Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A morális kérdések költője

Nagy Gáspár jelentős költő lett, mert verseinek hatóereje meg­mozgatta nemcsak a nyolcvanas évek politikai-közéleti állóvizét, hanem a lelkeket is. Elhíresült verseit, tetszet­tek bár vagy nem tetszettek, egyrész­ről szenvedélyes egyetértés, másrész­ről dühös elutasítás fogadta.

Egybegyűjtött versei, amelyeket 50. születésnapja alkalmából 532 ol­dalon vonultat fel a debreceni Kos­suth Egyetemi Kiadó, nem csupán olyan tollforgatónak mutatja, aki szókimondó bátorságával érdekessé tudta tenni magát. Ez sem kevés pe­dig: Illyés Gyula szavával mondva, számos verse közüggyé vált. De az látható, hogy mestere a tollnak. Igaz, kissé rendhagyó módon: a szónak nem olyan értelmében formamű­vész, mint gyakran emlegetett meste­rei közül Illyés, Dsida, Weöres, Jékely, Nagy László, Kormos vagy Székely János.
Verseinek fő eleme „tartalmi" ter­mészetű, és ezúttal nem én válasz­tom el a tartalomtól a formát. Éppenhogy formai következménye van a tartalom szigorú elsődlegességének: a kötetlenség, a költői szabadság és a szabad vers mintha a gondolkodói értelemben vett szabadságértelme­zésből fakadna, mely átsugárzik a versírásra. Nem teljességgel indokol­tan ingerült gesztusai a „virtuóz" pá­lyatársakkal szemben megerősít eb­ben az értelmezésben. (A virtuozitás is erény.)

Van azonban, amivel kárpótol azért, hogy egyetlen szabályos szo­nett, disztichon, szapphikum vagy ballada sem található kötetében, és Balassi-strófában írt verse is keve­sebb ritmus- és rímbeli kötést hajlan­dó elviselni a mintaadó klasszikus­nál. Kárpótol egyrészt az értelemszerűen tagoló ritmus, mely prózaverse­inek is költői ritmust ad (ez nem ke­vesebb, mint az anyanyelv ihletése), másrészt az ötlet: verseinek túlnyomó része valamilyen nyelvi vagy gon­dolati ötletre, szójátékra, termékeny kétértelműségre, paradoxonra, vagy oximoronra épül. Így pedig elejét ve­szi annak, hogy vulgarizálja a költé­szet fogalmával összekötött szabad­ságfogalmat, így a versek helytállnak magukért nem pusztán a közéleti felszólamlás, de a művészi érvényesség megméretésében is.

Kötetcímet ritkán mérlegelünk: alig több az rendszerint, mint „áru­védjegy". A Szabadrabok cím kivé­tel: már önmagában versértékű gon­dolatot hordoz. Hamvas Béla írja Az Alföld géniusza című esszéjében, hogy a Kárpát-medence síkságán élő magyar költő hagyományosan sze­génylegény. „A szegénylegény (léte) társadalmonkívüliség, ez a sajátos egzisztenciája, akihez képest min­denki más, aki letelepedett és megál­lapodott, árulónak látszik." Ha ezt a végletekig kiélezett szabályt a lénye­génél ragadjuk meg, akkor átérezhet­jük igazságát. Nagy Gáspárra min­denképpen érvényesnek tetszik: hozzá képest úgyszólván mindnyájan „szabadrabok" vagyunk, pedig ő sem elégedett azzal a szabadsággal, ame­lyet kiharcolt magának.

Felületes ítélkezők politikai költő­nek vélik, aminek van némi alapja, mivel műveinek gyakran volt politi­kai éle, üzenete és egész irodalmi életünkre kiható személyes retorzió­ja. Én sokkal inkább mégis moralistá­nak tartom. Tételemet azon versei­nek talapzatán helyezem el, amelyek Szophoklész tragédiájára, az Antigo­néra utalnak. Ilyen például A való­ság égető nyelve, mely a tragédia negatív hősét, Kreont idézi, vagy Az An­tigonét fordító Ratkó József, amely a klasszikus mű legjobb és legkorsze­rűbb hazai adaptációjának méltatlan sorsához fűzi gondolatait.

Máris eljutottunk legnagyobb visszhangot keltő (pedig nem épp a legjobban megírt) verseihez: a két Nagy Imre-vershez, amelyek megjele­nése annak idején két vidéki folyóirat betiltását vonta maga után. Nagy Gás­pár nemcsak ebben a két groteszk módon célozgató, maliciózusan két­értelmű, a cenzúrát inkább ugrató és provokáló, mint félrevezetni akaró versében hozta szóba azt, amiről be­szélni tiltva volt: az ötvenhatos forra­dalom fájó és begyógyulni nem akaró sebéről, Nagy Imre haláláról és em­bertelen módjáról. Költészetében ezt járta körül már a legkorábbi versei­ben; ő maga mondja, hogy a hatvan­nyolcas prágai bevonulás szégyenél­ménye bírta rá a költésre.

Hogy mennyivel fontosabbnak tartja az aktuálpolitikai vagy ideoló­giai vitáknál az etika súlyosabb kér­déseit, azt éppen az Antigoné-értel­mezése, illetve adaptáló eljárásmód­ja szemlélteti. Szophoklész hajlíthatatlan jellemű hősnőjét egyetlen szempont vezérli, melyért életéről és szerelmi boldogságáról is habozás nélkül kész lemondani: az, hogy a vá­rosra fegyverrel támadó bátyját az is­teneknek tetszőn temessék el. Így kerül szembe a lány Kreonnal, a vá­ros zsarnoki urával, és így lesz az igaz ügy mártírja.
Antigonét nem érdekli, hogy báty­ja milyen ügyet képviselt, neki volt-e igaza, mikor a várost megtámadta. Csakis azért harcol, hogy meg ne sé­rüljön az isteni törvény: a holtak lel­ke addig nem nyughat, míg tisztes­séggel el nem temetik földi maradvá­nyaikat.

A párhuzam számomra egyértel­mű. Nagy Gáspárt nem az érdekli, hogy Nagy Imre milyen eszmét köve­tett, csupán az, hogy az idegen hódí­tókkal szembeszállva méltatlan és az isteni törvényt lábbal tipró büntetést kapott: törvénytelenül kivégezték, majd arccal a földnek, mésszel leöntve, a végső tiszteletadás szertartása nélkül kaparták el.
Nagy Gáspár természetesen a ha­zafit is gyászolja Nagy Imrében, a né­péért, nemzetéért, országáért végső leheletéig kiálló vértanút. De az elvei már nem foglalkoztatják. Elsiklik afö­lött, hogy személyével és a magyar szabadsággal együtt egy olyan esz­mét is megsemmisítettek, amely egy egész emberiségkorszak végleges el­temetésének tetszik föl előttem: a szocialista demokráciát kaparták el vele, most már a magzatelhajtás ér­telmében is mondva.
A gyász nagyságából és a kiállás ér­tékéből ez nem von le semmit, ahogy Antigonét sem szokás felülbírálni Eteoklész vagy Polüneikész nevében. Csupán a magam értelmezését is mellé kívántam tenni Nagy Gáspár felfogásának, jelezve, hogy mély egyetértésem nem maradéktalan.

Tartozom azzal, hogy még elmond­jam: a halál gondolata különös di­menzióba helyezve tűnik föl Nagy Gáspár költészetében. Nem találkoz­tam még ennyire apára, sőt apákra utalt költővel: költőelődei, mesterei, pályakezdő korának nagyszívű út-egyengetői Nagy Imre és Bibó István szellemével együtt már-már a vallá­sos értelemben vett Atya érzetét kel­tik benne. Tisztelem ezért. A homé­roszi himnuszok szóltak ennyi rajon­gással az istenekről. Nagy korszak alkonyatával kelt föl Nagy Gáspár est­hajnalcsillaga vagy inkább holdja: Kormos, Rónay, Nagy László, Jékely, Pilinszky, Illyés, Vas István lemenő napjának visszfénye ragyog föl verse­iben. (Talán pályatársa, Pintér Lajos versei mutatnak ezzel rokon vonáso­kat.)
Jó érzéssel mondhatom, hogy a nyolcvanas évek vége óta is rátalált a közügynek nevezhető, reászabott költői feladatra. Arra, hogy szóvá te­gye az értelmetlen ellenségeskedés, gyűlölködés viszolyogtató jelensége­it, és ő maga szennyezetlen kézzel, bár önmagát a sárdobálásnak kitéve álljon a helyén.


Alföldy Jenő
Új Könyvpiac, 1999. október p. 7.


< vissza