Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk

Ha évről évre, évtizedről évtizedre haladunk egy válogatott verseket kí­náló kötetben, gyakran adódik a kér­dés (Nagy Gáspár könyvében is): mi változott (változik)? Van-e ok-okoza­ti viszony? Ha van, találunk, találha­tunk-e bármit, amiről azt mondhat­juk: ez lehet a végső ok: ezért uralják a gyerekkor eseményei, tájai az első két kötetet, hogy azután hirtelen el­tűnjenek. Kijelenthetjük-e bármiről egyértelműen: ezért lett uralkodó motívum a politika, a történelem, ezért módosultak (módosulnak) foly­tonosan az írói eszközök? Kevesebb a pátosz, több lett az irónia, a groteszk. A környezet változott, vagy a költő? Ha a költő, mint az események részese vagy mint szemlélője, netán mint ha­táreset? Esetleg csupán a követett ha­gyomány, a „technika" lenne más? A kifejezés lehetőségei módosultak? E kérdések majd mindegyikére iroda­lomelméleti és történeti iskolák építet­ték egymás horizontján gyakorta fel sem bukkanó rendszerüket. Ez a kriti­ka — így — egyiket sem tárgyalja, vala­hogy azonban mindegyikről szól. En­nek oka, hogy nem csupán ismertetni, de értékelni is akarom Nagy Gáspár költészetét, ami leginkább úgy való­sítható meg, ha azokról a különböző írás- és gondolkodásmódokról beszé­lek, melyek időről időre módosítják a szövegek viszonyát a külvilág elemei­hez, tényeihez.

„Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára, melyek lehetővé tették, hogy felmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet." Az idézet Nagy Gáspár egyik új versének (A valóság égető nyelve) mottója, de olvashatnánk az 1982-es Földi pörök vagy az 1987-es Kibiztosított beszéd jó néhány írása előtt. Czesław Miłosz kijelentését első ránézésre esetleg problémamentesnek véljük. Pedig már a valóság szó jelenté­se, tartalma sem egyértelmű (iroda­lomról szólva, ma fokozottan nem az), és az eltérő értelmezés akár ellen­tétes eredményekhez vezethet. Az­után ott van a felmérhessük békés töb­bes száma, mely gyakorta semmilyen közös nevező alá nem hozható egyes számokat mos egybe. Ezzel egy objek­tív norma létezését sugallja. Hogy tudniillik létezne konszenzus azon kritériumokról, melyekkel egy műről kimondható: ez most kevés, ez éppen jó, ez így már túlzás. Sajnálhatjuk vagy sem, tény, hogy ilyesmi nem létezik. Jó esetben is csak konszenzusok vannak. Szűkebb vagy tágabb körben hatnak, művészeti áramlato­kat, irányzatokat, ezzel párhuzamo­san társadalmi csoportokat, rétegeket különítenek el. E kritika nem tárgyal­hatja viszonyaikat, noha olvasatait alapvetően meghatározzák majd.

Mű és valóság viszonyának tárgya­lásakor a hagyomány aligha mellőz­hető. A hagyomány, amely magában foglalja a múlt mellett a jelent is, hi­szen nézőpontja nélkül maga a kifeje­zés sem értelmezhető. Nagy és/de kü­lönös hatalom a tradíció. Különös, mert milyensége (inkább, mint azt a hatalom más formáinál megszoktuk) nagyrészt azon múlik, akire hat. Ha egyszerűen a követés, a hűség tárgyának tekintik, kényszerít, esetleg sorvaszt. Ha lehetőségnek veszik, felszabadító (lehet). Ebben a régióban, úgy tetszik, különösen. Amennyiben az Illyés Gyula által „résistance-irodalom"-nak nevezett hagyomány mér­legén vizsgálom, mennyi valóságot is bír el a költészet, akkor „terhelhetősé­ge", meglehet, korlátlannak bizo­nyul. Ha a jelző nélküli irodalom mérlegén, akkor az eredmény bizonyosan más lesz, a művek megítélése szintén.

Nagy Gáspár költészete ebből a nézőpontból nem egynemű. Mindkét szempont érvényesül benne, és ahogy ez ilyenkor nem meglepő, a legjobb versek éppen az átmenet, az elmozdulás következményei. Amikor a költészetről ír, Nagy Gáspárnak a vers elsődlegesen az éthosz fóruma, az igazság kimondásának eszköze, a közösség ügyének képviselője. Valami már meglévőről, egy választott témáról, tárgyról beszél tehát. Ezekben a versekben érintetlen a hagyományos objektum-szubjektum viszony, sőt, a személyiség vállalt teljességigénye még erősíti is azt. De ez az életművön belül is csupán az egyik út. Más szövegek egy személytelenebb lírai modellhez közelítenek. Egyes versekben a téma és/vagy a személyiség felbomlása zajlik, másokban mindez már végbement, a szöveg a következmények ideje, tere.

Az első csoportról azt mondhatom, hogy ennyi valóságot - így - bizonyosan nem bír el a költészet: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!" vagy: „A gyávaságot ha számon kérik? / A hitet is naponta cserélik? / Az iskola sunyít és hallgat: némán féli a birodalmat!" Élesen fogalmazva, ezek a szövegek a szó- és tipográfiai játékok ellenére is csupán igazságértékkel bírnak, esztétikai értékkel nem. Negatív példák: mi történik, ha az irodalom fenntartások nélkül vállalja a résistance-szerepet, ha léte kimerül politikai állásfoglalásokban, irodalomtalanítva az irodalmat magát. Ezek a versek elenyésző kisebbségben vannak a kötetben. Hogy mégsem lehet szó nélkül hagyni őket, annak az az oka, hogy nem egyszerűen „kicsúszott" (rossz) versekről van szó, hanem egy hagyományos látásmód egyéni elemekkel, színekkel történő megújítását kísérli meg.

A kitörési pontokat azonban leg­alábbis kijelöli önmagának. A gro­teszk és az abszurd azok a minőségek, melyek akár (leginkább) a valóság végletessé, kizárólagossá tételével is mindezen tapasztalatok fonákjáról szólnak. Hatékony eszközök, az ár­nyalt kifejezéshez egy kissé túlzottan is. Nem így az a versmodell, amelyik az első kötettől fel-felbukkan, mely­ben a történelem, az egyéni sors, a táj képei annyira szilánkokká töredeztek, annyira új rendszert alkotnak, hogy konkrét és elvont, egyedi és általános alig különíthető el. A leírás érezhető­en nem külső tájat fest, mégis, a konk­rétum, az érzékletesség túl sok ahhoz, hogy a képeket egyszerűen belső tájként nézzük, az események időtlenek, múltjuk a mindenkori olvasás idejéig ér, jövőjük már az olvasó terein át halad. Világokat kapunk tehát, olyan kis univerzumokat, melyekben végte­len sokáig időzhetünk, haladhatunk, akár egyetlen irányba, noha érezhe­tően zárt, önmagukba görbülő terek. Ilyen az a hegyekkel övezett medence — lehet a Kárpát-medence, de ugyan­úgy egy dombok közötti mélyedés -, mely az Utóvázlat az „elsüllyedt csatatér­hez" című versnek nem is annyira te­re, mint inkább lényege.

Jó néhány verstípust láttunk. A háttér az el- és kimondás mikéntjé­nek keresése. Annak, hogy Nagy Gáspár ennyire nem talál megnyugvást, oka - úgy gondolom – céljának kettőssége. Hogy neki a kimondás kevés, számára az elkötelezett beszéd kötelező! A kettő pedig olykor "ellentmond "egymásnak. Költészetének gyakori motívuma a Biblia, nyilván azért is, mert értékrendjében az írás elsődlege­sen nem écriture, hanem az Irás. De még az írás is lehet csupán a hermeneutikának megnyíló titok, ahogy le­het képes-érzékletes Biblia Pauperum is. Nagy Gáspár versei kísérletek a kettő egyesítésére. Ezért az átmenet, a kompromisszum sokfélesége. A kö­zös pont, az alapállás, az elkötelezett irodalomé. Ezért veti el tételesen a nyelvközpontú költői irányzatokat. A Csak nézem Olga Korbutot című vers­ben így ír: „hiszen bemutathatnád te is / a költészet minden trükkjét / az egynapos csodát / a konkrétvers és / szövegek sorát / átverhetnéd a / sem­mi szigonyát / a banális nagyhalon / soha nem kínálkozik / így az alka­lom". Van tehát fontosabb dolga az irodalomnak, mint az irodalom maga. Ez - így - olyan vélemény, mely - noha én például nem értek egyet vele - mindenképpen figyelmet, to­vábbgondolást érdemel, egy kulturá­lis tér palettáját gazdagítja. Amikor azonban (a már említett A valóság égető nyelve című versben) a politikai demagógiával, klisékkel kerülnek egy szintre a nyelvfilozófiák, az azokról, azokat használva gondolkozó iroda­lom, nos, az már olyan csúsztatás, ami kellemetlen érzéseket kelt. Egy irányzat uralkodóvá tételének igé­nyét sejteti. És éppen olyan kísérletek­kel szemben, melyeknek lényegi oka Nagy Gáspár költészetében is problé­maként van jelen. Erről beszél a Zóna­idő című versben: „Bevillan odakint­ről / nem tudod elmondani // kisajdul idebentről / nem lehet elmondani // ... áthúzod / csöndben összes versedet / megérted miért szabadrabok". Sza­badrab: ritka érzékletes kép az em­berről, akinek gondolkodása vala­hogy a nyelv függvénye, nyelvhaszná­lata ugyanakkor gondolkodásához van kötve. Amikor megkísérli e nyelvi mozgástér tágítását, ha nem is vegy­tisztán, de Nagy Gáspár is alkalmazza a huszadik századi nyelv- és irodalomközpontú irányzatok eredményeit. Saját költészetével bizonyítva, hogy megfelelő használatuk esztétikailag ér­tékes műveket eredményez. Ezért is gondolom úgy, hogy Nagy Gáspár számára a még működő előítéletek felszámolásán át vezet tovább az út.


Gál Ferenc
Kortárs, 1990. 7. sz. p. 165-168.


< vissza