Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Ezredváltó, sűrű évek

A kötet nem verses napló, bár az „ezredváltó évek" költői sűrítettségéből hol közvetlenül, de inkább közvetve kiolvasható az időszak köz- és magántörténete. A költő nem eseményeket kommentál, és nem élményeket dokumentál, hanem üdvözli a társakat (gyakran születésnapjuk vagy elvesztésük alkalmából), mesél (nemcsak prózaverseiben), figyeli a jelenségekben felfénylő jelentőséget, és ezáltal mellesleg eseményeket is kommentál, és élményeket is dokumentál.

Az ezredváltás apropója azáltal válik többé a kerek szám bűvöleténél, hogy a számok mögött megelevenedik a múlt, legalábbis annak eleven része: az üdvtörténet. A nemzeti történelem is mint az üdvtörténet itt és most (most ezer éve) működő szelete vagy mintája bizonyul jelenvalónak. A Szokolay Sándornak ajánlott Symphonia Ungarorum Szent István és Szent Gellért alakján keresztül láttatja a magyarság jövőjét megalapozó múltat. A kötet másik leghosszabb verse, a „König Róbert linómetszeteihez" írt Hullámzó vizeken kereszt egyetlen sorba sűríti a nemzeti közösség lényegét: „szentekből építni falat". Ebben a falban, Mária országában („Mária ő kire bíztál / fiad után minket István / égi anyát választottál") más hagyományok értékei is helyet találnak: ,Jön a Nap s vele István/ fölkel minden pogány ellen / Koppány köveit is tisztán / beépíti falba verten / hordatja magasra égig". Mindez a fonákjáról mutatkozik meg a rendszerváltás után: „a felejteni-tudásból akarták / megfaggatni a jövendő balekjeit / a zsoldjukért mindig sorban állók /.../ mondván: ezek a bambák / egyszer még vesztünk okozzák! / ezek a pogányok / mint a gyepű-széli koppányok/ nem értik meg a nótát/ a mi színváltásunk - fújták - / maga az új vallás" (A vak látnok folytatja a monológot). A Prágához, Miloszhoz és Zbigniew Herberthez kötődő versek a nemzeti látószöget a közép-európai sorsközösséghez kapcsolják. Ebben a nagyobb távlatban még nyilvánvalóbbá válik, hogy a „kaméleonkák" tovább élő hatalma közösség- és személyiségromboló: „bizony lehetne is felejteni / de azt hogy ő most fél / - szinte már tőlem is - / ezt mégsem felejthetem / s meg sem bocsáthatom / most már nekik / akik elhozták újra a félelmet" (Szigorúan titkos álombiztonsági barlangrajz). A rendszerváltás utáni millenium pedig esélyt adott volna új országalapításra, a Szent István-i szellemiségben és talán nagyságban való újjászületésre. A versek hangja csalódott, de nem keserű. Hiszen a mulasztások felismerése a feladatok megértéséhez és a tartás megőrzéséhez is közelebb segít: „várni a szélcsendet... kivárni... de készen...!" (A vak látnok monológja), „nem méltó hozzánk már / - azok után.../ ami megtörtént velünk - / a félelem" (Szigorúan titkos álombiztonsági barlangrajz). Az Előkészület imához tudatosítja, hogy az ellenfelek legyőzése után a megtérítésük lesz az igazi - országalapítóhoz méltó - próbatétel, de azt is, hogy a megbocsátás és békülés ideje még nem érkezett el, az „ima értük" egyelőre inkább „rájuk fér", mint „megérdemlik". Az Apokrif esti mese - hajnalig példát mutat a jóvátétel lehetőségére. Az első magzatát elvetető anya vétkére „kiegyenlítést" hozhat a következő magzat alázatos vállalása. Az abortusz választása jelképi erejű kortünetként mutatkozik meg a versben, de fönntartja a reményt, hogy az élet pusztítása vagy óvása közti döntés a későbbiekben megmásítható. A kötet utolsó versében (Hatvan hónap: napra nap) a régi és a mostani ezredforduló, hűség és színeváltó árulás tapasztalata, mint a kereszt két szára metszi egymást. A szenvedés jelenvalósága a megváltás reményét táplálja: „amint ezredévek gerincben / ott fönt keresztként futnak egybe /.../ valami cél üldöz mint / az öngyilkos hajlamú gének / balek kárvallottjait - / már lefelé húz a köd / s talán (valaki) utánam hajít / egy megváltó követ".

A kiküzdhető harmónia és a remélhető megváltás hite alapozza meg azt az akadályokon átfénylő örömöt, amely az igazi személyiség és az igazi közösség-lényege (valamint a kötet sok versében az élénk ritmus, a stilizálás, a rímjátékok, az akrosztikonok, a könnyed hangvétel révén megnyilvánuló játékosságé). A megnyílás az öröm forrása felé (a megnyílás Isten felé) hozza el a megoldást a kor problémáira, amelyeket így se eltussolni, se abszolutizálni nem kell, józanon szembe lehet velük nézni. A költő közösségi elkötelezettsége se ideológiákon épült, hanem az öröm igényén. Hisz tudjuk, míg a puszta gyönyör magányos marad, az öröm társakat feltételez, az élmény megoszthatóságát. A versek nagy része szólít meg társakat közvetlenül vagy az ajánlás révén. Ők együtt kirajzolnak egy valós, ugyanakkor mintának is tekinthető közösséget, amelynek személyes rokonszenveken túlnyúló mélységet biztosít a közös eszmények és feladatok iránti elkötelezettség. A „hűség" a kötet egyik gyakori szava.

Egy másik kulcsszó a szív. Ez az eredendően költői fogalom, melyet a sok használat elkoptatott, az „alanyi" költészet elleni fenntartások idejétmúltnak tekintettek, Nagy Gáspár költészetében visszakapja a jelentőségét. Nála a szív a személyiség megnyílásának, a társakkal, a világgal és Istennel való találkozásnak, vagyis a szeretetnek a helye és jelképe: „de az út szívemben mindig egyenes, / hiszen mágnesként vezet az a kéz: / a Te kezed - és akaratod gyémánt / csöndjében hozzád tart estéli utam" (Öreg pap - tűnődő, esti imája); „Ebben a házban/ vajúdott anyám / szíve szívemhez / énekelt talán" (Anyámnak). (Az ének is a Nagy Gáspár által visszanyert és gyakran használt szavak közé tartozik, talán a szívbéli találkozások emelkedettségét, felsőbb harmóniáját fejezi ki.) A Várok, valaki így akarja a szív tisztaságát mint a „jól szeretés", az egyszerre konkrét és átvitt értelmű találkozás feltételét mutatja be. A bűn fogalma is ebben az összefüggésben kap jelentést mint a szeretet akadálya vagy elmulasztása: „Várok a baljóslatú délutánban / várok és végiggyónom perceimet /.../ életem minden vétke tornyosul / most akadályként eléd / hogy ne találj haza / szakadjon rám a büntetés / valaki így akarja jelenteni / magát dacos szívemet megsújtva / váratlanul így üzen / hogy higgyen benned újra / jobban és immár jól szeressen".

Az élmény megoszthatósága a dolgokat is képes személyes viszonylatba emelni, amelyek így szintén megszólíthatóvá, egy magasabb közösség - talán a teremtettség? - részévé válnak. A versekben gyakran tűnnek fel angyalok, ők könnyedén járnak át a különböző létszinteken. Egyben a mi lehetőségeinket is jelzik: az ember is képes átlényegüléseivel, azonosulásaival a szintek között járva a teljességet átélni. Példa lehet az Őszi alt gordonka-kísérettel: „Lám hullásainkban/ is van gyönyörűség /.../ csak levél vagyok mondja/ csak boldog szerelmesek/ fejére hulló barna gesztenye/ a Sétakertben// csupa fuvallat vagyok és csupa suttogás /.../ kökény színétől égő/ dió ízétől férfi/ birs illatától részeg/ álom vagyok érted." Az átlényegülések és azonosulások természetesen csak akkor szolgálják a kiteljesedést, ha a személyiség értékein, mindenekelőtt a szereteten, a tökéletesedésen és az önzetlen áldozatkészségen alapulnak. Ezzel a belátással függ össze, hogy számos vers végződik az önátadás kinyilvánításával vagy a változó és az örök egymásra vetítésével. Az előbbire példa lehet a Tavaszi rózsafüst, a Mint a jó halál,.., az Őszi alt gordonka-kísérettel, az utóbbira a Függőleges triptychon („ahogy másíthatatlanul készen áll/ a változó formák/ kibábozódó örök gyökében" ), az Öreg pap - tűnődő, esti imája (az „utam" és „Uram" rímeltetésével), a Pannónia számadója („állomása / érkezése"), a Hullámzó vizeken kereszt („csitul vizeknek szenvedélye/s kereszted béke-alkalom"). Ez a kibékülő ellentét a Püski házaspárnak ajánlott Mintha csak egy régi versben... című költeményben keretes szerkezetben jelenik meg, a mű eleji „Úgy jönnek ők az időből" sorra felel az utolsó sor: „Állanak ők az időben". (A keretes szerkezet több más versre is jellemző.) Néha az egész költeményt az ellentétek egyidejűsége, váltogatása határozza meg. A két kötetnyitó vers esetében elhelyezésük és áttekinthető rövidségük miatt ez különösen szembeötlő. A Valahol örökké a kötet egyik középponti kérdésével, az ünnep mibenlétével is szembesít, a László Gyula halálhírére váltakozó ritmuslejtésű sorai egyrészt az esetleges zokogást érzékeltethetik, másrészt a gyász és a megdicsőülés kettősségét: „Királyi hites helyen / Váradon érte a halál / hosszú élet után / Erdély nagy fiát / magyarok minden tudóját / professzorok professzorát / Szent LÁSZLÓ GYULÁT!" (Egy esetben viszont elhibázottnak érzem az ellentétre épített verszárlatot. A Tájkép - téli madárkikötővel áhítatot, megszentelést kereső - a kötet nagy részére jellemző - hangulatisága szerencsétlenül törik meg az utolsó sorok Nagy László-utánérzésnek ható titánkodásán: „mintha volna jászol / angyalok vigyázta / madarak tanyája / éghez közel eső / isteni kikötő / ki ne is vágjátok / el ne csúfítsátok / fejszés heródesek!")

Nagy Gáspár költészete feltételezi az élet látszólagos esetlegességei fölött a megszentelt rendet, ami leginkább az ünnepben nyilatkozik meg az ember számára. A rend megléte azonban nem tétlenségre ösztönöz, ellenkezőleg, a tettvágyat táplálja és irányítja: „Néha tiltva / máskor tűrve/ (de) föladattól / támogatva/ meg is védve /.../ volt is van is / menetrendje / úticélja / állomása / érkezése" (Pannónia számadója). A személyes (például a gyakran megverselt születésnapok) és a nemzeti (elsősorban március 15-ét és '56-ot emeli ki a költő) ünnepek segítik értelmezni és magasabb távlatból látni az életet, a vallásos ünnepek viszont még a halálon túli létbe is utat mutathatnak. A Sinkovits Imrének szentelt Színész a magasból megnyugvásként, a jól végzett munka után megérdemelt, a játékos örömöt is megőrző elpihenésként fogja föl a halált. Mivel ez a kötet egyik legszebb verse (a legalább másfél-kéttucatnyiból), érdemes egeszében idézni: „Gyertyalángokra hull a hó, / köszöntsétek velem: hahó! / Az előbb még Napom sütött, / fényeskedett a fák fölött. /Jóemberek, barátaim! / Fáradt vagyok, hazámba hív / az óbudai temető; / búcsúm lett Gyertyaszentelő/ napja, ünnepe -; és a hó / mögött már a Mindenható!" A megőrizhető öröm a világ szeretetteli, de távlatos szemléletét alapozza meg. Talán az ihlet is ebben áll: „a Múzsa ölében / más szóval / a derű senkiföldjén" (Azt kérditek).


Sturm László
Életünk, 2005. 4. sz. p. 48-51.


< vissza