Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár köszöntése

a sír
            NIncs sehol
a sír                                 a gyilkosok
a test                                                         se I T T
            NIncs sehol
a test                                                         se O T T
a csont                             a gyilkosok
            NIncs sehol
a csont

(p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI

Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Hallgatóság!*

Ez a negyven szóból álló költemény „Öröknyár; elmúltam 9 éves" címen a tata­bányai Új Forrás 1984 októberi számában jelent meg. A negyven szóból kilenc, tehát a költeménynek majdnem negyedrésze hatá­rozott névelő, mely kétszer a sírt, kétszer a testet, kétszer a csontot és háromszor a gyil­kosokat határozza meg, ha nem is néven ne­vezi őket. A vers tipográfiai elrendezése lép­csőzetesen tördelt, kivéve a post scriptumot, mely egyetlen tömbben vágódik az olvasó szemének, s rímelése a tizenhatodik századi históriás énekekből jól ismert ragrím, a főné­vi igenév „-ni" végződése, melyet nagybetű­vel írt a szerző, és mely így „tipográfiai rím"-ként felelget a vers főrészében szintén há­romszor megismételt „Nincs sehol" keményhangúan kopogós, abszolút tagadásá­ra. A vers formális elemzése tehát az íráskép ismerete nélkül lehetetlen: tipográfia és tar­talom duális egységben teljesedik ki, ugyan­úgy, mint ahogy az említett tizenhatodik szá­zadi históriás ének is csak a dallammal duális egységben, tehát énekelve bontakozik ki a maga teljességében.

Ennyit várnék el a londoni egyetem vizs­gázó hallgatójától ex abrupto, tehát rögtön­zött verselemzésként, ismeretlen szöveg megközelítése kapcsán: a szerző nevének is­meretét nem követelhetném meg. A londoni egyetem magyar szakos hallgatóinak sokat kell olvasniok, de nem élnek a kortárs iroda­lom vonzásában, s rejtjelezett üzenetek kibo­gozásához csak véletlenül rendelkezhetnek ismeretekkel. Budapesti egyetemi hallgató­tól viszont nem is kellene kérdeznem, hogy milyen megfejtést tudna javasolni a tipográ­fiailag kiemelt „NI" tisztázására: a hivatko­zási rendszer: a sír, a test, a csont, ami „nincs sehol", azonnal nyilvánvalóvá tenné egy má­sodéves Eötvös-kollégista előtt a mono­gramnak is olvasható „NI" jelentését, épp­úgy, mint ahogy természetesnek vettem, hogy minden hallgatóm tudja, miért dátumoz Esterházy Péter több művében minden naplóbejegyzést június 16-ra monomániás rendszerességgel.

Rejtjelezett irodalmi rébuszok megfejté­sével nemcsak magyar szakos hallgatók foglalkoznak az egyetemen, hanem az államosí­tott irodalom hatalmi apparátusának tisztviselői is, s ezért a kis példányszámban megje­lenő tatabányai irodalmi lapban leközölt negyven szó országos üggyé vált: a szerkesz­tői eligazításon kipécézett Nagy Imre-em­lékvers híre futótűzként terjedt el. Az AB Hírmondó című szamizdat folyóirat november-decemberi számában újraközölte a verset kommentárral, melyben "egy költő bátor rafinériájának" nevezi a verset, mely "egy főszerkesztő-helyettes figyelmetlensége" következtében jelenhetett meg. A szamizdat folyóirat újraközlése átpenderítette a verset a nyugati magyar irodalmi tudatba: 1985 februárjában az AB Hírmondó cikkét átvette a Nemzetőr, és egyidejűleg az Irodalmi Újság. Így került egy csapásra a vers költője - aki pedig már az irodalmi életben másfél évtizede jelen volt, három jól szerkesztett kötetet tudhatott maga mögött, s a költők évi seregszemléjén, a Szép versekben rendszeresen szerepelt - a világ magyarságának tudatába, éljenek azok Budapesten vagy Szegeden, Londonban vagy Torontóban, Kolozsvárott vagy Rimaszombatban.

Engedjék meg azonban, hogy még egyszer visszatérjek az Öröknyár; elmúltam 9 éves című versre, noha a negyven szóról eddig is több mint négyszázat mondtam. Most viszont személyes hangnemben szeretnék szólni: mert egy vers erőterét az iskolás elemzés eszközeivel alig érzékeltethetjük, s a vers közéleti szerepe csupán az államosított irodalom anomáliás voltára irányítja a figyelmünket.

De legfőképpen azért szeretnék személyes hangnemben szólni a versről, mert ebben a versben nem "egy költő bátor rafinériájáról " van szó. A rafinéria ugyanis úgy aránylik a vers erőteréhez, mint a pikantéria az emésztő testi szerelemhez. Nem arról van tehát szó, hogy a költő rizsporos hajjal, rokokó ravaszsággal, farigcsált rímekkel, arabeszkként összeillesztett verssorokkal talányt tálal elénk. A versben feszesre fogalmazott indulat, vád, számonkérés, dühkitörés hegyesedik, legalábbis nekem ez a véleményem, s ezt az indulati töltést az időtlen ragyogású, evokativ cím: Öröknyár; elmúltam 9 éves ellenpontozza, azaz a vers címe és tartalma között feloldhatatlan feszültséget teremt.

Amikor először olvastam a verset, egy név kezdte tudatomban dörömbölve jogait követelni: Forinyák Géza neve. Forinyák Géza nem költő volt, 1840-ben született, s húsz év múlva, amikor a márciusi fiatalok már meglett férfiakká öregedtek s az adóhivatallal bajlódtak, részt vett egy tüntetésen, nevezetesen a legelsőn Magyarországon, mert március 15-ét eladdig csak Londonban ünnepelték meg az emigránsok, de 1860. március 15-én úgy történt, hogy otthon is megemlékeztek Isaszegről, Vácról, Győrről és Branyiszkóról. És a halottakról.

De beszéljen a kortárs, Podmaniczky Frigyes:

,,A rendőrség neszét vette március 15-e tervbe vett megünneplésének, s mindjárt nagy készültséggel vonult fel a tüntetés megakadályozására. Az állítólag ötszáz főre tehető, többnyire nemzeti viseletet és gyászkarszalagot öltött egyetemi ifjúság előbb a belvárosi, majd a ferences rendi templomba akart vonulni, de mindkettőt a rendőrségtől elzárva találván, végre az udvari ajtón át a Széna téri evangélikus református templomba gyűlt, ott rövid ájtatosságot végezvén, egy hazafias dalt énekelt, azután pedig útját a ferencvárosi temetőnek vette. A rendőrség, itt is, megelőző közbelépésével szétoszlásra kényszerítette a tüntetőket, mire ezek a Kerepesi temető kapujánál gyűltek össze ismét, s ezt is csukva találván, egy, a szalagfelirás szerint a hazáért elvérzettek emlékének szánt koszorút dobtak be a kerítésen, s ismét egy dalt énekeltek... Miután a ferencvárosi temetőnél néhány elfogás történt, s ez itt is megismétlődött, s minthogy az ifjak szétoszlani nem akartak, sőt, állítólag erőszakkal, ki akarták szabadítani az elfogottakat, a fegyveres rendőrség előbb szuronyát használta, majd lőtt, minek következtében Forinyák Géza másodéves jogász térdén súlyosan, két másik könnyen megsebesült, s összesen tizennégy letartóztatás történt. Forinyákot a Rókus kórházban azonnal kezelésbe vette Kovács József főorvos,... ki a nagy vérveszteség miatt a sebesült állapotát már akkor aggasztónak nyilvánította... "

Forinyák Géza másodéves joghallgató április másodikán belehalt sériiléseibe. Az alig húszéves fiatalember 1848-ban mindössze nyolcéves gyerek volt. Egyik társa, a temetés egyik rendezője így emlékezett vissza:

,,...április 4-én ment végbe a sebe következtében elhunyt Forinyák Géza temetése. A temetés négy órára volt kitűzve: Prottmann rendőrfőnök azt üzente a családnak, hogy a temetés két órakor tartassék meg. Forinyák osztrák hadseregbeli kapitány, az elhunytnak fivére, erre, Prottmannak azt üzente: az élő fölött a rendőrség, a halott felett a család rendelkezik, s így a temetés négy órakor ment végbe. E temetésen körülbelül ötvenezer ember volt lábon, a rendfenntartására hetvenen vállalkoztunk; Forinyák kapitány nem vehetett részt öccse végtisztességén, mert az üzenet következtében a porkolábhoz kellett vándorolnia. A temetőben elénekeltük a Szózatot, s Vezerle felszólítására éltettük Forinyákot - úgy került Vezerle is fogságba... "

Ennyit tudunk meg Forinyák Géza sorsáról a szemtanúk sallangmentes beszámolójából, s állítom, hogy Forinyák Géza élete és sorsa is benne foglaltatik Nagy Gáspár negyvenszavas versének az erőterében, még akkor is, ha - mint felteszem - a költő sohasem hallott Forinyák Gézáról. Mert a sír, a test, a csont magyarul a rendőrség, a tüntetés, a gyászkarszalag, a Kerepesi temető, a ,,lőtt" szavakkal rímel...


Hölgyeim és Uraim!

Nagy Gáspár 1949. május 4-én született a Dunántúlon, Zalaegerszegtől északra, egy költői nevű faluban: Bérbaltaváron, mely két község összeolvasztásából létesült: Hegyhátkisbért és Baltavárt egyesítették ilyen néven 1935-ben. Nagy Gáspár ezzel mintegy eleve elrendelésszerűen beleszületett az ,,irodalmi nemzetbe": a dunántúli, csodálatos hangzású helységnevekből egy csöngei születésű, idősebb költőtárs, Weöres Sándor verset is rakott össze. Weöres zsenialitása éés bátorsága szükségeltetett annak bemutatásához, hogy ilyen helységnevek, mint Vasboldogasszony, Pogányszentpéter vagy Pókaszepetk költeménybe kívánkozó lelemények, némelyikük önmagában egyszavas költemény. Nagy Gáspár családi hátteréről korai verseiből hallunk hírt: népi származását megvallja, a természet közelé­ben s azzal harmóniában nőtt fel. A pannon­halmi bencés gimnáziumban érettségizett, s Szombathelyen szerzett diplomát népműve­lő-könyvtáros szakon. Intellektuális eszmélkedése a hatvanas évek végére esik: amikor Párizsban majdnem „a képzelet vette át az uralmat", amikor ruritániai harckocsik hernyótalpa csikorgott a prágai Szent Vencel té­ren, s bergengóciai repülők bombázták a vietnámi dzsungelt, amikor kábult tekintettel virággyermekek lófráltak a nagyvárosok­ban, s hazánkban is pezsdült az ájer.

Nagy Gáspár 1968 óta ír és az elmúlt húsz év alatt öt verseskötete jelent meg. Ezek: Koronatűz (1975), Halántékdob (1978), Földi pörök (1982), Áron mondja (1986) és Ki­biztosított beszéd (1987). Életrajzi adatai­hoz tartozik még, hogy az írószövetség úgy­nevezett „belső" titkára volt 1985-ig, hatás­körébe tartoztak a vidéki írócsoportok, fo­lyóiratok és irodalmi körök. A Radnóti-díjas (1977) költő az alapítók felkérésére a Beth­len Gábor Alapítvány titkára, 1971 óta Buda­pesten él, kenyerét szabadúszóként keresi és háromgyerekes családapa. Mindezeket az adatokat, persze, lexikonból is megtudhat­nánk, ha lenne olyan magyar irodalmi lexi­kon, ami nem emberöltővel ezelőtt jelent meg.

Költői profiljának felvázolására aligha vállalkozhatom itt és most, hiszen ma este nem Nagy Gáspárról akarunk hallani, hanem Nagy Gáspárt akarjuk hallgatni. Mégis szólnom kell, hacsak röviden is, költészetének forrásvidékéről és jellegéről. Nagy Gáspár katolikus és dunántúli, sze­mélyisége mégis protestáns és keleti alkatú; pannon lágyság helyett szikár tartás jellemzi, s a népi ihletettségű költőknek ahhoz a fiatal nemzedékéhez tartozik, amelyiknél a népi­ség már nem el- és bezártság, hanem csupán lojalitás és tartás. Formatív évei alatt a mind­nyájunk által megkedvelt „Kormos költő­vel" dolgozott együtt a Móra Ferenc Kiadó­nál. „Kormos költő", ahogy nekünk bemu­tatkozott Párizsban negyedszázaddal ezelőtt a Latin Negyed kávéházaiban sakkozó, tö­méntelen Gauloises cigarettát és tömény sze­szeket fogyasztó költő, hazatérte után, a hat­vanas évek végén fiatal tehetségek istápolója lett. Nagy Gáspár szellemének is mentora, verseinek nyesegetője volt s a „Kormos-­egyetemet", ő nevezi így egy interjúban (Staféta, 1987/1V.), büszkén vállalta; s hálá­ját azzal rótta le, hogy kiadta Kormos István prózai munkáit (A vasmozsár törője alatt, 1982), előzőleg pedig a Kormos Istvánról szóló és neki ajánlott verseket (Műhely, 1979).

Ha Kormos István volt Nagy Gáspár mes­tere, Nagy László, Jékely Zoltán és Illyés Gyula a példakép: a szintén dunántúli Nagy László hasonló alkat egy nemzedékkel ko­rábban, a sárkányölő „Szent György napján született" Jékely feszes formaiskola, és Illyés Gyula, nos, Illyés Gyula az alfa és az ori­gó, mérce és hivatkozási rendszer. Ezeket a mestereket Nagy Gáspár deklaráltan vállal­ja a „Halálon túl" című versében (Tiszatáj, 1983/10), s költészete ezekkel a paraméte­rekkel illeszkedik a hagyomány vonulatába.

Költészetének másik meghatározója, az ősök és elődök mellett: hatvannyolc. Igen, hatvannyolc, amit már nem hétévesen, mint ötvenhatot, vagy kilencévesen élt meg; s hatvannyolc, Szabó Zoltán szavaival „a teljes emberi élet lehetőségeiért forrongó ember" küzdelmeinek az ötvenhat után következő állomása, s ennek jelentőségét csak most kezdjük megérteni, éppen napjainkban. Mert ötvenhat nem a vég volt, hanem a kezdet. Irodalomtörténészhez méltó feladat lesz majd hatvannyolc politikai eseményeinek és az akkoriban lezajló művészeti tudattágulás és lépésváltás, a szexuális tabu feszegetésének, a kábítószeres kultúrának az egymásra hatá­sát megvizsgálni a magyar irodalomban is. Mert az ma már kétségtelen, hogy ezek a vi­lágban keresztül-kasul áramló hatások meg­érintették azt a fiatal nemzedéket is, melyhez Nagy Gáspár is tartozik, bár ő maga csak most jutott el a Lajtán-túlra. A népi írók első nagy nemzedékében néhányan csak „hagyo­mányaink belső udvarában" érezték otthon magukat, s úgy vélték, minden külső hatás befogadásáért a múlt, a hagyomány egy ré­szével fizettek. Nagy Gáspár természetes magabiztonsággal írja le Soren Kierkegaard nevét, s ha akarja, ugyanúgy nyaggatja, csa­vargatja vagy töri össze a szavak jelentéstar­tományát, mint neoavantgarde kortársai. Mindez csak azt jelzi, hogy a fiatal népi írók nem cammognak „lassacskán", négyökrös szekérrel a koráramlatokat rafináltabban befogadó társaik mögött. Akadémikus igye­kezettel megáldott kollégáim a fiatalabb népi írók szembesülését a koráramlatokkal „népi szürrealizmusnak" vélték sokáig. Amíg ez az elnevezés Tamási Áron esetében indokolt volt, már Nagy László esetében is kortévesz­tés: ne aggassunk mindenáron cifraszűrt vagy csikóbőrös kulacsot olyan költők nya­kába, akik tudják magukról, hogy önmegva­lósításuk forradalmiság.

Ha mármost Nagy Gáspár toposzairól kellene szólnom, akkor elsősorban a nemzeti múlt egyes mozzanatainak konstans jelenlé­téről beszélnék. Komor felhangjai ellenére is bizakodó, mert hiszi, hogy lehet „még egy­szer ünnep a világon". Pedig: „Megfogyva is törve is / mi már itt alig élünk / percek vagy napok kellenek csupán / s felmondják legrégibb vétkünk". Helyzetjelentései precízek: „bokáig mindörökre a Donban állunk"; „az ország elefántfülekkel kabarét hallgat". Öt­venhat toposza váratlan összefüggésekben is felbukkan: „míg bezümmög a Moszkva térre / a kitömött 56-os busz / várakozásunk me­netrendjéhez tárgyilagosan is igazodva". „Két nyárfa a hódoltság korában (Föllelt janicsárnapló 1556—57-ből)." „Október vér­tanús lapjain veletek / vannak a megszakadt szívűek."

Legfontosabb költői eszköze a főnévi összetételben tömörített "versszó", mely ugyanúgy lehet teljes értékű vers, mint Weöres Sándor egysoros versei, vagy szűkebb pátriájának helységnevei. Emeljünk ki néhányat szövegkörnyezetükből:

rabszíjkígyó,
sorsbukfenc
szaltószabadság
ágyúcsönd
lánctalpasok
utóvédparaszt
cellamocsok
tócsafény
helybenzsákbanfutóskor
halálbabugyoláltak
tömegsírhaza

Kemény, feszes fogalmazású versszavak ezek, s ha Weöres Sándor egyszavas verseivel ellenpontozom őket, az ellentét elementárisan jelentkezik: "Tojáséj", "Sugárpehely", Királyország". Tömörségük azonos, más azonban a minőségük, aki egyszer hallotta őket, ezekről azonnal felismeri a Nagy Gáspár-verset.

Ha Nagy Gáspár költői fejlődését akarnám nyomon követni, akkor első korszakának határául a "Csak nézem Olga Korbutot" című versét jelölném meg. Az első korszak versei friss, népi hangvételükkel jellemezhetőek, s engem valahogy a felsőiszkázi születésű, idősebb költőtárs, Nagy László korai lírájára emlékeztetnek szemléletükkel és texualitásukkal. Ezt a korszakot például az "Üveghegyen is túliak", vagy az "Anyámmal hófehérülök" jellemzi, és a hetvenes évek közepén ér véget. Második korszaka a nyolcvanas évek elejéig tart, itt a cezúra talán az "ÉvTiZeDhAtÁrHíD". Ezt kísérletező korszakának nevezném: végigkóstolja a koráramlatok adta lehetőségeket, hatvannyolc szellemi örökségét, a kísérletező irodalmat, a neoavantgárd szócsavarásokat, a tipográfiai formabontást és játékosságot, a kancsal rímet és - ne féljünk kimondani - a sorsirodalmat választja.

A kezdetektől fehér, fényes, hideg, ke­mény tárgyak uralják verseit, melyek azon­ban sohasem fémesek vagy törékenyek, mint József Attila tárgyai, „kikapcsolom az éjjelt / ne fogyasszon több setétet" — írja már 1977-ben. „Istállófehér", „üveghegy", „fé­nyes üveg", kórházi fehér", „jégostyák" bukkannak elő minduntalan. A hang is ke­mény, szigorú, katonásan pattog, kérlelhe­tetlenül életre-halálra folyik a küzdelem: „A halántékon lőtt versek emlékműve mögött", „nyelvem pallosával" folyik a versbeszéd, a szavak ölnek és megöletnek „falfehéren... / verssé gyilkolt szerelmeim mögött". Így ju­tunk el a „kibiztosított beszéd" csontig fara­gott egyszerűségéhez...

Nem folytatom. Önmagáról legautentikusabban a költő beszélhet, hallgassuk tehát őt.


* Elhangzott az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem liebfrauenbergi konferenciáján, 1988. május 8-án, Nagy Gáspár szerzői estjének bevezetéseként.
A Nyugati-Magyarság részleteket közölt a köszöntőből, mely a fenti teljes terjedelemben Cz. L.: Vakrepülés c. könyvében jelent meg.


Czigány Lóránt
Nyugati-Magyarság, 1988. július-augusztus


< vissza