Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Zónaidő

A szerény, elhárító mentalitást gyakran alkal­mazza Nagy Gáspár. Nem fogadta el, ha szemé­lyes dicsőséggé formálták hajdani politikai tar­talmú, lázadásnak minősülő kritikáját, s ma méginkább feledésre szánja akkori tetteit. Sze­rénysége a költő Nagy Gáspárra is vonatkozik, tehetségét csupán egynek tartja a sokféle lehe­tőség közül. A Zónaidőben meg is nevezi az ál­tala megbecsült szellemi és költőtársakat. Úgy válogatta a kötetet, hogy ő maga egy legyen csupán a többiek között. Kortárs vendégköltői­nek verseit maga fordítja le, s hozzá rövid élet­rajzot és értékelést fűz. Így ajánlja Dan Verona, Dorin Tudorán román, Czesław Miłosz. Zbigniew Herbert lengyel költők verseit (utóbbi esetében Nagy László versfordítását közli) és Edvard Kocbek szlovén költő versét. Más ese­tekben ajánlásai, költőtársaktói kölcsönzött mottók kísérik saját verseit, például Danilo Kiš, Vaskó Popa, Milan Kundera gondolatai. Alcí­mében közép-európai naplónak nevezi gyűjteményét. s nem lép ki ebből az eszmekörből, akkor sem, amikor saját konferenciaszövegeit vagy egy vele készült interjút illeszt a versek mellé. Nagy Gáspár tehát költőként, műfordí­tóként. beszélgetőtársként van jelen a kötet­ben, olyan minőségben, mintha csupán egy lenne azok közül, akikkel működését automati­kusan és természetesen összehangolja.

Akik a kötetben megszólalnak, felismerték, hogy „a múlt a jövőnk", s az országhatárokon belül és azon túl történt meg velünk, történik most is mindaz, amit dicsérni vagy szégyellni lehet. Nagy Gáspár úgy válogatta saját és má­sok verseit, hogy a költök ezzel kapcsolatos mítoszteremtő, gyakorlati haszonnal is járó hajla­mát is megemlítse. A költő a lelkekből is olvas, s nemcsak a tettekből ítélkezik. Távolságtartása nem fölénye, hanem tudásának feltétele. A Franciscoi anzix-ban ezt ígv fogalmazza meg: „Nem idomultam / nem azonosultam / ahova nem hívtak / oda nem tolakodtam.". A költői önérzet felemás érzését fogalmazza meg, nem lehet sokakkal azonos, mégis a többségre vo­natkozó véleményét mondja ki. 1987-ben pél­dául ilyen módon jellemzi saját közérzetét: „mert süket lettem a sok fecsegéstől, / elszen­vedtem számtalan merényletet / viszonylagos jókedvvel, épen, köztetek — / éppen ez jogosít fel arra, / hogy ne szóljak vissza semmiért, / tehát: néma is lettem, játékból kiszálló önkén­tes" (Kiszálló önkéntes). A néma távolságtartás súlyos értékítélet, s ha mégis megszólal, éleseb­bek bírálatai: „A politikusok nyelvi matricákat ragasztanak - az újságok címlapjaira, s egymás hátára is" (A valóság égető nyelve) Az aktuális­nak tetsző idézeteket egyszerű kiemelni, mert bár ezek többsége a nyolcvanas évekre vonat­kozik, szerzőjük kritikus érzékenysége és előre­látása konzerválja és érvényessé teszi korábbi észrevételeit is.


B. Juhász Erzsébet
Élet és Irodalom, 1996. február 16.


< vissza