seregei ezt az ösztönös együttérzést nagyon is konkrét dolgok — századok során egymásnak uszított nemzetiségek — találkozási pontján nevezik meg: közös a felelősség!

Nagy Gáspár legjobb pillanataiban — s alighanem ekkor születnek kiemelkedő versei is: a Csak nézem Olga Korbutot..., a Forduló év, a „Szállá alá poklokra" — személyes sorsát és vívódását egyetemes érdekű közös sorssá avatja. Ekkor, a költői megidézés ki tudja milyen rejtélyével, a bérbaltavári csikó-ünnep, a zabla-nagyságú Hold és az emléktoroktól berozsdásodó aranyharmonika mögött a légies könynyedségű, szaltószabadságért könyörgő Olga Korbut táncol, az éji útitársnak szólított fiatal román költő, Dan Verona „pokolbéli testvérként" issza ki Duna melletti gyötrődésünk egyetlen italát: „Európa zaccát" s fordul — megannyi cserélhető szereplővel — az óév újjá, költői látomását előhíva a mindig egyetlen érkezőnek: „tehát utam mentén a / koordinátaéjben ezért bújtak / otthonok, mínusz mezőkben varjak, / elég, hogy mindent én akarjak / elmondani a föld és a homok / elől: hogy ne csak lelet legyünk, mit kézbe vesznek tengerzöld / tengerek, adják, viszik a lebomlott / hűvös evezőket és senkisem fizet; / terem majd itt sirálybúzából / halkenyér; hajók dagasztanak vizet."

Kétségkívül keserű a kép. Nem csupán az „Európa Mikes Kelemenjeként" érző és bolyongó költő hontalanság-érzésétől, nemcsak az időközben megkeseredett szerelemtől, a megvívásra váró, de már sohasem megvívható csatáktól. Noha íródik vagabund-kedvű levél Kormos Istvánnak, a győri halpiac tövébe („Jézusos fejlehajtva"), fölidéződik Krúdy feledhetetlen álomútja, napról napra áttűnő szerelmekkel, a női test birtoklásának gyönyörű csodáival (Térkép, kiterítve; Halánték; Éji sóhaj), szőnyegként felcsavarodik a valahai udvar, s lesz az emlékidézésből a megjelöltetést bibliai csodává avató Szalmadélután, az utolsó évek magánemberi és társadalmi izgalma a hajdan sugaras versvilágot „néma trombitaűrbe" fordítja. „Dobverőkínban" mondatja ki véle a szót: a minden játékban megbúvó nagy-sok riadalmat, élet-halál harccá teszi az évek múlásával egyre súlyosbodó érvek önvizsgálatát.

A költemény, egyáltalán: az elmondható, lírává szervezhető szó, ebben az európai léghuzatban kérdésessé válik. S a verscímmé alakult döbbenet - egyfajta negatív-lét — hangulati értékűvé emeli a zúzmarás ember-tájon átfúvó hiányt. A halántékon lőtt versek emlékműve mögött, de legkivált a Lüktetés a hullaházban megfellebbezhetetlen fájdalma, illetve bizarr képzettársítása ennek jegyében alakul. Különösen az utóbbi költemény egymásradobált kijelentő mondatai, hiányos mondatai sugallják a kiábrándultság groteszk fájdalmát. „Lótetem. Zörgő Európa-váz. Halott anyánk. / A Boldogasszony egy szava. És por valánk." S mindvégig ily hideg éjben szakad le az emlékezés faláról az öt versszak, hogy az utolsó négy sor — szemben e költészet Duna-menti  sorsot és történelmet fölvállaló hitével s emberségpéldát fogalmazó szabadságmértanával — az elfagyott gyümölcs s a korai virágzás sorsát félelmetes képekké fogalmazza. „Itt lüktetünk most még mostohán. / Lehet, hogy almavirágzásunk korán / jött; járt-kelt, a temetők alatt, / a + — időben hatalmas lift haladt."

Láthattuk: Nagy Gáspár korai - romantikus - mindentvállalása miként változott meg, költészetének második szakasza, valójában a felnőttéválás kezdete, hogyan alakította az élmény-verset létet faggató filozofikus önvizsgálattá. „Sütő András egyik hősétől tudom, hogy az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. Az igazi vers is innen indul; azért a hiányért és szüntelenül cipelve a rábízottakat: bánatos csikóarcot, madárként repdeső gyerekkezet" - mondja a pár évvel ezelőtti vallomás.

A költő, alapjaiban most sem mondhatna mást: zúzmarás hittel is azt a valahai gyermekarcot őrzi.


Szakolczay Lajos
Jelenkor, 1977. 7-8. sz. p. 739-742.


< vissza