Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Vita

KAPPANYOS ANDRÁS
Nagy Gáspár: Kibiztosított beszéd

Nagy Gáspár nevét bizonyára sokan ismerik, s úgy hiszem, legtöbben ugyanabban a kontextusban figyeltek fel rá, mint jómagam: a Tiszatáj-ügy kapcsán. Mindenkinek hiányérzete lenne, ha erről nem szólnék, essünk hát túl rajta. Szerintem alapvető félreértés áll mindig amögött, ha egy versnek adminisztratív következményei vannak. (Például: „se istenem, se hazám” = vallásgyalázás + hazaárulás). Másfelől az adminisztratív ellenlépés a legjobb igazolása akármilyen bírálatnak, hiszen miért venné ennyire magára az, akinek nem inge?

Ugyanakkor az ún. politikai költészet is alapvető félreértésen alapul. Lehet versben politizálni, zseniális versben akár zseniálisan is (a fentin kívül vö. például A walesi bárdok), de e versek költőileg, s nem politikailag zseniálisak. Ha a költészetet alárendeljük a (bármily zseniális) politikának, vagy más, közvetlen, gyakorlati célnak (azaz egy prózában is mondható tételt, követelést, tiltakozást stb. „megversesítünk”), az nem költészet többé, hanem versírás, esztétikailag a csasztuska, a rímes jelmondat, vagy akár a reklámvers szintjén.
Mindezt azért kellett előrebocsátanom, mert a továbbiakban nem ezzel kívánok foglalkozni. Az érdekel, milyen Nagy Gáspár, mikor „csak” költő.

Mértékadó források szerint a jó vershez a két elem: az irracionális (tehetség, ihlet, isteni szikra) és a racionális (mesterségbeli tudás, fegyelem, kompozíció stb.) megfelelő mértékére és arányára, egymást szabályzó jelenlétére van szükség. Ebben alighanem Nagy Gáspár is egyetértene, hiszen őt is foglalkoztatja az ihlet mibenléte, olykor hiánya. „NEMINDULVERSGÉP” vallja meg Közlemény című versében. Igen, néha el sem indul, néha meg vers közben áll le a gép. Így aztán sok bizonyítékot találunk a fenti két tényező egymásrautaltságára. Az ihletett (azaz jó) részek közé gyakran kerülnek be „ihlettelenek”, s nem szűri ki őket a racionális tényező kontrollja. Gyenge sorok maradnak a versekben, gyenge versek a kötetben. Slágerszöveg ízű sorok: „Már nyugodtan gondolok rád.  / Álmodom ugyan néha még veled”  (Hiányos névmutató), olyan lapos szójátékok, mint a vagányok – vágányok áthallása (Lejegyeztem), vagy a költő, aki csak nőkre költött („A szövegek a tapéta mögött ficánkolnak” [N. G.]), olyan kényszeres rímek, mint írom – bírom, vagy mondom – gondom (Nyári ki[be]számoló) nem szabadna, hogy kötetbe kerüljenek.

Természetesen mindezeknek lehet funkciójuk. Nagy Gáspárban azonban nyoma sincs a modern vagy modernkedő iróniának, kétfedelűségnek. Ez a mentség elvész tehát, de ettől más irányban, például a pátosz felé orientálódva – még lehet valaki nagy költő. Nagy Gáspár tesz néhány kísérletet a köznapi értelemben vett líraiság megragadására. Téma: a szerelem. A példakép Szindbád volna, de a szerelmes önarckép inkább Háry Jánost juttatja eszünkbe. Sosincs szó „a” nőről, mindig csak nőkről, olykor csak úgy általánosságban egy nőről, máskor hangsúlyozottan sok nőről. Az utóbbi fajtából való versek a legkevésbé hitelesek. A Sakk című vers alapötlete („én egyetleneim / ti – sokan”) kifejezetten egy régi karikatúrára emlékeztet, melyen egy férfi egyszerre két telefonkagylóba mondja: „Egyetlenem!”. A Szerettem az őszi nőket című vers – tán virtuóznak szánt – rímelése (huszonöt tárgyrag) szinte folytatásra ingerel („hím a gímet hogyha hívja, Érted esd, ó, Rosalinda”).
A formabravúrok máshol is rosszul sülnek el. Sajnálatomra a veszteséglistára kell írnom a 70-kedés egy ifjú poétával című köszöntőt is, melyben Nagy Gáspár imitálni próbálja Weöres Sándor virtuóz verselését. A CSÖNGE – csüng-e – csöng-e – csöndje rímsorozat ehhez nagyon kevés.

Abbahagyom az egyedi hibák taglalását, hogy végre Nagy Gáspár költészetéről szólhassak. Költői módszere könnyen rekonstruálható. Történik vele valami (a történés belső is lehet), elhatározza, hogy ez versnek alkalmas téma, leül és megírja. A költő szemével nézi a világot, s csak az izgatja, amiből vers lehet. Ez nem spekuláció, ő maga mondja egy téli reggel hangulatáról: „könyveljük el és fojtsuk lírába – gondoltam” (Kis utazás); máskor a testi szerelem, mint költői nyersanyag jelenik meg: „és itt hever / ki majd ezt-azt ebből is megír” (Térdben elkaszabolt). Mindennél jobban izgatja tehát maga a költészet, saját költő-léte, a vers születés- és létezésmódja, a dolgok kimondhatósága és kimondhatatlansága. A versek mintegy kétharmadára jellemző ez a tematika, amit metapoézisnak neveznék, ha nem lenne foglalt a terminus. E költészetről szóló költészetnek alaphangja az erőteljes és elszánt öntudat. A kétely, a lemondás sohasem belső válságként, mindig külső körülmények hatásaként jelentkezik: „te már nem mentheted / a meg nem menthetőt” (Halálraítélt évszak ez a nyár), „kisajdul idebentről / nem lehet elmondani”, „áthúzod / csöndben összes versedet” (Zónaidő), „Már nem mondom / amit mások nem akarnak” (Búcsúszók). Az egész attitűd mélyén azért valamiféle kételyt, bizonytalanságot érzek. Miért volna szükség ennyi önigazolásra?

Mégis ez az akarat, a vers mindenekfeletti akarása a legjellemzőbb jegye Nagy Gáspár költészetének. Olykor már maga a vers akarása válik versélményé. Az elhatározás – mely a spontán ihletet csak a legszerencsésebb esetben helyettesítheti – szintén a módszer részét képezi. „A módszer fényesen avult” – mondhatnánk Nagy Gáspárral (Egy feljövő kiscsapatra). Legalábbis nem jellegzetesen huszadik századi. Ettől még „fényesen” használható, de akkor elvárnánk mellé egy nem huszadik századi formakultúrát is. Talán épp ezt az elvárást utasítja el a költő, mikor így ír: „Felcukrozám egyszer a verset… / hogy döngtek rá a benyaló legyek!” (Kívánság). Nem tudom, milyen lehetett a felcukrozott vers, de meg vagyok szeppenve. Alighanem ez volna a kötet címe által ígért kibiztosított beszéd, az egyik cikluscím által ígért „szélben és szemben” magatartás. De ahogy nem tudom meg, mit jelent a vers felcukrozása, s így azt sem, magamat a benyaló legyek közé kell-e számítanom vagy sem, titokban marad az is, milyen (honnan fújó) szélben és kivel áll szemben Nagy Gáspár. Kik a benyaló legyek? Kik a „roppant gerincű fiúk”, akik „az árulásban máris verhetetlenek”? (Verhetetlenek) Ki az, aki „hallgatni már megtanult, / most tanul hallgatózni”? (Egy feljövő kiscsapatra) Kik azok, akik „házadban csaholnak”? (Míg házadban…). A legrosszabb indulattal sem tudom kitalálni, kire gondolt a költő. Valószínűleg mindenki behelyettesítheti a saját haragosát. S az a kijelentés, hogy az árulásból nincsen visszaút, éppenséggel szellemesnek sem mondható. Epigramma helyett általánosságokban szóló moralizálás. Szerencse, hogy olykor legalább indulat vegyül bele.

De nehogy az általánosítás hibájába essek én is, íme néhány sor az egyik legjobb „dühös” versből: „A holtak nem szólnak vissza / a holtakkal mindent lehet / arcátlanul nevükben szólni / kimérni képük az árulkodó / dilettantizmus húsboltjában” (Ilyen világ). A gondolattal is, az indulattal is a legmélyebben egyetértek. S ha egyetértek, nem tudom, miért kéne kivételnek tekintenem Nagy Gáspár Halálon túl című versét, melyet Kormos István nevében írt, az ő „súgása nyomán”. De nem kívánom, hogy saját fejére szálljanak saját átkai.
Ha valaki azt mondaná, hogy lírában nem szabad logikát keresni, hogy lírikussal nem lehet racionális alapon vitatkozni, nem lenne igaza. S én egyébként is egy magatartásformával vitatkozom: a kibiztosítottsággal. Félek tőle, bárki ellen irányul is, s különösen félek, hogy maga a lövész sem tisztázta, kit célozzon meg. Félek a következő fázistól, a vaktában lövöldöző beszédtől.

Nem véletlen, hogy a kötet legjobb versei kívül esnek a cím hatókörén. Csak példaként: az „érzelmes” versek közül kiemelkedik a 10 év című, s hatása éppen keresetlenségének köszönhető. Itt nincs jelen külön az életélmény és a megformálás, s nincs semmi, ami ezek viszonyának felderítésére sarkallna. Egy helyzet, szikár, pontos rajz. Erről épp ennyi kell. A Nádból való vers sikeres formabravúr. A nyelvi ötlet abszurditását a képi ötlet banalitása hatványozza. A játék kesernyés – csak nem itt bukkannánk a hiányolt irónia nyomaira? S még egy: a Határ Győzőnek írt Átutazol már attól is jó, hogy nem több következetesen végigvitt metaforánál. A következetesen végigvitt ritmika önmagában is üdítő lenne, a metafora azonban értelmezi is (vonatzakatolás). Az akrosztichon már csak elegáns ráadásnak tűnik.
Jellemző e versek terjedelme. Úgy látszik, 10-20 sor az, amit ez a fajta ihlet be tud világítani. Kár, hogy Nagy Gáspár ilyen ritkán feledkezik el róla, hogy ő a Költő, akinek Verset kell írnia.
Ha ars poeticáját keressük, szinte adja magát ez a kijelentés: „helyetted mondom / ez lesz a gondom” (Nyári ki[be]számoló). Ezzel vitatkozni nem lehet, rákérdezni azonban igen: mit mond helyettem? Amit nem tudok? – Ez a tudomány és az oktatás dolga. Amit állítólag sokadmagammal gondolok? – Ezt is mondják éppen elegen. Amit nem merek? Azt ne is mondja. Megvannak az okaim a gyávaságra. Mi hát a költő feladata?
„Ha az ember szívből dadog, többnyire félreértik” – sóhajt fel Nagy Gáspár Epistola-féle című versében. Hozzáteszem, teljes joggal értik félre. Szíve mindenkinek van, dadogni mindenki tud. A költőt épp az különbözteti meg, hogy ő nem dadog. Nem dadoghat, hiszen éppen erről volna szó: mondja ő helyettem, amit mondanék, de mondja úgy, ahogy én sosem lennék képes mondani. Mondja dadogás nélkül. Különösen akkor, ha ez már az ötödik verseskönyve.



MÁRKUS BÉLA
A Nagy-filológia, avagy a „kétfedelűség"

„A költészet valószínűleg épp a pontos határok nemlétéből áll."
(Joszif Brodszkij)

Hogy a Nagy Gáspár költészetéről cikket szerző Kappanyos András ítéleteivel miért nem értek egyet - ezzel nem kívánok foglalkozni. Régi szabály: kritikára nem illik kritikával válaszolni. Tartsa meg hát Kappanyos András a maga véleményét, őrizze meg irodalmi kidobófiús tempóját, tessékelje ki a költészetből is Nagy Gáspárt - ahogy a lelkiismerete, tisztessége diktálja-engedi. Egyet azonban nem ildomos tennie: elhallgatni vagy elferdíteni a tényeket.

Már az se hízelgő rá nézve, hogy csak a „Tiszatáj-ügy kapcsán" figyelt föl a költőre. Ám ha aztán biztosítja őt meg az olvasóit, hogy „alapvető félreértés áll amögött, ha egy versnek adminisztratív következményei vannak", akkor ne tegyen úgy, mintha nem tudná: nem egy, de két Nagy Gáspár-versnek is voltak efféle következményei. Miként erre - ha azt a lapot, ahová ír, olvassa is - a Kritikából, Szerdahelyi István főszerkesztőnek az írószövetségi vitáról szóló beszámolójából (1987/4.) fölfigyelhetett volna.

Az első vers azt a címet viselte, hogy Öröknyár; elmúltam 9 éves, megjelent pedig az Új Forrás 1984. októberi számában, s e publikáció következményeit viselte- egyrészt Sárándi József, aki ezek után megszűnt a folyóirat főmunkatársa lenni, nem szűnt meg viszont költőként keserűen vissza-visszarévedni az „ügy"-re. A másik viselős Nagy Gáspár: új kötetének fülszövegén az írószövetségi titkárságát jelző dátumok mutatják, hogy a verse „körül támasztott vihar" (Hubay Miklósnak épp a Kritikában megjelent - 1986/6. -minősítését használva) miként csillapodott le: Nagy Gáspár titkár lemondásra, távozásra kényszerült.

Ha Kappanyos András mindezt valóban nem tudja, mert nem akadt jó szándékú felvilágosítóra, akkor talán nem volt fölösleges utalni rá. Nem az ő elodázhatatlan tájékoztatása érdekében. Hanem attól a meggyőződéstől vezettetve, hogy ami a két költemény körül történt, az része elpangott éveink eszme- és irodalomtörténetének. Mint ahogy a költői életrajzok részévé lett A walesi bárdok, illetve a Tiszta szívvel fogadtatástörténete is. Hogy Kappanyos András a Tiszatáj-beli verset (A fiú naplójából - 1986/6.) épp ezekkel a művekkel vonta párhuzamba, ez - az ő szavával szólva -legalábbis „kétfedelűségre" vall.

Ez az analógiás igyekezet az egyik fedél alá talán odaszoríthatott volna még további megfeleléseket is. A Nyugat példatárából Babits Mihály és Kaffka Margit írásait a „véres csütörtökről", vagy az akkor még teljesen névtelen, isten háta mögötti tanár, Szabó Dezső forradalmi indulatú nyílt levelét Tisza Istvánhoz, vagy Ady és Babits háború­ellenes verseit, de egy kalap - fedél - alatt meg lehetett volna azt is említeni, hogy a Tiszta szívvel közlése a tiszatáji újságra, a Szegedre nézve nem járt adminisztratív következménnyel, s hogy a költemény - maga József Attila büszkélkedhetett vele, miután verset is jelentethetett meg a versről - „igen nevezetessé vált, hét cikket írtak róla". Nos, Nagy Gáspár verse úgy vált nevezetessé, hogy - egyetlenegy cikket sem írtak róla, vagy ha írtak, nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Említeni említették ugyan, például az 1986 októberében tartott Debreceni Irodalmi Napokon (ld. Alföld, 1987/2.), ám ez az alkalom azért marad nevezetes, mert itt bújt ki a szög a zsákból: itt derült ki, hogy a Tiszatáj-ügy egyenlő a Nagy Gáspár-vers ügyével. Nyílt szóval itt hangzott el először, a pártközpontot képviselő Balogh Ernő szájából:
adminisztratív intézkedés vált szükségessé, mert a költemény „a pillanatnyi politikai konstellációban alkalmas volt arra, hogy a rendszer legitimitását megkérdőjelezze".

Ez az egyértelmű beszéd azonban visszamenően is álságoskodásnak, őszintétlenségnek - voltaképp : félrevezető, megtévesztő tájékoztatásnak - minősített minden olyan érvelést, amilyennel Vajda György miniszterhelyettes, illetve Szerdahelyi István is élt (Magyar Nemzet, 1986. augusztus 9., illetve a már idézett Kritikában) - valószínűleg a Csongrád megyei pártbizottság indoklását visszhangozva. E szerint a Tiszatáj betiltása-szüneteltetése „sorozatos közléspolitikai hibákkal, a felelősségteljes és demokratikus műhelymunka hiányával" volt magyarázható. Mindez hihetően is hangozhatott volna - annak ellenére, hogy ama debreceni tanácskozáson például az irodalmi közállapotok jó ismerője, Fodor András egyenesen példamutatónak mondta a tiszatájosok munkáját: „A kéziratgondozást, a szerzőkkel való kapcsolattartás felelősségét sehol sem láttam körültekintőbbnek, figyelmesebbnek" - hangsúlyozta, Annus József volt főszerkesztő-helyettesről pedig kijelentette: „Az áldozatkész irodalmi összekötő (...) korunkbeli alakját egyszer még róla fogják mintázni." A „Tiszatáj-ügy" milyen különös eleme, hogy a Fodor Andráséval egyező vélemény nem másnak, mint Szabó Sándornak, az MSZMP Csongrád Megyei Bizottsága első titkárának a tollából látott napvilágot, a megyei napilap 1985. december 24-i számában! Fél évvel a. Nagy Gáspár-vers megjelenése előtt még így értékelt: „Alkotó kezdeményezések, magas színvonalú viták és felelősségteljes(!) irodalomszervező tevékenység jellemezte a Tiszatáj munkáját." Csoda lenne-e ezek után, ha a Tiszatáj-ügyet a sorozatos mellébeszélés eseteként, a magyar pangás tájékoztatáspolitikai példájaként örökítené meg az irodalmi emlékezet?

Annak példájaként is - s itt pillanthatunk be a másik fedél alá -, hogy milyen körökben kavartak, Szerdahelyi István kifejezésével élve, „politikai   botrányt" Nagy Gáspár versei. Ezek a botrányok ugyanis a nyilvánosság - a glasznoszty - kulisszái mögött zajlottak. Voltaképp tehát nem is azon lehetne csodálkozni, hogy Kappanyos András nem tudott róluk, hanem azon, hogy milyen bátran írja: az adminisztratív ellenlépés a „legjobb igazolása" a versbéli bírálatnak, hiszen „miért venné ennyire magára az, akinek nem inge".

Magam azonban nem lepődöm meg Kappanyos András bátorságán. Hiszen csak itthon is lassan megszokott lesz az 1956 utáni évekről mint a „neosztalinista restauráció" időszakáról olvasni, és a civilbe öltözött ÁVH „munkáját" is csak úgy feszegetik, mint Rákosi Mátyásék szabad „futását". És bizonyára nyomon követi Kappanyos András a Szovjetunióban zajló - nyilvános - vitákat is. Megszámlálhatta, hány cikk latolgatja a lényegében 1985-ig működő „fegyveres beavatkozás" sztálini doktrínájának következményeit; nyíltan kiállnak amellett, hogy a koncepciós perek egyik fő bűnösének, Visinszkijnek a hamvai a Kreml sírkertjében maradjanak - „emlékeztessenek bennünket", ezért -, de nem hallgatnak Sztálin koporsójának útjáról, a második temetés körülményeiről sem.

Nálunk viszont még az aesopusi beszéd a gyakoribb. Igaz, arról, hogy Pinochet diktatúrájában Allende sírja látogatható és megkoszorúzható, a magyar tévé is beszámol, elmarad viszont az utalás a lapokból, ha az 1949-es genfi egyezmény 17. cikkelyét idézik: „Az összeütköző felek ezenkívül ügyelnek arra, hogy a holtakat tisztességesen temessék el; ... sírjaik tiszteletben tartassanak; .. .megfelelően karban tartassanak és úgy legyenek megjelölve, hogy azokat mindenkor meg lehessen találni."
Egyfelől van tehát a cikkelyekre, az erkölcsi törvényekre, az elemi tisztességre való hivatkozás, a másik vonalon viszont az eredeti forrásokhoz visszanyúlva elhangzik a történelmi szembenézés kérdése - Id. Molnár János cikkét a História 1987/2-es számában -: vajon miféle nyomásra történt meg Nagy Imre „árulónak bélyegzése", az 1956. decemberi párthatározat mi miatt értékelődött át. Van tehát két vonal, amelyik elfut egymás mellett. Pedig metszéspontjukban 1956 történelmi traumája feldolgozásának lehetősége áll, a Kósa Ferenc emlegette „tisztes nemzeti közmegegyezés" esélye.

Gombár Csaba használ egy szándékoltan képzavaros gondolatot: az '56 utáni korszak anyajegyként hordozza magán születésének titkát, de megpróbálja azt mindenáron elkendőzni. Ha kendő helyett Kappanyos András képét követjük, akkor bizony nem vall nagy bátorságra, hogy kigombolatlanul hagyta ama bizonyos inget. Nagy Gáspár versét politikai allegóriaként fogva fel, elfogadott egy hivatalos versmagyarázatot, mert talán nemcsak az Új Forrás-beli költeményt nem olvasta, hanem Oscar Wilde mondását sem: aki megfejt egy jelképet, az a saját felelősségére fejti meg.



KAPPANYOS ANDRÁS
Ki bántja a költőt?

Lehet, hogy Ferdinánd de Saussure tévedett, s a nyelv mégsem jelrendszer? Elképzelhető, hogy két, azonos nyelvet beszélő ember ennyire ne értse meg egymást? Írtam egy recenziót Nagy Gáspár legújabb verseskötetéről, s ennek bevezetéseként - hangsúlyozott kényszeredettséggel - két rövid bekezdést szenteltem annak, miről nem kívánok szólni. Márkus Béla most az eredeti cikk egészéhez hasonló terjedelemben azt kéri számon, miért nem írtam arról, amiről ott csak azt mondtam el, hogy nem kívánok írni róla. (Bonyolult, ugye?)

Szándékosan, a félreértések elkerülése érdekében nem adtam cikkemnek semmiféle bombasztikus címet, csak ezt: Nagy Gáspár: Kibiztosított beszéd. Erről akartam írni, és nem tudom, milyen alapon vethető a szememre, hogy nem írtam két versről, melyek a fenti című kötetben nincsenek benne.

Természetesen elhallgattam tényeket, jóval többet, mint ahányat Márkus Béla az én „elodázha­tatlan tájékoztatásom érdekében" ismertet. Nem közöltem például, mit reggeliztem aznap, mikor a cikket írtam, vagy hogy milyen típusú az írógépem. Pedig ezek is befolyásoltak a cikk írásakor, mint ahogy a másfél, illetve három és fél évvel azelőtt történt, Márkus Béla által ismertetett eseményeket sem zárhattam ki a tudatomból. Mindazonáltal úgy vélem, éppúgy jogom volt csak a kötetről írni, mint ahogy Márkus Bélának joga van ezen események ismertetéséhez (bár nem tudom, kinek kíván vele újat mondani), csak azt nem értem, miért kellek ehhez én.

Persze, tudom: ürügynek. Rendben, ha már az én cikkemről jutott eszébe mindez, használjon fel akár ürügynek is. „Egyet azonban nem ildomos tennie": ürügyét átminősíteni bűnbaknak. Módszere ősi és igen hatékony. Engem, akit nevemen nevez, kidobófiúnak titulál, ugyanakkor együtt emleget ávósokkal, sztálinistákkal és más népmesei szörnyalakokkal, akiket - a dolog természetéből adódóan - nem nevez nevükön. Az eredmény nem kétséges: az egész az én fejemre zúdul. Hadd idézzek egy igen régi példát, egy igazi aesopusi mesét Phaedrus szavaival; szereplők: a farkas és a bárány.

„Fél éve rútul rágalmaztál engemet."
„Hisz akkor még nem éltem én" -felelte az.
„Apád gyalázott akkor, istenuccse, ő" –
És ráugorva széjjelmarcangolta őt.

így megy ez. Egyetlen ellenszere: felsorolni a módszer eddigi legeredményesebb alkalmazóit. Nem teszem, mert irtózom ettől is.

Ami egyébként a kidobást, kitessékelést illeti, ezt csak az teheti meg, aki maga belül van. Ennek fényében kellene megvizsgálni, ki a kidobófiú. De ez egy másik mese. Még csak annyit: ha az irodalomból való kitessékelésnek minősül minden negatív recenzió, akkor igen szép csapatot alkotunk mi, kidobófiúk. Arany, Kosztolányi, József Attila, Németh László...

Azt az ist nem értem. Honnan van kitessékelve még Nagy Gáspár? Tudtommal rendszeresen publikál, negyvenéves korára öt kötete van, az írószövetségnek is tagja. Persze ez is a módszer része, a kép így teljes. A frissen felavatott hóhérhoz mártírt is kell prezentálni. Nem tudom, Nagy Gáspár jobban örül-e a rá osztott szerepnek, mint én az enyémnek. Nagyon erősen remélem, nem.

Előzetesen többen is figyelmeztettek, ne írjam meg azt a cikket. Hogy miért írtam meg mégis? Nos, többé-kevésbé épp e figyelmeztetések miatt. Kísérletképpen. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges: egy magyar költő politikai pártállása révén mentelmi jogot élvezhet a költőként való megítéltetés alól. A kísérlet - bánatomra - pozitív eredménnyel zárult. Van ilyen mentelmi jog, hiszen ennek védelmében emel szót Márkus Béla. Ismét csak reményemet fejezhetem ki, hogy Nagy Gáspár, akit versei, írásai alapján korrekt és következetes embernek ismerek, e különös jogra nem tart igényt, s így a prókátor - fogadatlan.

Az eddigiekből az a tanulság, hogy vitakultúránkat nem megjavítani kell, hanem megteremteni. Lehetek én bármilyen higgadt és tárgyszerű, ha „vitapartnerem" olyasmi miatt kezd el személyemben sértegetni, amit sosem mondtam, amivel sosem voltam azonos. A szokásos koreográfia az lenne, ha most viszontsértegetném, aztán újra ő jönne még keményebben, beszállna mindkét oldalon egy-két további önjelölt békebíró, özönlenének az olvasói levelek, s mire az egész jó kis verbális tömegverekedéssé fajulna, kötelességtudó közegként közbelépne a szerkesztő, közölvén, hogy „a vitát lezártnak tekintjük".

Álmom egy olyan kulturális közélet, ahol tudni lehet, mi micsoda. Ahol a költőket aszerint lehet megítélni, mennyire jók a verseik, mert a költészet nem kényszerül olyan terhek hordozására, melyek eltorzítják. Ahol a napi politikai állásfoglalások tanulmányokban, vitairatokban, pamfletekben fogalmazódnak meg, s a hatalom mindig higgadtan reagál rájuk, választ ad, s nem a kérdést (vagy a kérdezőt) szünteti meg.

Tudom, hogy ez utópia. De ha egyetlen lépést is akarunk tenni feléje, akkor nem szabad összetévesztenünk a vitatkozókedvet a pulykaméreggel, az érvelést a személyeskedéssel, ellenfelünket az ellenséggel. Meg kell próbálnunk megérteni egymás szavát, vagy ha nem megy, legalább nem szándékosan félreérteni. Vagy lehet, hogy ez is utópia?



SZERDAHELYI ISTVÁN
Vádak és tények

Fenti cikkében Márkus Béla nemcsak Kappanyos Andrást rója meg bizonyos tények - állítása szerinti - „elhallgatásáért vagy elferdítéséért", hanem azt írja, én is „álságoskodásnak, őszintétlenségnek", „félrevezető, megtévesztő tájékoztatásnak" minősíthető „érveléssel" éltem, amikor azt állítottam, a Tiszatáj szerkesztőit a Nagy Gáspár-vers előtt is elmarasztalták már a művelődéspolitika illetékesei. Az igazság ezzel szemben az - mondja Márk­us Béla, Fodor Andrásra és Szabó Sándor megyei párttitkárra hivatkozva -, hogy a hivatalos értékelés szerint; a tiszatájosok mindaddig kifogástalanul, példamutatóan működtek. Ilyenformán érintetté válva, néhány gondolattal magam is reflektálnék cikkére.

Azzal kezdeném, hogy Márkus Béla által idézett írásomban nem „érveltem" a Tiszatáj szerkesztőinek leváltása mellett; csupán leszögeztem a tényt, miszerint ennek az intézkedésnek a hivatalos érvei egészen mások voltak, mint azok az okok, amelyekről az írószövetségi közgyűlés egyes felszólalói beszéltek. Az utóbbiak úgy állították be, mintha a leváltást a lap „szennyhullám"-ellenes és a nemzetiségi magyar irodalom melletti vonala indokolta volna, míg a hivatalos érv sorozatos közléspolitikai hibákról szólt.

Annak pedig - egy véletlen folytán - személyes tanúja lehetek, hogy a művelődéspolitika illetékesei igenis már a Nagy Gáspár-vers közlése előtt kifogásolták a szerkesztők munkáját. Történt ugyanis, hogy a Tiszatáj 1982. szeptemberi számában egy verstani vitába keveredtem, s újbóli megszólalást remélve cikket küldtem a folyóiratnak. Választ nem kapva, sürgető levelet írtam: ugyan értesítsenek, mi lesz cikkem sorsa. Múltak a hetek, harmadszorra is instanciáztam a válaszért, s végre megjött: dolgozatomat nem közlik, de elnézést kérnek a késedelmeskedésért, mint köztudott, a szerkesztőség konfliktusba keveredett a hivatalos szervekkel, ezért nem volt érkezésük velem bajlódni.

Híresztelésekből, célozgatásokból tudtam én is e gondokról - Kiss Ferenc felszólalására is emlékszem, ladiknak mondta a Tiszatájat, s meglékeléstől féltette -, a levél pedig bizonyság rá, hogy voltak ilyen konfliktusok. Márkus Béla forrásai tehát nem bizonyító erejűek, vélekedése megalapozatlan.
Kínosak tudnak lenni a tények, főként, ha valaki nem néz utánuk, s vaktában vádaskodik álságossággal, őszintétlenséggel, megtévesztéssel. A jelek szerint Márkus Bélának nem erőssége a dokumentumokban való kutakodás. Megmutatkozik ez abban a gondolatmenetben is, amellyel a Nagy Imre-ügyet firtatja.

Szeretném hangsúlyozni: mi sem lenne inkább szívem szerint való, mint az, ha történetírásunk végre minden tekintetben hiteles, pontos, részletes, mindenkire való tekintet nélkül őszinte Nagy Imre-képet állítana elénk. Elég volt a hallgatásból, köntörfalazásból és a misztifikálásból is. Nézzünk szembe a történelemmel, legyen az adott pontokon bármilyen balladaian tragikus - mint az alábbi tény.

Márkus Béla kéziratát olvasva kíváncsi lettem, hogyan is állunk a kivégzettek eltemettetésének törvényes előírásaival, s jogász barátaim segítségét kértem, nézzenek utána a rendeleteknek. Nos, az igazságügy-miniszter 8/1979. (VI. 30.) számú rendelete azt írja elő, hogy a halálbüntetés végrehajtása után
„153. § (2) Az elítélt holttestét köztemetőben, jelzett sírban a büntetés-végrehajtás temetteti el.
(3) Az elítélt közvetlen hozzátartozóját az intézet parancsnoka olyan időpontban értesíti, hogy a temetésen részt vehessen."
A Ptk. rendelkezései a síremlékkel való díszítés jogát is biztosítják a hozzátartozó (a „kegyeleti jogosult") számára; ma már nyitott kaput dönget hát Márkus Béla a genfi egyezmény cikkelyével.

Nem így volt azonban 1979 előtt, amikor a Minisztertanács 1.105/1954. (XII. 17.) számú határozata volt érvényben. Ehhez egy Büntetés-végrehajtási Szabályzat kapcsolódott, amelynek 355. § (1) és (3) bekezdése (Törő Károly: A személyiségi jogvédelem c. munkájának 650. oldaláról idézve) azt írta elő: „Korlátozott a kegyeleti jogosult rendelkezési lehetősége halálos ítélet esetében. A kivégzett személy »holttestét hozzátartozóinak nem szabad kiadni«, és »csak köztemetőben, az ismeretlen holttestek temetésére kijelölt helyen, jeltelen sírban szabad eltemetni.«"

Ezek, a genfi egyezménynek ellentmondó 1954-es rendelkezések voltak érvényben Nagy Imre kivégzésének időpontjában is. És az 1954-es minisztertanácsi határozat végén az aláírás: „Nagy Imre  s. k., a Minisztertanács elnöke".



Kappanyos András - Márkus Béla - Szerdahelyi István
Kritika, 1988. 4. sz. p. 39-40., 8. sz. p. 14-16.


< vissza