Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

1956 fénylő arcai

NAGY GÁSPÁR VERSEI, KISS IVÁN RAJZAI

1956 októbere, amely az én nemzedékem számára is feledhetetlen, kikezdhetetlenül szép és maradandó emlék, lassan elhomályosul a közhelyek és a politika kisajátítási kísérleteinek áradatában. Az emlékezők tekintélyes hányada saját hőstetteit, kitartó bátorságát méltatja, s a legtöbben észre sem veszik, hogy árnyékot vonnak az ünnep sugárzására, s pont azokat rekesztik ki az ünneplők közül, akik az események örökösei. A politikai szándékokkal spékelt szónoklatok fokról-fokra teszik kétkedővé és bizonytalanná a fiatalokat, kikben sok egyéb elágazása után a nemzettudatnak ez a része is kétségessé vált. Nem csoda: azt tapasztalják, hogy hovatovább a forradalom örökösének mondja magát mindenki. Az is, aki fegyverrel harcolt ellene, az is, aki az örökség tüzénél sütögeti saját pártja pecsenyéjét.

A rajzokkal illusztrált verseskötet olyan arcokat, apró történéseket, minidrámákat idéz, amelyeket a valóság hitelesít. Az ügyért életüket áldozó fiatalok arca „átvérzi a történelem szövetét", s arra késztette a költőt és a rajzművészt, hogy az ő arcukat és tetteiket — ezek voltak a hőstettek — pereljék vissza a feledésből.

A versek tulajdonképpen egy eposz fejezetei. A kezdet az a bizonyos keddi nap, a vég a lélekharang kondulása, lezárásképpen pedig egy tanító jellegű, a nemzet jobbik részéhez szóló biztatás, amely annak is bizonyítéka, hogy a költő fájdalmasan szenvedi meg a forradalom mondandójának megkop(tat)ását:

Élők: mutassátok föl a világnak,
s a hunyorgó égi csillagoknak
a mi hőseinket, szent halottainkat,
akik most már jobban ragyognak
és fényük egyre fényesebb lesz,
ahogy megérti áldozatukat a nemzet,
ha századonként legalább egyszer
fölkel és nem riasztja semmi fegyver...

Bár látnoki jóslatot tartalmaznának ezek a sorok! Bár tényleg „jobban ragyognának" szent halottaink, akik a nemzet egyik legfontosabb kincséért áldozták életüket! Bár valóban az egész nép közkincsévé válnék áldozatuk tanulsága!

Amint ez az idézet is bizonyíthatja: a versek nyelvezete egészen egyszerű, a nyomaték a mondanivalóra és annak tanulságaira esik, a hang patetikus, olykor drámai mélységű és erejű, a leírásokból hiányzik a kimódoltság, amely sok 1956-ra emlékező írást tesz hiteltelenné. Nagy Gáspár nem kevesebbre vállalkozott, mint a forradalom eposzának megírása, ebből az eposzból azonban hiányzik a középponti alak, itt a hős az akkori ifjúság, amelynek lelke, tagjai azon a keddi napon sorokba rendeződve haladtak át a Margit hídon, hogy füttykoncerttel köszöntsék Veres Pétert a Bem téren, majd Nagy Imrét hallgassák a Parlamentnél és fegyverrel vívják harcukat a rádió épületénél. Késő este volt, dörögtek a fegyverek, kétségbeesve üléseztek a Központi Bizottság tagjai, hátha menthetik a menthetőt, de erre már nem volt lehetőségük. Budapesten ismeretlen szél, a szabadság szele söpört végig: „egy Föld nevű csillag — ilyenkor jobban világít — gyorsabban forog!" A vonuló, jelszavakat skandáló tömegből metszett ki arcokat Kiss Iván, valamennyiük vonásait a rég várt és remélt érzés világítja át. Ez az érzés évtizedek múltán is hatalmába keríti a hajdani diákot: amikor valamelyik képeslapban a címlapképen megpillantottam egykori önmagamat a tüntetők között, a szívem kis híján kiugrott a helyéről. Ezt, aki ott volt, megérti. Aki nem, az kereskedik vele. Aki ott volt, elmondja a költővel: „...a nagy őszi ragyogásban örökre októbert várunk", „S talán örökre kedd van / és a boldogságtól / könnyezünk sírunk!"

A jelszavak. Igen, azok a közösen elharsogott rigmusok, amelyek egybe forrasztották a tömeget, s valóban „mint a sistergő gyújtózsinór", úgy hatottak. Egyet most is őrzök emlékezetemben: „Az a kérdés Pesten-Budán, hová lett a magyar urán!" Mintha valóban „erre a honfoglalásra, erre a napra készült(ünk) volna", hatalmába kerített a „népvándorlást idéző mámor” fölzengett egy azóta sem hallott hatalmas kórus:

        Himnuszol
            és szózatol
                könnyezve énekel
        sok boldog ifjú ember
        esküszik az
esküszünk-kel
        verseket röptet föl magasra
        ahol a magyarok Istene lakik
       ...

        pedig már morajló
        fegyverzaj hallatszik át
        a Duna túlpartjáról...

Ekkortól valóban „új felvonás jön — s benne új had", a vérrel, hősi önfeláldozással járó napok, az eposz következő fejezete, amely valódi hősöket és vértanúkat idéz: a barikádokon harcoló lányokat és fiúkat, akik közül jó néhányan lettek a forradalom áldozatai. Sírjuk névtelenül emelkedett a tereken, miközben szeretteik reménykedtek: hátha... A felelős, önfeláldozó, a haza fogalmát szentnek hívő megérés napjai voltak ezek.

S láttad a hirtelen
férfivá érett kamaszt?
Ki félni sem mert
csak éppen reszketett
ujja helyett szívével
illette a jégrúzsos
ravaszt (...)
talán ez volt
a dobtárban az utolsó töltény
Ki volt ő: egy szent süvölvény
(később mikor már felnőtt)
bitóra küldte az önkény!

Az eposz számomra legfontosabb gondolatainak egyike: „ők kísérték csak — igazán a nagybetűs — szabadságot!" Valóban ők. Egyiküket, tizenéves fiút, katonasapkában ábrázolja az illusztrátor. Vonásain nem mutatkozik hősi elszántság. Gyermek-vértanú, kinek szívében élt „az elszánt álom", „szájukban tán az első — köhögtetően fojtó — olcsó cigaretta", de szívták elszántan, és feltekintettek „a szabadabb csillagokra". Szemben velük a tankok, megcsapta őket a halál hidege, de küzdöttek, s néhány napra megízlelhették „a győzelem örömét".

Következik az utóirat, „a ködülte vasárnappal" induló történet, „amint az árulás szennye kiáradt — a tizenkét fényes napra — a tereken a friss sírokra — az elfagyott krizantémokra".

Egyenlőtlen harc áldozatai. Nevesíthető és névtelen hősei egy eleve reménytelen szabadságharcnak:

De az arcok velünk maradnak
de a szemek velünk maradnak
az idő ezüst orsóján a képek
visszahozott örök emlékek...
Fényeskedjenek az időben: Ámen!

Az eposz második nagy egysége visszatekintő, a történések igazi, élő tanulságával szembesít. „Véghez vittem immár..." — idézhetné a költő. Névtelen hősei az égből, a halhatatlanságból tekintenek ránk, mint a Szigeti veszedelem bátor, önfeláldozó hazafiai. Hiába volt „Sortüzek gyalázta Magyarország", „március idusa lángolt — egy letiport nemzet szívében", s gyalázatos árulásunk volna, ha e láng kialudna, s talmi múló álértékekre tekintenénk készségesebben. Az Angyalt idézi a költő, akárcsak 1956 karácsonyán Márai tette. „És a kereszt hirdette: valóban győztek, / hiszen emlékük marad a legerősebb! / Romolhatatlan arcuk, mint a márvány, / Isten elé tett memorandum: fényes kiáltvány!"

A téveszmék és fegyverek rabságában senyvedő világ lehetséges megváltását ígérte e rövid és vérbe fojtott fellobbanás, amely csodálatot keltett, önvizsgálatra késztetett, s azt is igazolta, hogy a nyugati nagyhatalmak restek voltak a jóra. A történelmi alapigazságok verssé lényegítése Nagy Gáspár és társa kivételes — reméljük: kivételes hatású — vállalkozása, amely megmozgathatja a kihűlő érzéseket. 1956 eseményeinek elég — de nem elegendő — irodalmából (legutóbb ismét Pomogáts Béla gyűjtött egybe szép csokornyit Nagyváradon megjelent A szabadságról és a zsarnokságról című antológiájában) ezért is kiemelkedik ez a kötet, amely nemcsak maradandó művészi értékei miatt lehetne „kötelező olvasmány", hanem lélekemelő azonosulása miatt is. Higgyük a költővel, hogy „az október végi tiszta lángok" a nemzet „szívébe égették a szabadságot!" Adja Isten, hogy ilyen szívvel őrizzük a lángot!


Rónay László
Vigília, 2006. 10. sz. p. 796-797.


< vissza