Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Kínos mosolyok

NAGY GÁSPÁR: MOSOLYELÁGAZÁS

Nagy Gáspár verseskötetének hat egységét római számok jelölik. E beosztást részben az a körülmény indokolja, hogy a ciklusok — noha viszonylag kevés vers alatt olvasható a keletke­zés évszáma, s kivétel is akad — érezhetően időrendben követik egymást. A költő az 1988-cal kezdődő néhány évben, életkörülményeinek megfelelően, különféle témák, motívumok hatá­sa alá került. Vagyis egy-egy verscsoport a szerzőnek valamely rövid ideig tartó korszakával azonos. A kötet legalábbis így mutatja, még akkor is, ha az említett néhány kivétel önmagában is jelzi: éles határvonal nem húzható a versek születésének ideje között. Sőt, az egyes ciklusok­ban uralkodó motívumok között sem.

Az ember (főleg, ha költő) nagy valószínűséggel csak egyszer juthat el életében Ameriká­ba. Nagy Gáspár vállalta az ámulatnak azt az állapotát, amelyben a tudatát kitöltő lényeget ott­hon hagyva (a tudatalattijába szorítva) főleg a kellemes benyomásoknak, a látvány fenségessé­gének, az élmény szédületének adja át magát. Már amennyiben lehet, mert: „tudtam közös szégyenünket sokáig fogom még cipelni / hogy a szabad világban sem lehetek szabad" (Utazás I.). 1988 amerikai őszének verseit a következő év (évek) itthoni elégiáinak ciklusa követi. Bará­tokat és ismerősöket, a nemzeti kultúra nagyjait búcsúztatják ezek a magyarság tragédiájától átitatott, mélyen pesszimista sorok. Retorikai túlhabzások, olcsó vádaskodások nélkül, szellemi-erkölcsi fedezettel és a történelmi és szociográfiai tényekre alapozva. Ha eddig a me­lankólia hangneme uralkodott, akkor a római hármas a nyíltabban társadalmi érdekű verseket vezeti be, főleg 1989-re, a bolsevizmus utolsó évére vonatkozóan. Ha előzőleg a „szent'' szelíd áhítata hatott át bennünket, akkor itt már a „próféta" magasodik fölénk, figyelmeztetve és ítél­kezve. Nem pózolás, magakelletés, hanem egzisztenciális indulat beszélteti a költőt, amikor a remények fölerősödésekor is kannibáloknak titulálja nemzettársait. Ezután — a negyedik ciklusban — a magánélet nyavalyái sorjáznak, az életerőért folytatott harc belső drámájaként, a „megéri-e" mindig napirenden levő kétségével. E versek közül alig hármat jelöl dátum (1990 és 1991), mégis — idő szerint is — együvé tartoznak: az alig-létezés vigasztalanságát revelálják. Felemás kapaszkodót az ötödik ciklus Istenében talál a költő. Menedékről itt a semmi-élmény szomszédsága, a teremtőnek legfeljebb a sejtelem általi megközelíthetősége miatt nem lehet szó. A vigasztalanság és a remény a délvidéki eseményekre utaló utolsó verscsoportban a legke­vésbé kiegyeztethető. A „se kint, se bent”-lét a heródesi tombolás rémképeiben összegződik. S ez a költő kötetnyitó versének gondolatát nyomatékosítja: „holtak helyett sétálgatok az ezredvégi fényben" (Örökre-ébren).

Az érintett időpontok, témák és motívumok akkor is változatossá teszik a versek formáját, ha Nagy Gáspár csak kevés versében érezte szükségét annak, hogy a verstani hagyománnyal támogassa meg kifejezésmódját. Az amerikai útibeszámolóban a narratív elemek, a helyzetmegidézések dominálnak. Fontos és kevésbé fontos tények egyaránt helyet kapnak a szövegben. Társadalometikai szempontból lényegbevágó mozzanatok kerülnek előtérbe az indításban. A költőt (akinek az a megbocsáthatatlan vétke, hogy a maga módján őszintén — olykor egészen közvetlenül —megmondja a véleményét) még 1988-ban is megalázza a bolsevik hatóság: csak nagy nehezen engedi ki a „szabad világba". Az erre vonatkozó tötmör, rezignált beszámoló a színvonalas valóságirodalom szintjén van, míg az amerikai élmények megidézésében a látomások jelentősebbek a látottnál, ez utóbbi ugyanis költészetté az átmenetileg elhagyott ország kultúrájával, annak Amerikába kényszerült nagyjaival (pl. Maráival) kapcsolatos asszociációk révén válhat. Különösen ott, ahol többértelművé dúsul fel a vers: a „mosolyelágazások"ban. A technika csodáinak világában, a maguk sajátos rendje szerint élő emberek között magát egyedül érző „kis" magyar magánmotyogásától a bajokat az időtlenség, a lét-végtelen közegéből megmosolygó költő szárnyalásáig jutnak el ezek a versszerű feljegyzések, költemények. A tartalmasabb, nyugati szintű életet irigyelve sem kerül ellentmondásba – a nemzeti érdekeket önkritikus maximalizmussal képviselve — az állhatatosan vállalt otthoni kötelességekkel, az örökölten emberi példamutatással.

A következő ciklusban az elégikus hangnem annak a felismerésnek a közvetítője, hogy a pusztulás jelen idejűen valóságos és egyetemes. A holtak közötti lét élményét teremti meg Nagy Gáspár szinte kötetének egészében. Panaszra, sírásra mindazonáltal akkor sem igen fakad, ha egyik-másik barátját vagy mesterét búcsúztatja. A rezignáció, az egykedvűség évek óta vastagodó anyaga gátat vet az érzelmi túláradásnak. Időnként ki kell mondani ugyanazt, lehetőleg mindig másképpen — és kész. Erről a visszafogott pesszimizmusról, költői önfegyelemről legtöbbet az Utolsó levél egy őszi fán című költemény, a kötet egyik legjobb darabja árul el. A módszer általában véve a leghagyományosabbak közé tartozik: a költő a természet egy pillanatát, töredékét saját sorsának jelképévé avatja. A megjelenítést az teszi sajátossá, ahogyan a konkrét látvány és az általa indukálódó vízió között egyensúlyoz.

A meteorológiai viszontagságokkal makacsul dacoló levél képe az önlátás teljességéről tanúskodik. Semmit sem mond ki közvetlenül a költő arról, ami megíratta vele a költeményt, mégis világos, hogy egy társadalom, egy „kultúra" haldoklásáról s a körülményekkel hasztalanul harcoló egyén alkonyáról van itt szó. Az elkerülhetetlenről, a mindenki szempontjából szükségszerűről s nem utolsósorban-, ironikus önszemléletről. A széllel, faggyal s majd a hóval is dacoló levél talán megmarad tavaszig, hiszen „Függ az utolsók hitével. És a megmaradás / dicső koszorúját fonja ölébe / a novemberi égből érkező fehér zuhany." Mit ér az ilyen megmaradás? S a költő külön is hangsúlyozza azoknak az erőknek a kéreg alatti létezését, amelyek majd új életet sarjasztanak. Nagy Gáspár lírájában tehát a létezés folytonossága eredendő hitként van jelen.

Az emberi sors érzékelésének ez az egyetemes jellege teszi lehetővé Nagy Gáspár számára, hogy indulatos társadalomkritikája magának az embernek a bírálata legyen, s pártpolitikai érdekektől függetlenül hangozzék el. Nem az úgynevezett szocialista társadalmi rendszer taszítja őt, hanem annak a nemzetet (sőt, az egész emberiséget) fenyegető gyakorlata, az elmúlt évtizedek tapasztalata. A maga módján természetesen ő is szavaz: a hazugságokkal szembeszegülő, kiemelkedő emberek áldozatos akarásaira, bár az eszmei célok gyakorlati elérhetőségéről éppen eleget tud ahhoz, hogy ne az illúziók irányában kelljen áttörnie költői magánya falait. Etikája távol tartja az emberi komédiában való közvetlen részvételtől: „Hisz látva látom / a szent üldözöttek /méghajrásan/ itt ezen a földön / idvezülnek / ha gáláns szektahívők / és jó felejtők. „ (Nullatörekvéseimből)

Az olyan embert, mint ő — panaszolja —, ostobának tartják azok, akik gyorsan alkalmazkodva a változó körülményekhez, skrupulus nélkül sajátítják ki a javakat. Hát a költő gyarlóságai? — kérdezheti a gáncsoskodó, de joggal kérdezheti bárki. Nos, e kötet szerzője vallomásossága ellenére sem engedi át magát a nyilvános gyónásnak. De az öneszményítésnek sem, különben aligha vethette volna papírra a következő sorokat: „Istenem! valamit mégis jól tehettem / ha most hétfelől jő ellenem az Ellen, /valamit úgy, ahogyan kellett, / és bocsássatok  is meg: csak ennyi tellett!" Azért is feledhetetlenek ezek a sorok, mert a konkrét emberen túl egy költőtípust is definiálnak. A költő nemhogy nem tökéletes, de egyenesen bűnös is — mondja Nagy Gáspár —, csak nem úgy, ahogyan a mindenkori urak gondolják. Ő azt tartja erénynek, ami az „Ellen"t megteremti. E rokonszenvesen romantikus erkölcs értelmében a költőnek akkor van lelkifurdalása, ha nem haragszanak rá eléggé a hatalmasok. Mivel művét nem tartja kellőképp botrányos jelenségnek, a szerénysége miatt kénytelen szerénykedni. Nem azért nem kritizálja tehát élesen az amerikai valóságot, mert bedőlt az elüzletiesedett vi­lág látszatainak, hanem azért, mert különben háttérbe szorult volna a saját társadalmával, saját fajtájával való, javító szándékú szembenállása.

Hogy itt a maga módján cselekvő kereszténységgel van dolgunk, azt ugyanebben a ciklus­ban nyíltabban is bevallja a költő. Az én vétkem című versében egyértelműbbé teszi azt, amit az imént idézett négysorosában elmondott. Itt azt panaszolja el, hogy az irgalmasság, mert rendkívüli, okot ad a gyűlöletre és a lenézésre. Itt a magatartás kinyilvánítása a fontos, ennek a magatartásnak az erkölcsi fedezete csak a többi verssel egybeolvasva derül ki, és kerülhet egészen közel hozzánk.

A következő (cikluszáró) Valaki ír a kezeddel az egyben-másban romantikus költői énnek az önboncolása: szinte már cinikus demisztifikálása. Hogyan válik el a mindennapi élet (költői) gyakorlatában test a lélektől, szerep a közérzettől, misszió a körülményektől, az istenhit a nihi­lizmustól. Mégsem az önfeladás szokványos gesztusát rögzíti ez a szöveg, hiszen az egység vá­gya, az ideaigény erősebb benne. Ma az ember mint érzelmileg, gondolatilag s cselekvőleg egységes lény már puszta fikció — ezt mondja ki fájdalmasan a költő. Emögött az isten (és az ördög) szerepének értelmezhetetlensége, valójában az emberi logika csődje áll. A spontán hit hiánya miatti gyötrődést az istenkeresés képeivel igyekszik kompenzálni Nagy Gáspár. Az isten talány, ám a megfejtés szándéka — a modern civilizáció elemeinek felhasználásával, tehát némi malíciával — nagyszerű trópusokat teremt.

Az utak járhatatlanságának és az ember belső töredezettségének tudatában az egyes és a többes szám, a külső és a belső, sőt a szerves és a szervetlen is gyakran egybeolvad. Ilyenkor a vers értéke abban az egyetemességben rejlik, amelyben az életvágy és a halálfélelem már-már közömbösítette egymást. A közvetlen tapasztalat és a képzelet bizonyossága ennek megfele­lően a szövegnek a többnyire vonzó, tértől és időtől gyakran teljességgel függetlennek látszó valóságát alkothatja meg. A költőnek mint magánszemélynek a szenvedései nemcsak úgy vál­hatnak közüggyé, hogy például minden szülő (minden ember) könnyen átérzi a költőnek az iskolakapu mögött eltűnő gyermekével kapcsolatos szorongásait, hanem olyképpen is, hogy a költőben saját szenvedése a közelében dúló háború okozta nyomorúság átérzésével olvad össze: „Kórházi éjben a jajgatások / vágott lőtt szúrt sebek mélyén / a fájdalmas rándulások / hörgések csövek csörömpölése / belesimul a lekötözött / leláncolt rabok tehetetlen dühébe" (Vízszintes némaságban). Az együttérzést akkor is keveselljük, ha nem osztály- vagy szocialis­ta, hanem keresztény a jelzője. Nagy Gáspár azonban nem a magánemberi azonosulás egyszeri és múlékony érzületét fogalmazza meg, hanem — s így szava szimbólummá keményedik — a mindenkori emberi megalázottság megváltoztathatatlannak látszó állapotát idézi versébe.

A Mosolyelágazás látásmódja legtöbbször a tudatos szürrealizmushoz áll közel. Paradox helyzet, de tagadhatatlan, hogy a szürrealisták találmányára ennek a költészetnek is szüksége van, nem mint jól bevált (még olvasásra, ellenőrzésre sem kötelező) öncélú médiumra, hanem mint a világ káoszának értelmileg megfejthetetlen egységként való megélésére és kifejezésére. A józan logika és a tudomány szerint egyaránt elfogadhatatlan kapcsolatok Nagy Gáspár verses-könyvében nem az automatikus írás ösztönszabadságát testesítik meg, hanem a „végső soron minden ugyanaz" metafizikai sejtelmét illusztrálják. Valójában e világképi megoldatlanság ösztönzi a költőt több versében is Isten szerepének valamiféle tisztázására.

A meghatározás azonban legfeljebb egy-egy versben végezhető el megnyugtatóan, a kér­dések ezzel még nem szűnnek meg. Ezért a költő egyik „mosoly-ága" bűneinek metaforikus emlegetésével azonos. Így aztán A bűnök szekrényéből már-már allegóriává alakul a sajátos játékossága által, a naftalint a pokol ördögi eszközeként nevezve meg, a vétkeket viszont a naponta hordandó ruhákkal azonosítva. A bűntudat mindazonáltal jóval nagyobb annál, hogysem ne kellene a költőnek több versében is egészen komolyan venni. Már amennyire az irónia feltételezi a komolyságot, amikor azt olvassuk, hogy „írás után mindig bűntudat / mert terrorista vagy / Szent útonálló Jakab / ki a »nyelv bűnei-ben« kutat" (Még negyven nap után is), hiszen a költő az etika lényegét nem a részfeladatokra való összpontosításban látja. Magának a földi emberi létnek a minőségén kellene javítani, a költői bűntudatnak tehát az üdvözítőnek tartott cselekvés elérhetetlensége az oka. Nem véletlenül fejeződik be az idézett vers a következőképpen: „...jelenvalód is megun / ha rohangálva állsz — / mint Bocsánat mások helyett." Bocsánatkérés vagy megbocsátás? Nyilván mindkettő. Mert hiszen — miként jeleztük már — Nagy Gáspár attitűdjében a szemrehányás, a számonkérés mögött önteltség helyett alázat és önkritika rejtőzik. Vagyis olyan belső kettősség élteti ezt a költőiséget, amely nélkül ma már az emberiség fennmaradása is egyre problematikusabbá válik.

A költő úgy érzi: csak nyüzsög — s ez fáj neki. Másutt lézengőnek tartja magát, akit legfeljebb a merengése szabadít meg terheitől. Egybeéléseiben a kisebbségben élő magyarság dilemmái is felfedezhetők. Nem mint szónoki kitérők, hanem mint az emberi (nemzeti) élmények mélyrétegeinek azonossága. Ennek megfelelően sejlik fel Nagy Gáspár egyik remek verse (Hány nyelven is...?) mögött Domonkos István Kormányeltörésben című korszakjellemző művének bátorítása. Nagy Gáspár sokkal rövidebb és sűrűbb is, s a mindennapi logika számára nehezebben megközelíthető. Amorf alakjában létünk komplexumait fogja össze ez a harminc­nál is kevesebb, többnyire két-három szavas sorokból álló érzelmi-gondolati gomolygás, vias­kodás. Ezenkívül összesen még négy ehhez hasonló vers van a szóban forgó hatodik (befejező) ciklusban. Semmi publicisztikai konkrétum, nemzetmentő tanács vagy fékevesztett indulat. E szövegek „csak" versek akartak lenni, és sikerült is nekik. A történelmi-földrajzi és részben nemzeti lokalizációra utal bennük az anyanyelvhez való ragaszkodás görcsös pillanata, az el­adott ház számbavevése a fenyegető borzalom közepette, az „ott élsz ott maradsz" (kissé A pestis orvosára emlékeztető) rezignációja. Heródes király hirtelen „elhatárolódása", a csecsemőgyilkosságok, a lehazudott tények, az „abból a jászolból való" utolsó szalmaszál. Mindez arra vall, hogy Nagy Gáspár nem csupán emberként, tehát egy adott pillanatban, hanem költőként is, vagyis tartósan befogadta nyomorúságunkat, az emberi szenvedések nagy lexikonának címszavaival egyeztetve azokat. Érzelgősség nélkül, személytelen megértéssel, keresztény sze­retettel.

Nagy Gáspár verseskönyve a szövegek elburjánzásának korában azon kevesek közé tartozik, amelyek meggyőznek bennünket, hogy a ma káoszában is lehet még olvasható, tehát jó, sőt kiváló verseket írni.


Vajda Gábor
Kortárs, 1994. 7. sz. p. 92-95.


< vissza