Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Szeretet és figyelem

Találó, szorongató címet ötölt ki Nagy Gáspár új kötetéhez. Magyarázattal is szolgál autográf gépiratban reprodukált bevezető magamentségében. József Attilát és Illyés Gyulát: parafrazeálja: „meglepetés e költemény", majd: „költők egymás közt". Mintha bűntudatot érezne azért, mert verset ír, hogy ráér, időt talál efféle fényűzésre. Vagyis a cím meg a kötet sugallata szerint a költő a történelem adósává válik, amikor átengedi magát ihletének, amikor nem politizál. Ismerünk persze nagy példákat is az osztályharcot igenlő költészetre, és van példa a nemzet vagy egy osztály érdekeit egyetemesítő irodalom maradandóságára is. Nagy Gáspár rokonszenves keresztényi szerénységgel azt kívánja, legyen békesség „ott bent, a versek közt; s legyen békesség az olvasó szívében is, amikor benyit a könyvbe". Nem tévedhetünk túlságosan nagyot, ha ezt a nosztalgikus sóhajt ars poétikának fogjuk föl.

A költészet és a politikai elkötelezettség sehogyan sem akar találkozni. Máraitól azt idézi az egyik mottóban Nagy Gáspár, hogy „a költőnek megvan az a szuverén joga, hogy eltakarja arcát az emberek szeme elől", József Attilától azt, hogy „A hetedik Te magad légy". Nagy Gáspár átértelmezi a citált elődöket, ez joga és kötelessége. Márai és József Attila esztétikájában és poétikájában - a teljesítmény szinte összemérhetetlen értékkülönbsége ellenére, a költő javára - közös az, hogy a politika és az irodalom kettős vonzását megtapasztalva váltak költővé, prózaíróvá, azzá, akiknek ismerjük őket.

Nagy Gáspár vakmerő kockázatot vállal, erről Karádi Zsolt jóindulatú, tárgyilagos utószava tájékoztatja az olvasót. „Költészetét legközvetlenebbül a versben társadalmi hatóerőt feltételező, a közösségi gondokat kivalló, a szöveget személyes meggyőződése foglalatának tekintő lírai megnyilatkozásformák között szemléltetjük."
A romantika ama hagyományáról és fölújításáról van szó, amelyik szerint a múlt, a közös emlékezet táplálja és megtermékenyíti az utókor értelmében vett jelent és jövőt. De ez sajnos gyakran illúzió marad. A betlehemi istállóhoz hasonló versek sugalmát történelmi és napi tapasztalataink nem igazolják - a szalma bizony kigyullad - tudásunk és érzékenységünk gyanúba keveri. Vannak vagy lehetnek jó szellemek, kedves kutyák, akár halott vagy élő barátok, akiknek a közelsége ad valami reményt. Gyerekként létezni vagy írni, cselekedni, kínos felnőtt-feladatokat vállalni, ez az egyik kérdés. Mélyebb változata, hogy beérheti-e a meglett ember egy szép test, az első szerelem „civilizáció előtti, őserdei ösztönével". Persze nem, de le sem mondhat róla. Viaskodik tehát, kérdéseket tesz föl, vádolja önmagát, önmegszólító verseket ír: „ne kelljen úsznod ilyen zord időben" (Közelről biztos elveszítjük egymást). Lehet, hogy ez tegező, vallomásos, máshoz szóló versből való sor, a vége már mindenképpen egyszemélyes vallomás, amelynek családi, szerelmi, személyes üzenete mögül a hűséghez való egyetemes emberi ragaszkodás szólama is kihallatszik, a lemondásra késztető tapasztalatok meg a kedvező változásba vetett irracionális hit vitája: „közelről biztos elveszítjük egymást / de távolabbról... talán... / szeretetem s figyelmem / mégis itt maradhat..." A szeretet és a figyelem motívumát emelem ki ebből a keserű, de nem végsőkig elkeseredett emberi vallomásból.



Csűrös Miklós
Polisz, 1994. nyár p. 87-88.


< vissza