Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: "Szavak az életemhez"

Talán kivételesen megengedhető olyan címet adni egy kritikai morfondírozásnak, amely az elemzendő-méltatandó  költő két (ezúttal: „próza") kötetének címét kombinálja eggyé. Ez a „tudálékoskodó" és kissé „frivol" gesztus egyrészt hívja fel a figyelmet arra, hogy a két könyv szorosan összetartozik, másrészt arra, hogy a címadásnak mindkét esetben ars poeticus jelentése és jelentősége van.

Nagy Gáspár legutolsó két – értekező prózákat és lírai publicisztikákat tartalmazó – gyűjteményes kötetének a Szavak a rengetegből és a Közelebb az életemhez címet adta, mindkettő a Tiszatáj Könyvek sorozatát: gazdagítva 2004-ben, illetve 2005 karácsonya táján jelent: meg Szegeden, ama irodalmi folyóirat gondozásában tehát, amelynek történetében a költőnek oly fontos szerepe volt a pártállami idők vége felé - azidőn, amikor a közelgő végről igazán még senki sem mert politikai kombinációkba bocsátkozni. Ahhoz, hogy idézni tudjak Nagy Gáspár A. K-nak „és kedves házanépének... régi barátsággal" címzett dedikációiból, avégett, hogy tovább árnyalhassam a kötet címek metaforikus értelmét, nyíltan személyes hangra kell váltanom. Nagy Gáspár a barátom - évtizedek óta az, némi „megszorításokkal". Lakásán soha nem jártam, író-olvasó találkozókon soha nem „vezettem be", könyveiről nem írtam bírálatot, ő hitvalló katolikus, én nem (lévén református presbiter), ő falusi gyerek, én meg városi. Életkorban közel állunk egymáshoz, mondhatni pályatársak vagyunk, akik figyelnek egymásra, s bár messziről indultak, mind közelebb kerültek - vélem, érzem és hiszem én - egymáshoz. Életutunk érintette-súrolta a másikét már a régi időkben. Nem felejtem, amint Szakolczay Lajos letesz az asztalra egy marékra való kéziratot a Kortárs régesrégi szerkesztőségében az Alpári Gyula utcai sötét és zegzugos épületben, ahol a folyosói koszladt pamlagon Nagy László pihentette a lábát, és önkéntes halála felé közeledve B. Nagy László izzott szenvedélyesen, s ahol még Illyés Gyula tartásos alakja is fel-felbukkant - mindenféle kóficok között -, egyszóval Szakolczay Lajos leteszi a kéziratot, és a rá jellemző harsány pátosszal egy betlehemi kép kíséretében „ajánlja" egy bérbaltavári fiatalember verseit a főszerkesztő figyelmébe, „csak" a főszerkesztőébe, hiszen az utókor ítélete felől egyáltalán nincs kétsége. Azután pár évre rá a Mozgó Világnál kerültünk egymás közelébe, ahol Nagy Gáspár két emblematikus darabbal írta be magát a lap történetébe - Csak nézem Olga Korbutot, ÉvTiZeDhAtÁrHÍD. Majd sok-sok évvel később együtt is dolgoztunk: a rendszerváltozás első igazi lapjánál, a Hitelnél, ahol talán még a „felettese" is voltam, ha lett volna itt hivatalos hierarchia (Csoóri Sándor vitathatatlan tekintélyétől eltekintve), ahogy annak idején a Mozgó Világnál sem volt. S most Nagy Gáspár prózai köteteit olvasva mind több olyan eset bukkan elő, ahol vagy együtt tettünk valamit, vagy hasonló élményben volt részünk, vagy ugyanarra a dologra hasonlóképpen reagáltunk. Méla derűvel nyugtázom pl., hogy - két szegény gyerek, egy falusi meg egy külvárosi - ugyanazt a Verne-regényt kaptuk ajándékba a Rákosi-kor sötét mélyén, hogy az ifjú poéta egyik felfedezője és patrónája Gazdag Erzsi volt itt Szombathelyen, akinek szép könyvszekrénye (széthordott kötetein búsongva) itt áll előttem a szerkesztőségben, hogy milyen sok írása jelent meg az Életünkben, ahol annak idején az enyémek is, időnként „igazoló jelentésre" kényszerítve főszerkesztő Pete uramat, hogy neki is kedvencei azok az Ottlik-mondatok, amelyekben a mester arról értekezik, hogy kis nemzet nem tűr meg irodalmában jellemtelen írókat, meg Pál apostol szavai: „tagjai vagyunk egymásnak", hogy tőle sem volt idegen a Lenin körúti Gong presszó, hogy ő is megemlékezett írásban Olasz Ferenc 1999-es esztergomi kiállításáról és a Lanczendorfer Zsuzsanna - Gülch Csaba páros remek balladarekonstrukciójáról, és mindketten szerepeltünk a Biatorbágyi Indóház Galériában. És igen, ő sem hagyta szó nélkül a „jugoszláv" Bori Imre mocskos cikkét a végleg távozni készülő Illyés Gyula ellen, és Illyés nyolcvanadik születésnapjára mindketten idéztük a tilalmas Egy mondat a zsarnokságrólt, az övét a Tiszatájnál „kiszúrták" megjelenés előtt (mert hogy „elvtársak, demokráciánk erejének az is jele, elvtársak, hogy nálunk nincs előzetes cenzúra, elvtársak"), s ki is vetették, az enyémet meg csak utólag vette észre az Agárdi nevű, élőszóban becstelenségnek minősítvén tettemet, kis mutatós nyálcsomóval szája szögletében. 1988. június 16-án ott állhattam mellette a 301-es parcella gaz- és gyásztengerében, és 1989 januárjában együtt voltunk tanúi Mosonmagyaróváron annak, ahogy először tört ki nyilvánosan a düh és a fájdalom az 1956-os sortűz túlélőiből. (Az est emlékét szabatos III/III-as jelentések őrzik, immár nála is, nálam is.) Mi végre ez a vallomás, és vajon kiket érdekelhetnek ezek az emlékek? Merem remélni, hogy Nagy Gáspárt igen (hiszen egy kritikai dolgozat első számú címzettje mindig az, akinek a munkájáról szó van), de talán másokat is, mindazokat, akik kapcsolataik nagy részének fölszámolódásában is megszenvedték a rendszerváltozást, és sínylik azt ma is. Ám - esetünk arra példa -, hogy a kapcsolatok nemcsak elroncsolódtak, hanem meg is erősödhettek. És mi tagadás, remélem, hogy még ezek a személyes adalékok is jelezni tudnak egy bizonyos politikai elkötelezettséget és etikát - egy bizonyos rendszerváltoztató szándékot és hevületet, ha ennek ma még van valami jelentése. Tehát a barátság, summázom, amely most arra késztet, hogy Nagy Gáspár értekező prózájáról beszéljek, más is, több is, mint meghitt privát kapcsolat.

Tehát a címek és a dedikációk (üzenetek) kulcsszavai-kulcsfogalmai ezek: „szavak", „az életem", „hozzám", „rengeteg" - és a „versek árnyékvilága" (ez a Szavak a rengetegből című könyvre vonatkozik), ezt pedig a Közelebb az életemhez címűbe írta bele a sok kis alkalmi szöveg összefoglalása és éri címezése gyanánt: „prózaibb bolyongó történet". Bármilyen „mátrixban" próbáljuk is elhelyezni ezeket a szavakat, egy dolgot bizton állíthatunk: Nyilvánvalónak tarthatjuk, hogy Nagy Gáspár számára az írás nemcsak artisztikus probléma, hanem egzisztenciális kérdés, sőt kihívás is. Úgy értve, hogy minden a versért van, a versírás pedig az önmegismerésnek a legfontosabb útja a számára. Üt - tehát történet. S ez maga a patriotizmus is - „a költészet nekünk magyaroknak igenis a lét elviseléséhez kellett", állítja. A két könyv arról beszél, hogy folyamatosan szembesülni kell a létezés emberi, morális és művészi kínálataival, hogy oda kell hajolni minden ihlető forráshoz, s azt sugalmazni, hogy ha én meg tudom teremteni az otthonosságomat a világ „rengetegében", akkor erre másnak is van esélye. Éljünk egy jelképes példával. Az egyik kis esszé az Amerikába emigrált Kannás Alajosról beszél, akitől megtagadta sorsa azt, amire oly nagyon vágyott, hogy megérje a forradalom ötvenedik évfordulóját, s hogy 56 versből álló ciklusa, a Kormos kövek, itthon is otthonra leljen. A két költő autózik az éjszakában „valahol Arizona és Nevada határán", ma már tudjuk: éppen a rendszerváltozás pillanatában, s az „amerikai" poéta mondja a versét. S a „magyari" költő így emlékezik tizenegy év múlva: „Mintha hallanám ma is Kannás Alajos rekedtes hangján a Holtaknak szólót. For the dead hangzik az amerikai éjszakában, a magyar éjszakában, mert kétségtelenül akkor nagyon itthon voltunk, ahol értik még a verset..." A vers - a haza. Értsünk a hazán bármit, ma már mind több rosszat, baljóslatút, kiábrándítót. A nyelv - a nemzet. Ha mind reménytelenebb is nemzetként értelmezni azt a „populációt", amely a múlt legszebb pillanataiból valami mitikus egységként tündöklik elő - közös érzelmektől hajtva, közös hittől vezérelve, közös érdekek tudatában és a megmaradásban bizakodva.

Mindkét könyv alkalmi írások gyűjteménye, amelyek a pályakezdettől dokumentálják sok minden mellett a legfeltűnőbben azt a tényt, hogy mindazok a normák, amelyek Nagy Gáspár érett költészetét meghatározzák, jelen vannak, egyértelműen érvényesülnek már pályakezdő dolgozataiban is. Alkalmi írások? Azok, persze, de ilyen hatalmas mennyiségben (a két kötet anyaga több mint 900 oldal) újra bizonyítják azt, ami oly nyilvánvaló, jelesül, hogy az alkalom végső soron - szükségszerűség. Hogy kit milyen alkalom választ ki magának, az azzal az állítással egyenértékű, hogy nem véletlen: kinek milyen alkalmakból szövődik élete, munkája, sorsa. Ez a legjobb értelemben vett alkalmi jelleg nemcsak azt jelenti, hogy a költő-esszéista áll elé a kihívásoknak. Ez elsősorban „beágyazottságot" jelent. Mi sem mutat rá erre érzékletesebben, mint az, hogy mennyi-mennyi versének címe alatt olvasható ajánlás, hogy hány költemény (és esszéféle) íródik személyhez és eseményhez. A művészi magány erős társaslét-tudattal fogadja el a közösségvállalás kényszerét és örömét - és kockázatát. Az újabb évtizedekben mind több a halottakat szólító vers és prózai szöveg Nagy Gáspárnál: József Attila, Kormos István, Nagy László, Illyés, Szilágyi Domokos és a többiek légiója a kiürülő „most"-tal szemben az emlék-haza jelképeiként jelenik meg. S megemlíthetjük, hogy az életműnek koherens jellegét illusztrálja az is, hogy egyes „prózai" alkalmaknak versben „tesz eleget".

Ha a két kötet világképe, szellemi és ízlésirányultsága teljesen azonos is, ha a választott műformákban sincs nagyobb eltérés, annyi a különbség köztük, hogy a Szavak a rengetegből inkább irodalomközpontúnak ítélhető, míg a Közelebb az életemhez az irodalmi esszék mellett bőven ad képzőművészetet meg egyebet, még annak jelzéseit is, hogy a szerző a futball terén is éppoly elkötelezett, mint az élet egyéb dolgaiban. Elkötelezett és felkészült. Az elkötelezettségről még lesz szó, hangsúlyozzuk most a felkészültséget. Nagy Gáspár az egyik legolvasottabb (legtöbbet olvasó) magyar költő. Aki elmélyed irodalmi tárgyú szövegeiben, annak fel kell tűnjék, hogy soha nem másodkézből vett információkkal dolgozik, nem a jól értesültség vezeti tollát, noha jól értesült. Tüzetes olvasatai vannak mind a régiségből, mind az újabb irodalomból, ide-véve a másod- és harmadvonalat is.

A műfajok és formák hallatlan, szinte érzéki gazdagságban kavarognak ebben a két könyvben. Kritikák, gyászbeszédek, kiállítási megnyitók, III/III-as jelentések kommentárjai, etnográfiai jegyzet és ünnepi oráció, irodalmi estek felvezetései, portrék, interjúk, emlékezések, műhelydolgozat és évfordulós megemlékezés, és költői-közéleti „mérlegbeszámoló", és műelemzés, és episztola, és még annyi minden. S a tónus, a beszédmód is nagyon árnyalt, az alkalomhoz illő - a pátosztól a szikár tényközlésig, az iróniától a szójátékos nyelvi kedélyeskedésig. Mindig „ő" beszél - nincs szerep, nincs alakoskodás -, de ritkán szól önmagáról. Azt a közeget bírja szóra írásról-írásra, amelybe sorsa beleágyazta. Mégis ezek az alkalmi szövegek önértelmezéseknek is tekinthetők, súlyos ars poeticus állításokkal és ítéletekkel. Nem él a teoretikus szakbeszéd műhelynyelvével, de jól eligazodni látszik a filozófiai, a lélektani, a poétikai és a nemzetpolitikai tudományok terepén is. A költői érzékenység gyakran érvényesebb megállapításokhoz vezeti, mint valami tudálékoskodó „szcientizmus". (Csoóri Sándor képi világáról aligha mondhatni érvényesebbet, mint amit Nagy Gáspár fogalmaz meg, egy kis alkalmi könyvismertetésben. Vagy Kalász Mártonról, aki nem magyar anyanyelvben cseperedve, magyar költőként „szinte hangonként teszi mérlegre" a szavait.)

Ha fellengzős is a fogalmazás, ha nem, nem mellőzhetjük azt a szót, amelyet szinte minden írása mondataiba beleszőhető volna, s ez a szó a „hűség". Hűség a térhez Nagytilajtól a Hargitáig és az Óperenciás tengeren túlig, hűség az időhöz, a nemzet történelmi idejéhez, a nyelvhez, s mindazokhoz, akik ezen a nyelven mondják-mondják a „nagy történetet", a magyar vers nagyjaihoz éppen úgy tehát, mint a vajákos meséket mondó öregszüléhez és nyalkán vőfélykedő öregapához, meg a szavakkal ismerkedő gyermekekhez. S ami nála a hűséggel egyazon jelentésű, az egy parancs: emlékezni. Emlékezni kötelező, kötelező újra, hogy megóvhassuk magunkat és jövőnket, a korábbi évtizedek szirénhangú suttogásától: „a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen módja." Aki csak egyetlen versét, az Öröknyárt... ismeri Nagy Gáspárnak, az is szembekerül ezzel az infinitivusszal: „nekünk nem szabad feledNI". És ugyanez prózában: nem szabad „lemondani történelmünk bizonyítható sebeiről".

Mindig hálás, gyakran látványos eredményekkel járó, bár néha tévutakra vivő interpretációs feladat - és technika - a művészi alkotásokat összevetni a művész önértelmező dokumentumaival, gesztusaival. Amelyek orientáló szerepe vitathatatlan, jóllehet csak egyetlen álláspontot - s nem is mindig a legfontosabbat - képviselnek a műalkotás hermeneutikai övezeteiben. Nagy Gáspárnál, cikkeit, kisebb értekezéseit olvasva, nem lehetnek aggályaink: fogalmi nyelven kifejtett észleletei a maga (ez a ritkább) és költőtársai művészetéről egybeesnek azokkal a poétikai, irodalom- és eszmetörténeti alapelvekkel, amelyeket versei sugalmaznak a kezdet kezdete óta - természetesen erősen változó hangnemben, indulati szerkezettel, stilisztikummal.

Nagy Gáspár költészete - ne köntörfalazzunk a szóválasztásban - emblematikus költészet; ami nemcsak azt jelenti, hogy megvalósult, és folyamatosan megvalósulóban van nála koreszmék és költészet összhangja, hanem azt is, hogy az ihlet és a történelmi helyzet alkalmanként egy-egy versét a közéleti nyilvánosság fórumába emelte, visszaállítva vers és hallgatóság ősi egységét, nemes szolidaritását- a szóbeliségben. Ritka az ilyen vers, ritka az ilyen pillanat a legújabb korban - kicsit (nagyon) le is nézett jelenség a posztmodern kánonfabrikálók részéről, akik számára az áhított poétikai cél a személyiség és minden más „dekonstruálása", és mindennemű „referencialitás" létjogosultságának tagadása. (Nekik és követőiknek is szólhat ez a mondat: „Az arc gondos elrejtése rímel az arctalan hatalmat képviselő arctalan politikusokéra.") Lelkük rajta - de azért a Nemzeti dal ott van, ahol volt 1848-ban, az Egy mondat... ott, ahová a történelem géniusza emelte 1956-ban (és a nyolcvanas évtizedben), s Nagy Gáspár „botrányversei" is mellőzhetetlenek egy elfogulatlan líratörténetben. A Nagy Gáspártól szinte mindenben különböző - a „néptribuni" szereptől, sőt mindennemű közösség-elvű beszédtől felettébb viszolygó -Petri  György is mennyire  örült,  amikor 1989-ben  egy tömegtüntetésen elszavalták Nagy Imre emlékversét...

Aki ismeri Nagy Gáspár költészetét, és a versek ismeretében olvassa kisprózai megnyilvánulásait, s akinek van figyelme arra a közegre is, amelyben a magyar líra legutóbbi évtizedeinek „eseményei" történnek, nos annak a számára különösen két téma, két műfajtörténeti forma, illetve folyamat kínálkozik tüzetesebben tanulmányozandónak. A „népiesség" és a „politikai költészet". Az egyiket már régen eltemették, bár az a tény, hogy mégis folyamatosan temetni kell, mintha valamiféle vitalitást bizonyítana, ez lenne a „népiesség". A „politikai költészetet" is számtalan politizáló teoretikus parentálta már el, hogy azután megengedőleg bólintson, ha (egy-egy parlamenti választást követően) a saját köreiben újra fel-felbukkan.

„Népi", avagy „népies" költő-e Nagy Gáspár, s ha igen, vállalja-e ezt a státust és szerepet, s ha igen, miféle népiesség-definíció értelmében az? Azaz - szélesítve a kérdést - beszélhetünk-e „irodalmi népiességről" abban az esetben (annak ellenére), ha minden szociológiai és politológia forrás egybehangzóan állítja: a magyar társadalomban évtizedekkel ezelőtt érvénytelenné vált a hagyományos népfogalom. Juhász Ferenc szép szavait idézve: nekem is csak 'szerelmes hazatántorgásaim' voltak életem második 14 esztendejében: iskolai szünetekben, jelesebb ünnepekre, őszi betakarításkor... A gyermekkor élményeit - amelyeket mostohább történelmi időkben szereztem - összevethettem egy más világgal, hogy semmi okom ne lehessen a mitizálásra. Ügy érzem, az a közösség az ötvenes évek megpróbáltatásait jobban állta, mint ahogy a hatvanas évek mélyebb rezdüléseit. Idegileg, erkölcsileg fáradtak el?... Talán... lélekben idejekorán megszűnt, kapitulált ez a parasztság." Mindazonáltal vallja ugyanitt ugyanekkor (egy 1977-es interjúban): a költő „észrevételeit legfőbb megbízójának, a népnek jelentse." Paradox helyzet kétségtelenül - egy eltűnt közösség érdekeit miként lehet képviselni? Ahogy egy ifjabb pályatárs állította a minap (Szántó T. Gábor, Irodalmi Figyelő, 2006. 1.): „Azáltal, hogy Magyarország átesett a modernizáción, urbanizáción, a népiség tudata - legalábbis az irodalomban - érzésem szerint megszűnt, de szociális tartalmát mindenesetre elveszteni látszik. E hagyományvesztés, gyökértelenedés sokakban űrt hagy". S írjunk ide még egy idézetet, Petri György utolsó művéből, amelyben a magyar politikai költészet legjava darabjait elemzi (A szabadság hagyománya, 2001), s amely már a politikai költészet létjogosultságára vonatkozik a rendszerváltozás után: „Nem tudok elképzelni olyan érzelmi energiákat mozgósító változást, ami versbe kívánkozna. És nincs is rá szükség. A politikai vers muzeális műfaj".

A paradoxon persze csak a valóságidegen teóriákban élesedhet ki ennyire. A lényeget érzékeltessük egy Nagy Gáspár-versből kiírt költői képpel, amely a Magyar történet címet kapta, s Galgóczi Erzsébet temetését örökíti meg: „Utolsó parasztok / körülállják / Isten tanítja / úgy imáját / ahogy mondják / magukba néznek: /nagyon magyar / magyar történet". A paraszt - a nemzet, tartották és vallották annak idején. Ma az „utolsó paraszt" lehet az a nemzeti jelkép, aki - amely? - versbe kívánkozik. Némely teóriák valóságidegensége itt azt jelenti tehát, hogy nem veszi tekintetbe a közösségi létezés „mitikus" tartalmait, ha tetszik, a história abszurditásait, nem akar tudni gőgös racionalizmusa és mindig csak az egyénre szabott szabadságeszménye arról pl., hogy létezik fantomfájdalom (amelyről oly könnycsordító szépséggel beszél fiához írt levelében Karinthy Frigyes - a trianoni nemzetcsonkulás és országvesztés után). S nem veszi észre azt, hogy az irodalmi népiesség nagy korszakaira jellemző közcselekvő morál, most, ebben a nem hagyományos módon tagolódó társadalomban nemzetvédelemmé vált, ahogy végső soron az volt Petőfiék és Tömörkények, és Illyések idejében is. A paradoxon azonnal oldódik, ha a „népiségen" vagy a „népiességen" nem a valós vagy az idealizált paraszti osztály érdekképviseletét értjük, hanem a „felelősséget azok iránt, akik alul maradtak". S a politikai költészetet - elvileg - csak akkor helyezhetjük a múzeum sivár tárlóiba, ha azt valljuk: a rendszerváltozás sikeresen bevégződött, hiszen eleget tett az államélet rendszabályozása terén a liberalizmus alapkövetelményeinek. És ha a nemzetre gondolunk? Nincs ok a szóemelésre? A verses példa kihívóan demagóg, és még csak nem is a nemzeti lét misztériumain mereng, hanem sivár szociális problémákon: „Az ország nem kérdi, mivégre / engedik meggyűlni a bajt / s mért nem a munkás védelmére / gyámolítják a gyáripart." Ez csak az 1937-es esztendő kérdése? Például.

Nagy Gáspár könyvei - ezúttal még csak nem is jelezhető részletességgel - folyamatosan arról tanúskodnak, ezek a most egybegyűjtött prózai darabok éppen úgy, mint a verseskötetek, személyes élettények sorával, irodalmi ízlésének bemutatásával, nyílt politikai gesztusokkal, hogy ő egyike azoknak, akik - mint Czine Mihályról írta volt Németh László - „a magyar irodalom leváltásra, elfeledésre ítélt irányzatának védője"-i. Ez az életmű persze nem védekezik, csak ha nagyon muszáj, ám nem is támad, csak végső esetben. Van. Ahogy lehet. A tisztesség parancsaira és az ihlet kegyelmére figyelve.


Alexa Károly
Életünk, 2006. 6. sz. p. 89-94.


< vissza