Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Retorikai-stilisztikai konstrukcionális egységek grammatikai szerveződése

NAGY GÁSPÁR-KOMMENTÁROK

Az alakzatok tüzetes, funkcionális vizsgálata azt a tételt látszik igazolni, hogy az alakzatokat felépítő grammatikai struktúrák és retorikai-stilisztikai olvasatuk között többszintű, kölcsönös összefüggés létezik.

Mivel a nyelvvel épülnek ki az alakzatok, szükségszerűen rendelkeznek grammatikai struktúrával. Az alakzatokat megjelenítő nyelvi struktúrák pragmatikai-kommunikatív tényezők következményei, másképpen a tartalom által előhívott formák. Minden nyelvileg megformált tartalom tehát olyan, alakzatokba rendeződő élmény, melyet a nyelvi-retorikai létesülés kódol. Ez a szerveződés, illetve létesülés – poétikai természeténél, jellegénél fogva – a nyelv kínálta lehetséges (olykor különféle) funkciókat egyidejűleg, egyszerre foglalja magában, s válik – összetett, többfunkciós formaként – a többféle olvasat grammatikai kódjává. De a nyelvvel megformált komplex alakzategyüttes – bármely retorikai újraolvasás esetében is – visszahat saját grammatikai struktúrájára, kijelöli annak olvasati lehetőségeit, és szabályozza szemantikai-pragmatikai viselkedését. Valójában tehát arról van szó, hogy a többértelmű (vagy meghatározatlan) grammatikai formára – éppen e formában kiépülő alakzat funkciójával – ráépül egy szilárdabb, kötöttebb jelölés, mely a társult grammatikai szerepek közül valamelyiket föl-, illetve megerősíti. Ily módon kétirányú a kölcsönös függőség: a szemantikailag definiált grammatikai státus és a grammatikailag meghatározott szemantikai funkció az alakzatokon belül egyaránt érvényesülhet, ám hogy mikor melyik és milyen formában, az már a funkcionáló alakzatok tipológiai kérdése.

Ezt példázzák – többek között – a retorikai-stilisztikai konstrukcionális egységek grammatikai szerveződései Nagy Gáspár nyelvében.

Kommentárok A valóság égető nyelvé-hez

a) A zeugmatikus metaforalánc grammatikai jelöltsége a határozottság kategóriájának pragmatikai kiterjesztésével:

I.
Már nem álmodsz,
csak elképzelsz egy temetőt,
fölmagzott, évek óta kaszálatlan,
kaszálhatatlan ős-fű hullámzó tengerét,

Egy azonosító értelmező jelzős szerkezetbe ágyazódik be a genitivus explicativus, és a kombinált forma jelentésképző szerepe – „a szemantikai uralhatatlanság” tételével szemben (Kulcsár Szabó 2000: 299) – a fokozatosan kiépülő zeugmatikus metaforalánc grammatikai jelöltségében nyilvánvalóvá válik.
A tenger az ős-füvet, majd a temetőt azonosítja, az előbbit közvetlenül – az azonosság birtokviszonyában –, az utóbbit a birtokos ős-fűn keresztül (mely kettős funkciójában viszonyított és viszonyító is). Az ős-fű … tengere így közösen értelmezi az egy temetőt határozatlan tárgyat mint értelmezettet, s mert a szerkezetes értelmezőben az azonosság birtokviszonyának az egyeztetésre utaló kötelező morfémája (Szépe szerint pragmatikai szuffixuma1) határozottá minősíti a birtok tárgyat, az általános ragozású igei alaptagra a viszonyítás folyamatában szükségszerűen ráértődik a 2. személyű határozott személyrag. A grammatikai konstrukciónak ez a természete – a jelölt relációk szoros kapcsolatában – anaforikusan kiterjeszti a határozottság kategóriáját.

b) A kötőszó-eltolásos konstrukció (a közölés és a hiperbaton egybefonódó alakzata)

s azt mondod: barátaim, ha veszitek
a fáradságot és a bátorságot, most
az alant nyugvókat kiültetjük a sírok szélére,
és egy napig – mi is étlen szomjan,
félrehajtva ki-ki maga előtt a fűrengeteget –
s z e m b e n é z ü n k;
a változó arcvonások lezúduló ráncain
az akkor és azóta történteket,
és történelemnek nevezzük,
tiszta valóságnak…

Az és konstrukcióépítő szerepét a transzmutációs eljárással felülírt szórend késleltetett, központi pozícióba helyezi, és kataforikus (szemantikai) jelentése mellett (Kiefer 1979: 220) anaforikus (pragmatikai) jelleggel is felruházza. A kötőszó a szembenézünk után következne (és a változó arcvonások lezúduló ráncain / az akkor és azóta történteket / történelemnek nevezzük, / tiszta valóságnak), míg kiemelve az essivusi (nuncupativusi-praedicativusi) állapothatározót (történelemnek) köti, mely az állítmányt közölő azonosító értelmezőjével (valóságnak) – az értelmezőt és értelmezettet szétválasztó hiperbatonnal – a történelem–valóság azonosságának ívén a történteket tárgy állapotára utal. Az és-nek ez a kétirányú viszonyjelzése egyrészt a látszólag széteső mondattani hálót rendeli alá az intellektus fegyelmének, másrészt kiemeli az előrevetett tárgy és a rá vonatkozó állapothatározó kapcsolatát. Ezért a zárt mondatszerkezet többszörös megbontása mint kötőszó-eltolásos sajátos konstrukció (a közölés és a hiperbaton egybefonódó alakzata) a fő tartalmi elemre koncentrált szintetikus nyelvi formaként érvényesül. Fölmerülhet még egy olyan olvasati lehetőség is, melyben a valóságnak utólagos hozzátoldás lenne (Magyar grammatika 2000: 463), tehát a történelemnek és valóságnak halmozott határozó. (Ebben az esetben az és protozeugma, tudniillik még közölő helyzetüket megőrizve is a két essivusi állapothatározót kapcsolná.) A jelölt tartalom viszont „érvényteleníti” a grammatikai forma e potenciális szerepét, mivel az egymást értelmező történelem és valóság itt szemantikailag definiálja a grammatikai funciót.

c) A chiasztikus epanasztrofé

Hasonlóan igazodik a chiasztikus epanasztrofé grammatikai megformáltsága a kifejezendő tartalomhoz:

II.
A nyelv már nem ad világot,
a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat;

A nem – (hanem) viszony először a variációs epanasztrofé (világot / a világ) alakzatát ölti, majd az így ellentétbe foglalt tartalom szükségszerűen építi ki a chiazmust, melynek az epanasztrofén állításba forduló tagadása a grammatikai struktúráját is közvetlenül meghatározza. Az ellentét igés szintaktikai párhuzamában (Nagy L. 1998) az azonos szintatktikai funkciókkal együtt az általuk jelölt (és az igével szétosztott) azonos thematikus szerepek (Komlósy 1992: 337) kereszteződnek (alany/cselekvő – tárgy/eredmény – alany/cselekvő – tárgy/eredmény). A tagadás/állítás korrelációjához társuló pozitív/negatív elemek sorrendje (nyelv – világ/világ – nyelvzsarnok) a pragmatika szintjén ugyanakkor helyreállítja a szemantika szintjén történő „rendbontást”.

Az elhagyott kötőszó erősíti az ellentétet (Cohen 1996: 179), és leplezetlenné teszi magát az epanasztrofét, melynek kereszteződve ismétlődő szintaktikai egységeit az ad reddiciója vonatkoztatja egymásra ([nem] ad világot, a világ ad). Ez a nyelvvel megformált komplex alakzategyüttes visszahat saját grammatikai struktúrájára, és irányítja szemantikai-pragmatikai viselkedését (Kulcsár Szabó 2000: 171). A pozitív, negatív értékek rendje ellenszegül a többféle olvasat elvének, illetve annak, hogy az alakzat „másként is lehetséges” (Kulcsár Szabó 2000: 191). A pragmatikai kötöttség nyelvi mutatója itt a chiazmust bővítő két szóösszetétel, amely a nyelv alannyal oppozícióban álló teljes metaforák megjelenési formája, az ellentéten belüli kifejtett ellentét (és a képi-pragmatikai szinten gemináció: megegyező struktúrájú metaforák ismétlődése). Az egész-egész viszonyt tartalmazó birtokos jelzős alárendelő szóösszetétel a szemantikai azonosításnak olyan válfaja, mely a genitivus explicativus természetéhez hasonlóan szerkezeti elemeivel egyértelműen rögzíti a jelölt teljes metaforák pólusait. A nyelvzsarnok, szóterrorista alakzatok esetén grammatikailag ezért „szabályozott” az olvasat, a zsarnok/terrorista utótag az azonosító, s ez a nyelv teremtő erejét kikezdő, a hiteles, személyes nyelvet elnémító demagóg és totális nyelv diktatúrájának kimondása egy kifejtő chiasztikus epanasztrofé által.

d) a ha – akkor/(addig) – míg

III.
[…]
ha most az isteni taps
júliust követel
ha most gondolja ő
hogy eljött és itt az idő
akkor a lisztté lapított
emberiség fehér „hamuja”
a tenyerek élet-halál-ráncaiban
mint tengerek árkaiban
besül: emberiség hamubasült
útravalója rejtezik
megfejthetetlen kódként
míg ki nem hűl a két tenyér
míg kottázható lesz a taps
míg a Föld elföldelhető
míg az Ég kiégő csillárjai
zörögve lengnek az isteni ásítás huzatában.

A végítéletbe belépő szenvedés-megsemmisülés megfejtésre-feloldásra váró állapotát – az elő-, egy- és utóidejűség dimenzióiban – a ha – akkor prototipikus konstrukció az (addig) – míg-gel kiegészülve jelöli. A mellékmondatok–főmondat, főmondat–mellékmondatok feltételrendszert alkotó közölő sorrendje az állapot létrejöttét, fenntartását és feloldását magában foglaló olyan paradigma, ahol az állapot szempontjából a középső elem, vagyis a két főmondat megkülönböztetett jelentőségű. A „ha most”-ban bekövetkezett feltétel okozataként általuk létesülnek a szenvedés alakzatai, a koncentrált szemantikai tartalomnak megfelelően az állapotot kifejező határozók struktúrájában. A „lisztté lapított emberiség fehér »hamuja« […] / besül” komplex metafora közös viszonyítottja az enjambement-nal sor eleji helyzetbe állított és kiemelt birtokos jelző: az emberiség. Egyik viszonyítója a lisztté eredményhatározó (melyet grammatikailag a lapított igenév kapcsol), a másik birtoka, a hamuja alany. E közölő metafora két viszonyítója ily módon szemantikailag egymást is azonosítja. Majd két birtokos jelzős szintagmából („a tengerek élet-halál-ráncaiban / mint tengerek árkaiban”) kiépül egy mint-es, többfunkciós szerkezet, az azonosító értelmező és az essivusi állapothatározó szemantikailag ekvivalens komplex alakzata (Magyar grammatika 2000: 466), melynek grammatikai eldönthetetlensége nem teszi „bizonytalanná” a létesült struktúra jelentésképző olvasatát. Az azonosító formák társulása ugyanis csak megerősíti elemeinek metaforikus relációit (tenyerek – tengerek, ráncaiban – árkaiban), méghozzá úgy, olyan sajátosan, hogy az azonosító értelmező figuratív viselkedését (hogy „engedélyezi” a metafora pólusainak megfordítását) itt a szorosabban kötő állapothatározó szabályozza.

A nyelv performatív képessége által ezt a szintetikus, rétegelt megoldást még sűrítettebb, tömörebb jelleggel foglalja magában a második főmondat. A kettőspont vesszőt és kötőszót pótol (Jánosik 1971: 11), a folytatás lehet az és/mint együttes, de lehet azaz értelmező-magyarázó is (Magyar grammatika 2000: 455): és mint az emberiség hamubasült / útravalója rejtezik / megfejthetetlen kódként, illetve: azaz az emberiség hamubasült útravalója rejtezik / megfejthetetlen kódként.

Ez az egymásba szerkesztett grammatikai organizáció olyan jelölő-összetevőt alkot, amely az előző rétegelt struktúra ismétlődéseként, ahhoz hasonló módon jelöli és szilárdítja meg a szemantikai tartalmat. Az útravaló váltakozó mondatrész-pozíciója (mint-tel kapcsolva essivusi állapothatározó, az értelmező-magyarázó viszonyban alany) érintetlenül hagyja azonosító szerepét: mindkét esetben a hamura vonatkozik. Így a szintetikus forma bármilyen tagolásában is az emberiség hamuja önnön útravalója, mely a bonyolult képszerkezet utolsó mozzanatával beépül egy újabb állapothatározós szószerkezetbe, és – igazodva a grammatikai struktúra természetéhez – a képi síkon funkcionálisan már szerepet vált (ahogy szerepet váltott jelöltje, a hamu is), jelölő-azonosítóból jelölt-azonosított lesz, a kódként állapothatározó szemantikai viszonyítottja. A lisztté és a kódként állapothatározók szórendjével a grammatikai szerkesztettség reddíciót képez, a képszerkezetben pedig kitágított közölést, mely az elsőnek (lisztté – emberiség – hamu) a koncentrikus, láncszerű kibővülése. A lisztté és a kódként mint két viszonyító, mint közös viszonyítottakkal rendelkező zeugma fogja rendkívül szorosan össze, társítja egymáshoz a képrendszer elemeit. Ez a grammatikai-képi szerveződés itt Pilinszky „architektonikusan zárt” (Tverdota 1996: 375) komponálását idézi:

Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.
    (Parafrázis)

S talán úgy tűnhet, hogy a vers zárlatában is „a Semmi tapasztalatával szembesülő” (Kulcsár Szabó 1994: 75) pályatárs Istenfelfogása szüremkedik át, de valójában az a Nagy Gáspár-i Istenkép szublimálódik, mely „a földi létet” mindig „a keresztény Isten maximális lét fölöttiségének kontextusában érzékeli”, „a lét fölött… »Isten tenyerei« verődnek össze (Lehet, hogy nyár) (Jánosi 2000: 370). Ezért a földi léthez kötődő tragikumnak, a szenvedés titkának, idejének, értelmének az isteni kegyelemtől való függősége az (addig) – míg konstrukcióba ágyazva – és annak utóidejűségét is kifejező koordinátájában – a végítélettel bekövetkező feloldást preszupponálja, mert a „kottázható lesz a taps” Szent Pál szavainak, a „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, / akkor majd színről színre” (1 Kor 13, 12) versbeni parafrázisa.

FÜGGELÉK

A valóság égető nyelve
 
„Századunk tragédiái nemegyszer afféle
tesztet jelentettek a költészet számára,
melyek lehetővé tették, hogy felmérhes-
sük, mennyi valóságot bír el a költészet”.
(Czesław Miłosz)      

I.
Már nem álmodsz,
csak elképzelsz egy temetőt,
fölmagzott, évek óta kaszálatlan,
kaszálhatatlan ős-fű hullámzó tengerét,
s azt mondod: barátaim, ha veszitek
a fáradságot és a bátorságot, most
az alant nyugvókat kiültetjük a sírok szélére,
és egy napig – mi is étlen szomjan,
félrehajtva ki-ki maga előtt a fűrengeteget –
s z e m b e n é z ü n k;
a változó arcvonások lezúduló ráncain
az akkor és azóta történteket,
és történelemnek nevezzük,
tiszta valóságnak…
aki akar, helyet is cserélhet
a sír szélén ülőkkel,
de szabadon temetkezhet vissza a holt,
és szabad elvonulást kap az élő.

II.
A nyelv már nem ad világot,
a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat;
teremtődnek a nyelvi Nagy Ponyva alatt
nyelvfilozófiák, fűrészporban lovagló kis bohócok,

pompás feminin nyafogások,
hercegi tapsalattvalói egy közepes kreatúrának;

és eljön maga Kreon is,
engedélyt ad a temetésre: temetik a világot;

a nyelv nem gyújt világot,
nem világosul meg általa a sötét konyhában
egyetlen mosatlan edény sem:

a politikusok nyelvi matricákat ragasztanak
az újságok címlapjaira, s egymás hátára is,
hogy a majom emberiség
és a megtermett biztonsági majmok
onnan is elolvashassák a teendőket;
a mi teendőnk tehát a föntiekből következik.

III.
Éget az Ég: felső tenyér
forró a Föld: alsó tenyér
          – ·  –
ha most az isteni taps
júliust követel
ha most gondolja ő
hogy eljött és itt az idő
akkor a lisztté lapított
emberiség fehér „hamuja”
a tenyerek élet-halál-ráncaiban
mint tengerek árkaiban
besül: emberiség hamubasült
útravalója rejtezik
megfejthetetlen kódként
míg ki nem hűl a két tenyér
míg kottázható lesz a taps
míg a Föld elföldelhető
míg az Ég kiégő csillárjai
zörögve lengnek az isteni ásítás huzatában.


SZAKIRODALOM

Biblia 1973. Az Apostoli Szentszék könyvkiadója, Budapest.
Cohen, Jean 1996. Alakzatelmélet. (Ford.: Bárdos Miklós.) In: Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei I. Jelenkor – JPTE. Pécs, 171–214.
Jánosik Zsuzsa 1971. A tömörítés eszközei Németh László prózájában. Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelvtudományi Dolgozatok 4. Budapest.
Jánosi Zoltán 2000. „Két part között a hit.” In: Görömbei András (szerk.): In honorem Tamás Attila. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.
Keszler Borbála (szerk.): 2000. Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
Kiefer Ferenc 1979. Szövegelmélet – szöveggrammatika – szövegnyelvészet. Nyr. 216–25.
Komlósy András 1992. Régensek és vonzatok. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan I. Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Kulcsár Szabó Ernő 1994. A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó, Budapest.
Kulcsár Szabó Ernő 2000. Irodalom és hermeneutika. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Nagy L. János 1998. Chiazmus: a rendszer és a használat? Kézirat.
Szépe György 1999. A magyar morfematikus elemek sorrendjéről. MNyj. 419–24.
Tverdota György 1996. Pilinszky János. In: Sipos Lajos (főszerk.): Pannon Enciklopédia. Dunakanyar 2000 Könyvkiadó, Budapest.


Gáspári László
Magyar Nyelvőr, 2002. január-március


< vissza