Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Keresztmetszet

A jómúltkorjában betévedt irodásodó hajlé­komba egy tényleges író, diplomata-aktatáskájából nem kivette, hanem kiemelte A CÉH valamelyik számát és kioktató hangmanipulációval megkérdett:
- Miért pocsékolod az idődet ilyesmikre?
- Mikre, te?! - üvöltöttem válaszul.
- A folyóiratod jó, sőt... De a Keresztmetszeteid helyett mért nem írsz novellát, verset vagy éppen regényt? Hagyd a kritikát a kritikusokra! Kíméld magad... Úgysem hálálja meg senki...
Észbe kaptam! Átvert!
- Te ugratsz engem, fiú! - mondtam. Azért bajlódsz a Keresztmetszetemmel, mert nem írtam rólad...
Nagyot és harsányat kacagott:
- Hát persze! Sőt, zsarollak! De könyörgöm, ne rólam írj, hanem a könyveimről, helyesebben arról a regényemről, amelyiket éppen a napokban küldtem nyomdába...
Kölcsönös kiengesztelésképpen megtöltöttem a poharakat valamiféle keserű örömmel, s jót diskuráltunk az írókról és műveikről.
Íme, néhány következtetésünk:
- Az íróról többnyire csak akkor írnak, ha este ballábbal kél föl, hogy munkához lásson.
- De akkor is csak azért írnak, hogy elhallgassák a műveit.
- A művekről csak akkor írnak, ha ütni akarnak szerzőjükön, aki közéleti-politikai csűrdöngölés közben a botfülű zenészek miatt lépést tévesztett.
- Minden párt és minden kormányzat fél az irodalomtól, még akkor is, ha éppen az írók vannak hatalmon.
- Az író, ahogy mászik föl a hatalmi ranglétrán, úgy veszít alkotói súlyából s ezért nem törik el alatta a létra foga.
- Az irodalomnak a legtöbbet éppen maguk az írók ártanak..

Miután ismerősöm illedelmesen eltántorgott, s magamra maradtam kétségbeesett reményem prófétáival, - a könyvekkel, a tűzpróbás betűk bizakodása sodort magával az elárverezett éjszakában... Megdöbbenten tekintettem széjjel. Hol vagyok? Íme, itt állok NAGY GÁSPÁR Mosolyelágazás-ában! (Verskötet, Orpheusz Könyvek, 1993. a borítót Orosz István tervezte, amely nagyszerű!). Tehát, itt téblábolok, nézelődöm az alma-szürke-zöld tájban, figyelem miként a fehér betűk egyenest előre sorjáznak s belőlük, jaj, kiágazik a megtépázott fekete-betű-sereg... Melyiken induljak el? Melyiken induljak el? Melyik betű-csapáson? A fehéren vagy a feketén? Egyszerre végigbandukolni vagy száguldani mindkettőn csak az olyan apostoli költőóriásnak adatik meg, mint Nagy Gáspár, aki annak idején egyszerre véste a hatalom homlokára az erkölcs és a politika kérdő- és fölkiáltójelét... Hallom a még 1989 december 14-én írt kihívó töprengésének a visszhangját a tülekedő hajnalban:

"Eszelős napok, évek jönnek
hallom most már örökre-ébren:
holtak helyett sétálgatok
az ezredvégi fényben."
(Örökre-ébren)

Az idézett sors-sorokat Nagy Gáspár már ama híres-neves amerikai útja után tetoválta versbe, sziklarepesztő fájdalommal, de porszemeket is kőoltárrá formáló tapasztalattal. 1988 nyarán a Ferihegyi repülőtéren, szinte az indulás pillanatában fogamzik meg kagyló-búgású lelkében két - igen, merjünk bátran és pontosan fogalmazni! - történelmi helyzet-kinyilatkoztatás:
1.) "...köszönöm, míg nem leszek itthon, vigyázzanak helyettem is az országra" - mondotta a határőrtisztnek.
2.) "...tudtam, közös szégyenünket sokáig fogom még cipelni, hogy a szabad világban sem lehetek szabad"

Döbbenetes helyzet! A hatalom azt hiszi, hogy a KÖLTŐ ki van szolgáltatva neki, magyarabbul: hogy a KÖLTŐ kiszolgáltatott. S mekkorát téved! Az ALKOTÓ fölényét és méltóságát iróniába csomagolva suhintja neki a hatalom betegesen kidudorodott mellkasának(...) A második idézet a helyzet keserű fölismeréséből sikolt elő(...) Bár késve, de fölszállt az alumíniummadár, s Nagy Gáspárral és országos gondjaival végigröpködött, szárnyakat cserélgetve, az Új Világ fölött, nem is sejtve, hogy KÖLTŐNK New Yorkban, Miamiban, Chicagoban, Clevelandban, a nagy árkok és az óceánok mentén is hazagondol s Máriai tekintetéből fon légiösvényt a délkörök fölébe...

Hogy mi dübörgött át Nagy Gáspár eszme-tájain, biblikus tömörséggel és jelrendszerben alkotott költeményiből kikövetkeztetheti a Világirodalom holnapi hírnöke. Tény, a vívódások kristályai térképet rajzoltak mind a Földre, mind az Égboltra, amikor Magyarországot kivetítette a világ vásznára és a Világot kivetítette Magyarország vásznára, miközben így töprengett:

"Istenem! - valamit mégis jól tehettem
 ha most hétfelől jő ellenem az Ellen,
valamit úgy, ahogyan kellett,
és bocsássatok is meg: csak ennyi tellett!"

Csak nagy költők és nagy emberek lehetnek ennyire alázatosak nagyságuk tudatában is!
Tévedtem. Ez nem alázat! Ez nem a "szereplés", hanem a szolgálat visszfénye! S ebben a FÉNYben zokogja a Költő, hogy "Nem akarhatom vereségedet" még a "Vízszintes némaságban" sem "A mélység fölött", amikor "A történelem asztala" alatt valaki "harapdálja az asztal-lábat"... S én már mindent elhiszek Nagy Gáspárnak, aki tolla nyomán már "az agyaggalambok lelövése is eredmény." Figyeljünk arra az iróniára, amellyel odaszólt volt a Ferihegyi repülőtéren a tisztnek... Micsoda egység, micsoda szerves világ ez!

Szeretném tovább idézni ezt a költői világot, de a kórházban odakölcsönöztem e csoda-könyvet egyik orvos barátomnak, s mivel nincs kezem ügyében, nem akarok pontatlanul idézni, de, azt hiszem, szó szerint sikerül előráncigálnom lelkem valamelyik bugyrából a következő strófát:

"...kivül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!"

És ez Nagy Gáspár ars poeticája. Ezt tanítani kell minden magyar és nem-magyar iskolában! Egyetemesen. Tudom, ezt mondaná a Faust szerzője is, aki kitalálta a világirodalom fogalmát és ezt mondaná Ő is, aki a Világszabadság fogalmát vérezte ki magyarországnyi szívéből Segesváron...
Itt állok a "Mosolyelágazás"-ban. Már reggel van. Leveszem immár megkopott, hatalmas, fekete kalapomat s meghajlok szerzőnk, Nagy Gáspár előtt, aki vigyázza a Föld lelkiismeretét "az ezredvégi fényben"...


Bartis Ferenc
A Céh, 1996. 1. sz. p. 11-12.


< vissza