Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Szavak a rengetegből

Hogyan lesz valakiből jó esszéista? Ezt a kérdést sokan feltették már, magam is eltűnődtem a válaszon, amikor a múlt század második felének hazai esszéíróival foglalkoztam. Talán alkat kérdése? Amikor a tanulmányíró hirtelen szárnyalni kezd? Mert a műfaj kétségtelenül egyfajta világnézeti kötődést jelent, a bizonytalanság leküzdésének kísérlete, de lehet fordítva is, midőn az esszéíró biztonságos pontokat, hiteles tájékozódási lehetőségeket kínál. Talán a feladatok sora alakít ki valakiben egyfajta könnyedséget és eleganciát, hogy segítségükkel győzze le a nehézségeket? Itt van például a napról napra penzumait teljesítő Kosztolányi. Mintha folytonosan rakétákat lobbantott volna, könnyedén, azt a látszatot keltve, hogy nem súlyokat emelget, holott folyvást a legnehezebbről, életről és halálról beszélt, s a legmélyebb alázattal ejtette ki az irodalom szót, mint aki megszentelt helyre szólítja az olvasót. S mert volt minőségérzéke és ízlése, ritkán tévedett, s ha mégis engednie kellett valamiféle elvárásnak, cinkosan összekacsintott olvasójával. No és ne feledkezzünk meg a folytonos tökéletesedés szándékáról se, az ízlés fejlesztéséről, a biztonságos ítéletalkotás megszerzéséről.

Mindezt el kellett mondanom bevezetésül Nagy Gáspár esszéihez. Nála a felsorolt kívánalmak adottak, világnézeti elkötelezettségére és irodalomszemléletére pedig egy 2003-as költeményéből következtethetünk, amely esszéihez is kulcsot ad: „Micsoda hit kellett hozzá / és miféle mély / máig dördülő konok akarat / verte sziklába érvelő cölöpjeit / hogy hírmondónak / a szabad lélek itt / mégis megmaradt. // Mert »a legnagyobb bátorság / a remény« e delejes / elévülhetetlen statikákban / és olykor a csepült »józanság / a legfőbb hősi állapot« / mikor már minden veszni látszik / Isten ad még egy utolsó lapot.”

Szavak a rengetegből. Isten valóban lapot adott, s „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” az irodalmat áldotta meg tisztességgel, becsülettel, hogy a honszeretet és az általa adott eszmények oltalmazója legyen. Erről az irodalomról, ennek legjelesebb képviselőiről szól Nagy Gáspár könyve. Erdőről, amelyben évszázados faóriások oltalmazzák az újonnan telepített csemetéket.

Nagy Gáspár hiteles és megbízható olvasó. Ha a mű lángra gyújtja képzeletét, költészetének párdarabjait írja. A Hitelben közölt jó néhány beleérző írása ilyen. S ha már erről a színvonalas folyóiratról szólunk, el kell mondanunk: ez volt az az orgánum, amely rendszeres megjelenési lehetőséget biztosított Nagy Gáspár számára, így segítve esszéírói tehetsége kibontakozását.

Ezek az írásai leginkább mini-esszéknek nevezhetők. Ez körülbelül azt jelenti, hogy egy-két kecses lépést követően vége a táncnak. El nem tudnám képzelni Szerb Antalékat vagy Németh Lászlót hasonló helyzetben, de ez a jelenség is sejteti a kulturális szokások megváltozását. Nagy Gáspár így, ilyen körülmények között is bravúrosan lépdel partnerével, magával a művel, s hagyja azt előtérbe lépni, hogy abban a néhány pillanatban is rácsodálkozhassunk jelentőségére és szépségére, s lépései csak akkor kissé mesterkéltek, amikor köszöntőket, „feladatokat” ír meg, ezzel azonban mindnyájan hasonlóképpen vagyunk, s nem kivételek a legnagyobb magyar esszéírók sem.

Először azokat a följegyzéseit, vallomásos megnyilatkozásait érdemes elolvasni, amelyek Illyés Gyuláról, Németh Lászlóról, Nagy Lászlóról, Kormos Istvánról és Csoóri Sándorról szólnak. Nagyon határozott világképre, ízlésre, erős kötődésre ismerhetünk bennük, a sorsvállaló irodalom eszményének vállalására, s ezt a meggyőződésünket erősíthetik a kisebbségi magyar irodalmak fontos íróival foglalkozó esszéi is. Láttatóak azok a jegyzetei is, amelyek Kormost, ezt az elvarázsolt királyfit szólítják meg a halhatatlanságban, s meggyőzőek Csoóri melletti hittevései is. Csoóri Sándor teljes kibontakozását a politika akadályozta meg, értékelésében, szélsőséges elutasításában és az iránta megmutatkozó hódolatban is politikai szempontok, pártvonzódások az uralkodók, amelyek maguk alá temetik az esztétikai nézőpont kifejtésének lehetőségét. Nagy Gáspárnak szerencsére erre is kiterjed a figyelme, s ha sietős ecsetvonásokkal is, de egy jelentős lírikus portréját sikerül megrajzolnia.

Panoráma. Irodalmi alkotások, gyűjtemények címadásául azt sejteti, hogy egy korszak keresztmetszetét látjuk magunk előtt. Nagy Gáspár esszéiből is egy korszak keresztmetszetét látjuk, egy korszak panorámája sejlik föl. Felemás korszak, küzdelmes évek, bizonyos alapvető elvek és értékek érvényre juttatásáért, megóvásáért vívott fogcsikorgató küzdelem időszaka. Amint a Németh László emlékezetét idéző versben (Éjszakáimban lámpafény) olvassuk. „A szív meg leszámolt eleitől fogva, / idővel, bajjal, üldözőkkel: / a férfi a halál suhogó árnyékában élt; / bár igazán sose halt meg, / de azért jobb, értőbb utókort remélt." Mindnyájan azt reméltük. Ehelyett az üldözők lábdobogása hallik mindenünnen. Szerencsére akadnak biztonságos védelmezőink, mint például Nagy Gáspár is.


Rónay László
Vigília, 2005. 11. sz. p. 927-928.


< vissza