Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Kép és dráma

NAGY GÁSPÁR: FÖLDI PÖRÖK

Nagy Gáspár költészete a vers jelenkori drámáját fejezi ki erős intenzitással, s miként előtte annyian - Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor, Orbán Ottó, Ágh István - a „mit tehet a költő ?" vallató kérdésére válaszol. Első két verseskönyvét, az 1975-ben megjelent Koronatüzet és az 1978-as Halántékdobot is ez a keserű kérdés hatotta át. A költészetre elemi szüksége volt, meggyőződése szerint önmagát teljesen, véglegesen költőként találta meg, emberi személyiségét az alkotó munkában tudta kibontakoztatni, s a vers ígért vigaszt és győzelmet, mi több, személyes megváltást a köznapok őrlő gondjaiban. A hetvenes évek magyar költészetének látványos kibontakozása mögött szociológiai tények is rejlenek, a fiatal generáció önkereső igyekezete kényszerű módon a művészetben keresett érvényesülést, nemcsak az irodalomban, hanem a képzőművészetben, a zenében és a színjátszásban is, és ez a nemzedéki orientáció természetesen a legkülönbözőbb eredményeket hozta: az igazi tehetségek felszínre jutása mellett látványos megtorpanásokat és zuhanásokat, az under-ground-kultúra és mindenféle álművészeti tevékenység elburjánzását. Sietek kijelenteni: Nagy Gáspár a hetvenes évek igaz tehetségei közé tartozik, akinek eddigi munkássága máris az élő magyar líra érvényes változatát jelenti, s a jövőre nézve is sokat ígérő lehetőséget jelent. A nemzedék általános dilemmáját azonban ő sem kerülhette meg, a köznapi tapasztalatot és a költészetet ő is szembeállította egymással, s a személyiség igazi szuverenitását ő sem a társadalmi létben, hanem a költőiben fedezte fel.

Az elemi gondokba merült magánemberi élettel és a gyötrelmes felismerésekre késztető történelemmel szemben ő is a költészetben, általában az alkotó tevékenységben találta meg a szabad cselekvés lehetőségét, az emberi tevékenységnek azt a körét, amelyben teljes szívvel és meg nem alkuvó szellemmel lehet élni az életét. A költészet eme felfogása mindazonáltal nem jelent elvonulást a társadalom és a történelem kihívásai elől, a vers semmiképpen sem jelenti az artisztikus létezés elzárt szigetét, ellenkezőleg közvetlen összeköttetést a közösségi és történelmi lét mélyebb áramlataival s teljes részvételt az egyetemes emberi és nemzeti sorsban, vállalván ennek a sorsnak a drámai konfliktusait. „A vers / ultrahangok szíven keresztül áramoltatása / a némaság ígézete / a legnagyobb kaland lehetőségünk kitűzött / mérőlécei között / töretlen gerincek kopogtatása" - mondotta az első kötet ars poeticája, A vers című költemény. Erre, a költészet erkölcsi lényegét érintő vallomásra visszhangzik az új kötetben a Benézünk majd a Múltidőbe…. ősszel néhány sora: „egy élére állított / vers talán aládúcolja az éjszakát, dőlni / készülő otthonod, roskadó házadfalát, / egy élére állított vers sokat tehet, / jó lesz majd erre-arra, minden helyett / lesz remény, kezekben tündöklő kenyér, / ha elfogy az is: maga lesz a vér." Igen, a költészet a teljes élet zálogává válik, a vers a köznapokkal és a történelemmel folytatott viaskodások igazi tétje lesz.

Itt kezdődik valójában a vers jelenkori drámája, az a lázas vagy makacs küzdelem, amely a költészetnek jogos helyet akar szerezni a társadalomban, amely meg szeretné védeni a költészetnek az európai, közelebbről a magyar szellemi fejlődésben megszerzett hagyományos helyzetét. Az egész társadalmat átható, s minden biztosnak látszó szellemi értéket kikezdő kommunikációs válságnak a tanúi vagyunk ugyanis, és ez a válság a költészet helyzetét is megrendítette s veszélybe sodorta társadalmi szerepét és hitelét. Nem kevesen hirdetik a költő szerepvesztését, sőt a líra halálát, s a modern társadalom szellemi munkamegosztásában mind több idegenséggel, zavarral mozgó költő maga is úgy érzi, hogy alig lehet más választása, mint a „versben bujdosás". Ezt az idegenséget szeretné megtörni Nagy Gáspár is, midőn le akarja győzni a kommunikációs válság bénító következményeit. Magát a válságot mélyen átéli ő maga is, egyszer tragikus érzéssel vet számot az elnémulás következményeivel (Nyelvem pallosával, Tanúvallomás), máskor szelíd iróniával kommentálja a kortárs avantgarde irányzatok lingvisztikai, illetve szemiotikai műveleteit. (Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból). Végül azonban meg tudja szilárdítani hitét a költészetben, a költészet erkölcsi és közösségi küldetésében, s amilyen fenntartás nélkül vetette magát a költészet válsága által rákényszerített viaskodásba, olyan őszinte hittel tudja vállalni a vers hagyományos és persze változó feladatait.

A katharzis, mint mindig, most is emberi tragédiák messze világító máglyáján jön létre, s Nagy Gáspár fiatal költészetünk számos alkotó egyéniségéhez hasonlóan a magyar líra halottainál keres példát, talál emberi biztatást és erkölcsi igazolást. A hetvenes évek magyar irodalma iszonyú vérveszteségeket szenvedett, mintha egy könyörtelen hadjárat szedte volna áldozatait, ugyanakkor ezek a veszteségek csak még inkább kinyilvánították az új költészet erkölcsi értékeit. Abban az irodalmi életben, különösen a fiatal nemzedékek körében, ahol a költészetnek máskülönben is megnövekedett morális súlya van s a vers konnotációs körzetében olyan fogalmak kapnak helyet, mint az autonóm cselekvés, a személyes szuverenitás, a nemzeti identitás, nos ebben az irodalmi életben sajátos „hagiológia” alakult ki, amely az eltávozott nagy költői egyéniségeket egyéni és közösségi példának állítja a társadalom, illetve az irodalom elé. Az erkölcsi érzület szükségszerűen nevez meg kiemelkedő humánus példákat, s ha valamikor az egyház szentjei, később a történelmi küzdelmek nagy harcosai képviselték ezt a messze sugárzó emberi példát, mostanában korán és tragikusan eltávozott költőinknél keressük és találjuk meg a hősies erényeket. Nem véletlenül, hiszen ahol az irodalomnak kellett megalkotnia és hirdetnie a társadalmilag érvényes és emberileg hiteles erkölcsi parancsokat ott ugyancsak az irodalomnak kell felmutatnia a hősi példaképeket: az emberi és nemzeti sorspéldázatokat. Ezeket a hősi példákat mutatja fel előttünk, ezekre a sorspéldázatokra hivatkozik Nagy Gáspár is, midőn sorra rajzolja meg és idézi fel József Attila (Ha látnál), Bartók Béla (Világ az Ö nevébe zárva). Nagy László (Majd júliusban), Latinovits Zoltán (Sírfelirat), Szilágyi Domokos (Sz. D. koporsójára), Dsida Jenő (Merőleges álom), Jékely Zoltán (Kegyetlen álmot kaptam), Huszárik Zoltán (Szíve álmodik nekünk), Pilinszky János (Némaság) alakját és emlékezetét.

E szép és eredeti versek valójában költői „hommage"-ok, amelyek nemcsak életrajzi, illetve személyi vonatkozásokban idézik fel a hősi példának választott költők egyéniségét és művét, hanem poétikai karakterükben, ezen túl asszociatív szerkezetükben is. A Dsida Jenő emlékének szentelt költemény a Nagycsütörtök híres várótermi képére utal, a Jékely Zoltán alakját idéző lírai portré a modell közismert költői motívumaira hivatkozik, a Pilinszky Jánostól búcsúzó rekviem azt a látomásos, egyszersmind valóságidéző képalkotó eljárást és azokat a négysoros, tömör szakaszokat használja fel, amely az elsiratott költő verseiből ismerős. A lényeg mégsem ez, Nagy Gáspár költői „hommage"-ai nem pusztán poétikai karakterük révén bírják szóra a nagy elődöket, hanem mindenekelőtt szellemiségük életre keltésében, minthogy emberi lényük és munkásságuk erkölcsi igényességére, tisztaságára és bátorságára mutatnak rá, s a köznapi élettel, a fakuló hitekkel s a zuhanó reményekkel szemben az ő meg nem alkuvó egyéniségükre hivatkoznak fellebbezés gyanánt. Ezek a költők és művészek lesznek a példák, ők szolgáltatják az érveket, tőlük kap erőt ifjú tanítványuk a maga lázadásaihoz, ahogy Föléírás(ok) című művében mondja: „verseket képzelünk föléjük / szemnyitogató szemfedőnek, / s bólintanak a fényes kézjegyűek: / megannyi földalatti lézerágyú. / semmivé-hamuvá lövik a gyáva papíríveket."

A költészet ebben a felfogásban, mint mondottuk, drámai küzdelemmé válik, a személyes üdvösséget a versnek kell kiharcolnia. A küzdés elve érvényesül a versek megformálásában, poétikai és nyelvi alakításában is, amely mind a szóképek, mind a versritmus körében a belső feszültségnek, a szövegelemek éles szembeállításának ad szerepet. Első kötetében, bemutatkozva az olvasónak Nagy Gáspár a következő vallomást jegyezte le: „Éjszaka (...) fehér lapokkal kitapétáznám pár négyzetméternyi albérletemet, gyök alatti házamat, hazámat. Valamelyik hószínű terepre hajnalig rákarcolódna egy boldogtalan költemény: kép és dráma, mint szívemre, agyamra már korábban. Mert nyugtalan álmom a bizonyosság." Kép és dráma: ebben a két fogalomban lehetne megragadni költészetének poétikai karakterét ma is, a verseket átható gazdag képszerűségnek mindig drámai feszültsége, ereje van. Hadd idézzek fel mindössze két ilyen drámai módon szerkesztett költői képet: „Kemény csattanások: / összeverődnek Isten tenyerei, / mázsás súlyokat görgetnek át / az éjszaka vaksötétjén" (Lehet hogy nyár): „fecskék zakatolnak elő a Délből, és / zuhanórepüléses világcsúcsokat írnak az / elbátortalanult tavaszi lobogókra" (Csak az eldönthetetlen látomások). A komplex költői képek belső feszültségét nem egyszer groteszk elemek hozzák létre, mint a méltán nevezetes ÉvTiZeDhAtÁrHID című ironikus elégiában, amely a vizuális költészet eszközeivel s groteszk költői képekkel fejezi ki a nyolcvanas években beköszöntő korszakforduló bizonytalan, némiképp szorongásos közérzetét: „nyolcasra hurkol egy még embernemélte / évtizedet hol nem tudom miképp értik / a 8-ast biciklikerékben kormánykerék- / ben s mondókában ha a letörött a polc / reccsen a 8-ra azaz csupa rossz jel (. . .) mondják az éjfélben egészen ölelkező mutatók mikor órák / erkélyére kikakukkol sokféle himnusz / nóta csak vidáman .átbukni átszivárogni / ez lesz a jelszó és ha lehet jeltelenül." Ez a vers is tanúsíthatja, hogy Nagy Gáspár kezén a „szemantikai földrengés" eredménye: a groteszk képeket és újszerű nyelvi formákat kereső experimentális költészet is a hagyományos önkifejezés eszközévé válik, s elrendeződik abban a távlatosabb folyamatban, amely a versben az alkotó személyiség szuverenitását, egyszersmind független elkötelezettségét nyilvánítja ki.


Pomogáts Béla
Új Írás, 1983. 4. sz. p. 124-126.


< vissza