Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A "félelmen túli tartomány" költője

„A magyar irodalomban a költészetnek kitüntetett szerep jutott." Lakoni­kus, kihegyezett mondat. Számtalan kérdést vet fel: mi igazolja ezt az állí­tást? Mire utal, meddig nyúlik vissza és meddig terjed a múlt idő által átfo­gott tartomány? A folytatás választ ad a kérdésekre. „A költészetet az irodalomtörténet hosszú időn ke­resztül a magyarság egzisztenciális művének tekintette. Ezt a minősítést az motiválta, hogy a magyar iroda­lomban a személyiség létkérdései természetes módon kapcsolódtak össze a nemzeti közösség sorskérdé­seivel." Furcsállhatnánk, hogy hang­súlyozni kell: a személyiség sorsa beágyazódik nemzete sorsába is. Utoljára a senki által nem látott ős­ember volt tisztán „személyiség", a közösséghez tartozás minden terhe nélkül. A legújabb filozófiai - és pszi­chológiai meg, bármilyen abszurd, szociológiai - irányzatok mégis olyan emberképet absztrahálnak, amelynek vonatkozásaiból, kapcsolódási rend­szeréből szinte teljesen ki van iktatva a nemzethez tartozás ténye.

Görömbei András legújabb köny­vének, a Nagy Gáspár életművéről írott monográfiának első bekezdése mögött természetesen ott rejlik e tu­dományelméleti fejlemények - nem belátása vagy tudomásulvétele, de számbavétele. Miként annak eviden­ciája is, hogy a magyar költő számá­ra a művészet autonómiája azt jelen­tette, „hogy nem korlátozza művészi kifejezésének területét, szembesül az emberlét kérdéseivel".

Görömbei nem elméleti megfonto­lásokat szajkóz, hanem az irodalom történetében megnyilatkozó tapasz­talatra hivatkozik, amikor a művek te­matikáját hangsúlyosan elválasztja az esztétikai értékítélettől. Paradox helyzet: a magyar modernség dere­kán József Attilának még amellett kellett hitet tennie, hogy a csúf- így a Baudelaire megverselte dög - is le­het esztétikailag értékes vers tárgya; ma nem egy irodalmárnak azt kell bi­zonygatnia, hogy a nemzeti ügyekkel, netán politikával foglalkozó irodalmi műalkotás pusztán témája következtében esztétikailag nem alábbvaló mondjuk, a dögről vagy az alkotás nehézségeiről szóló műveknél.

Sinkától Sütőn, Nagy Lászlón át Csoóri és Nagy Gáspár költészetéig erről is vall az irodalomtudós életmű­ve. Elemi elhitető erővel - épp azért, mert olvasóját nem megtéríteni, ha­nem szakmai érvekkel meggyőzni, és a szakmai fogásokkal nem a bozótosba, hanem az irodalmi gyakorlat terepére, a magyar irodalom hegyte­tőire kívánja vezetni.

Nincs mondata Görömbei András­nak, amely nem az irodalom eleven talajából sarjadna.
Ezzel sem tesz persze mást, mint amit kedvenc írói, költői. Mert a jó írók nem valamely filozófiai tételbe kapaszkodva róják soraikat, nem va­lamely elszánt szobatudós életművé­re támaszkodva baktatnak a légritka magaslatokig: a példát a megélt és megértett valóságból és írótársaik sorsából és műveiből merítik.

E kettős „származás" titkait tárja fel Görömbei a Gyökerek és meste­rek című fejezetben. Az emberi nevelődés állomásait egyfelől: az útra bocsájtó szülőföld, az Iszkázhoz oly közeli Bérbaltavár és a családi kör­nyezet meghatározó szerepéről be­szél, a vallásos neveltetésről s ennek kiteljesedéséről a pannonhalmi diákoskodás idején. Másfelől irodalmi hatásokról és kötődésekről: Nagy Gáspár lírájában testvéri békességgel fér meg Nagy László, Jékely Zoltán, Kormos István, Pilinszky János, Weöres Sándor és közép-európai szomszédaink távoli emlékezete vagy éppen szervesen integrálódott hatá­sa.

Ezek a szellemi tartományok jelöl­ték ki Nagy Gáspár számára azt a rendíthetetlen erkölcsi igényű embe­ri és művészi utat, amire a monográ­fia címlapjára került mottó is utal: „Személyisége, művészete tisztasá­got sugároz és követel." Ebben az emberi és művészi tisztaságban nincs sem törés, sem utólagos „kor­rekció". Még a költő „kettős pálya­kezdése" sem tartalmaz, nem egy kortársával ellentétben, átrendező mozzanatot. Nagy Gáspárnak egyet­len sorát sem kellett soha megtagad­nia, a rendszerváltozás után sem. A Szabadrabok összegyűjtött versei élén közölt Tejfogak (a „prae kor­szakból") korábban ki nem adott verseket tartalmaz. Hallatlanul izgalmas­sá teszik a pályakezdő költőről alko­tott képet: nem Nagy László lírai in­dulatának átélése érzik rajtuk, mint az első kötet verseiben, hanem a kortársakkal való párbeszéd igénye. Lát­hatóbban bennük rejlik a későbbi, avantgárd eszközöket is magáévá formáló Nagy Gáspár, mint a Korona­tűz metaforikusabb lírájában.

A félreismerhetetlen, „copy right"-os Nagy Gáspár-i hang már az 1978-as Halántékdobnak is vezérszólama. A cím összetett szava is jellegzetes, és később több tucatnyival bővül a szaltószabadságtól az agyroncs­telepen, helybenzsákbanfutáson át a tömegsírhazáig, békebeli kannibálo­kig. Ironikus, groteszk minták szövik át az erkölcsi rendíthetetlenség ve­zérfonalából és a kimondás katarzi­sának alapszíneiből szőtt Nagy Gáspár-verseket. A formák töredezetté válása, a szójátékok, az ironikus vagy szarkasztikus hangvétel nem jelent egyszersmind ontológiai töredékességet, jelentés- és érték-relativizmust. Éppen ellenkezőleg: egyre nyil­vánvalóbb, hogy a Nagy Gáspár-i vers „igénye a dolgok néven nevezé­se, a tisztánlátás, a következetes er­kölcsi magatartás".

Görömbei András könyvének egyik szembetűnő erénye, hogy olva­satában az agyonemlegetett „rend­szerváltó versek" is - az irodalomtör­ténész találó kifejezése az Öröknyár..,, A Fiú naplójából és még jó pár Nagy Gáspár-versre - szinte az újdonság erejével hatnak, a remek­művek esztétikai fényében ragyog­nak.
Ugyanakkor olyan, a csak a harsá­nyan politikus hangokra fülelő olvasó számára gyakran elsikkadó kis reme­kekre is felhívja a figyelmet Göröm­bei, mint a Most és későn című, a Pi­linszkyével együtt emlegetett négy­soros: „Egy szív trappol a virradatban / egy másik  föladta magát / a harmadik még itt a mellkasomban / félreveri az éjszakát."

Számolatlanul lehetne persze idéz­ni a szállóige érvényű Nagy Gáspár-­sorokat. Vegyük bár főbb témakörei bármelyikéből: a magyarság sorskér­déseit firtató, a transzcendens bizonyosságról valló vagy a „szövetség­kereső portréversek" csoportjából. Vagy éppen sugallatosan szép sze­relmes versei és kérlelhetetlenül szó­kimondó ars poeticái közül.

Ám e halhatatlan soroknál, versek­nél még több és fontosabb Nagy Gáspár szellemfénye. Az emberé és költőé. Mert Görömbei András mo­nográfiája mindvégig tudatosítja: „mindkettejükről" szól. Illetve arról az egyről, amit oly divatos manapság élesen kettéválasztani. Az ember és költő egységéről: szó és tett azonos­ságáról. Nagy Gáspár ugyanis nem­csak hirdeti a hitben és erkölcsi tar­tásban edzett szó fensőbbségét, de művészemberi tetteiben a hit és az erkölcsi tartás által vezérelt szellemi­séget sugározza felénk.

Nagy Gáspár életműve, bármilyen patetikusan és korszerűtlen hangoz­zék is, hősköltemény. Mint egykor Zrínyi Miklósé, Petőfié vagy Adyé. Hogy korunk hőse ma mégis az, aki a róla szóló besúgói jelentéseket ol­vasta, aki az irodalmi folyóiratok be­tiltásában vagy éppen Nagy Gáspár gyermekeinek(!) megfigyelésében közreműködött - hát, ezzel is el kell számolnunk egyszer.


Nagy Gábor
Új Könyvpiac, 2004. szeptember p. 9.


< vissza