Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Mondatösszevonás-típusok és funkciók Nagy Gáspár költői nyelvében

Abban a líranyelvi jelenlétben, beszédmódbeli megnyilvánulásban, melyben „a költői megszólalás aktusát problematizáló”, „a nyelvi közlést dekonstruáló” (Keresztury 2000: 401), „a beszédet alapjaiban »lírátlanító«, antipoétikus szövegfejlesztő elvek” ütköznek „a hagyományozott […] nyelvi-poétikai magatartás”-sal, a „retorizáltság metaforikus szerkezetét” őrző és fenntartó kanonikus versbeszéddel (Kulcsár Szabó 1994: 188, 154), Nagy Gáspár költői nyelve új irányát jelöli ki a klasszikus modernséghez való kötődésnek: az el- és feloldó, a szabadon formálható, a magatartást és módszert kiszolgáló kötődést. Nála az avantgarde-ra hangszerelt tradicionális formák, illetve az ezekre történő avantgarde rájátszások olyan poligrammatikus szerkezeti típusok, melyek – e sajátosan kétszintű motivációs síkon – a többféle olvasat grammatikai kódjaként a grammatika lehetséges funkcionális többértelműségét, másképpen a grammatika poétikáját képviselik: egyrészt, hogy „mennyi valóságot bír el a költészet” (A valóság égető nyelve), másrészt, hogy a szerephelyzet-meghatározás felülvizsgálata mentén a hasonított szerepekből (is) táplálkozó identitásnak milyen felépítő-jelölő alakzatokat kínál. Mert ez a látszólag alulretorizált, alulstilizált nyelv a hagyományos poétikai megnyilvánulás gesztusaival a szándékoltság következményének retorizált létesülése, és az etikai tartalmú elgondoltság foglalatában körülhatárolt szemiotikai státussal rendelkezik. Egy avantgarde detrakciós eljárás alakítja, mely a versbeszéd polifón gondolati elemeit úgy tartja, fogja össze, hogy a többszörös grammatikai kapcsoltság által egymásba illeszti a megbontott egységeket, és szintetikus formát képez az analitikusból.

A közölés mint detrakciós-zeugmatikus kapcsoltság

Például az Ómagyar Mária-Siralomtól Balassin és Aranyon át a XX. századig ívelő közölés (szűkebben mezozeugma) formai toposza tűnik föl újraformált módon a Lemez-keresztek felütésének detrakciós-zeugmatikus szintaktikai konstrukciójában:

Lemezhajad örökre a fán
zörög egy maroknyi világ –,

ahol a zörög állítmány vonja egybe a többféle olvasattal széttagolható mondatot (Lemezhajad örökre a fán zörög, a fán zörög egy maroknyi világ, illetve: Lemezhajad, egy maroknyi világ zörög a fán), de az állítmányt közölő két alany a kapcsolt mondatnak már értelmezettje és értelmezője is, vagyis a világ többfunkciós mondatrészszerepében – mint a lemezhajad azonosító értelmező jelzője – a szemantikai azonosság jelölője lesz, és teljes metaforát alkot az értelmezettel. A szemantikai azonosítás tényét erősíti, hogy a „közös” állítmány igei metafora, mely (akár egy újabb, negyedik olvasatban: Lemezhajad úgy zörög, mint egy maroknyi világ) bővítményeit a kifejtett azonosság szintjére emeli.

A zárlat a felütés formai reddíciója, valójában formai képleti mása:

víznek és csontnak fekete tányér
vásárolható már újabb kitinpáncél –,

csak a zeugmatikus kapcsoltság itt karakterisztikusabban társul a zárt mondatszerkezet fellazításával. A kiemelt határozók következtében ugyanis az alanyok epiforikus helyzetbe kerülnek, s bár a második alany mondatrészstátusa nyitott, azonosító jelzői szerepe is releváns, a közölő mondatrészek szemantikai azonosságát az epifora alakzata pragmatikailag reprezentálja. A konstrukciók poligrammatikus jellegéből adódik, hogy a közölés esetükben olyan hiperbaton, mely metaforának tekintve választja szét az azonosított értelmezettet azonosító értelmezőjétől. A szándéktól vezérelt eltérő műveleteknek ezek a nyelvileg megformált komplex alakzatai az egyidejű többféle olvasat kódjával – az intencionális jelentés tartományán belül – a jelölt tartalmat teszik hozzáférhetővé. „Az olvasás retorikai irányultságát” (Kulcsár Szabó 1999: 358) tehát a grammatikai létesülés adja meg, az a többszörösen motivált kód, mely a figuratív funkcióknak (vö. de Man 1986) is megjelenési formája.

Ennek a versnyelvtannak kitüntetett megoldásai a jellegzetes Nagy Gáspár-i mondatösszevonás-típusok, mindig más alakzategyüttes társulásában, de analóg szerepkörű konstrukcionális egységként és kettős dimenzionáltságú poétikai érvénnyel, mert az avantgarde ismérveit úgy struktúrálják, hogy az alulretorizált közlésmód önmagát opponálja, és – az átemelt hagyomány retorikai képletein is – funkcionális, jelentésképző alakzattá stabilizálódik.

A fő- és mellékmondatok közöléses összevonása

Aki a félelmen túli tartomány
dalokra elszánt kölyke,
jól tudja, miért e földi ágy
s miért a csillagok – fölötte.
    (Félelmen túli…)

A rendeltségi viszonyok jelzéseinek hiánya, az alanyi és a két tárgyi mellékmondatot képviselő főmondatbeli utalószók (vö. jól tudja az, azt), valamint a tárgyi mellékmondatok függőségét explikáló hogy törlése a líra eredendően parataktikus jellegéhez közelít, s miközben oldja az alárendelés szilárdabb kötését – s az élőszó intonációját, pszichológiáját tükrözi –, szintézisbe hozza a versmondat tagmondatait. A főmondattal kapcsolt – s az azt közrefogó – tagmondatok rendje, versmondattani elrendezése (egy A, Á, T tipológiában) annak a preszupponált jelentésnek a hálója, retorizált grammatikai-szerkezeti konstrukciója, melyet a két tárgyi mellékmondat indukál, s mely az elöl álló alanyi mellékmondattal fejlik a személyraggal reprezentált tárgyi mellékmondatokig. Közülük az első „beleolvad” főmondatába, hogy az általa „kifejezett tényállás igazságát” (Kiefer 1983: 192), a „félelmen túli” magatartás célját a jól fokhatározóval támogatott tudja a miérttel egy közvetlen viszonyban tételezze fel. Ezt a „morális létszemléletet” (Görömbei 1996: 233) rögzíti a szilárd jelentésképzés egyirányú folyamatában a grammatikai formával közvetve jelölt föld – ágy szemantikai azonosítás, a beszélő/alany ismert előfeltevése, valamint a Babitscsal folytatott rejtett párbeszéd, a „…miért e földi ágy / s miért a csillagok – fölötte” epanasztrofikus hiányos kérdő mondatformuláknak az Esti kérdésre való alludálása. A detrakciós analiktikus-szintetikus forma így válik a költői szerepmagatartást felépítő, összetartó grammatikai alakzattípussá.

Hasonló funkcióval rendeződnek alakzatba, és képződnek az etikai integritás burkává a magatartás előhívta formák kombinációi A Fiú naplójából című versben.

a) A mellékmondat-elhagyásos hipozeugma és az epiforából kifejlő reddíció
 
…csupán el kéne hinned… de nem hiszed hogy éppen
ők jöttek-szöktek el a maszkabálból hogy éppen ők
azok a független kutyák…

A két egymást követő főmondat – azonos, közös tárgyi mellékmondatokkal – egy mellékmondat-elhagyásos hipozeugma alakzata, melyben az első főmondathoz odaértett mellékmondatok a „hiányos” mondat igenévi alanyához, míg az egységet alkotónak igei állítmányához (az igenévi alany alapszavához) kapcsolódnak. Ez és a főmondatokból hiányzó utalószó (melyet a második rendel szintaktikailag az elsőhöz) fokozza a „szétszerelt” mondat tömörségét, ugyanakkor a főmondatok ilyen pozíciójában nyomatékot kap az elvárástörlő ellentét. A „csupán el kéne hinned” még kérdőjelezi, a „de nem hiszed” viszont már egyértelműen megvonja a két mellékmondattól igazságuknak érvényét, s hogy az enjambement-nal megbontott „éppen / ők” epifora leváló elemével reddícióba fordul, s hogy ezt a mellékmondatok alanyai alkotják, az epiforából kibomló, kifejlő reddíció az egymásba csúsztatott mondatokon belül jelöltté teszi, s mintegy kimetszi az etika világában elutasított tartalmat.

b) A mondatösszevonásba beépülő chiasztikus reddíció

…nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent
hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket
és másképp vert a szívem másért pirultam el
másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam
ugyanazt a fát…

A hiányos viszonyjelzések által tagolt összevonásos értelmező jelzői mellékmondatokban (és másképp vert a szívem / másért pirultam el / másért szorult ökölbe a kezem / és másképp láttam…) a mód és az ok, a másképp és a másért chiasztikus reddíciója irányítja a jelentésképzést, sűríti apollinaire-i módon a lényeget, az ugyanazt másképp szemlélet antitézisét, mely a „hogyan viselem tartósan a szégyent” függő kérdés pragmatikai előfeltevése, egy etikai tartalmú tagadásos előfeltevés, a szituációból fakadó tarthatatlan léthelyzet.

Mivel a magatartásra való rákérdezés indokait a szégyent értelmező mellékmondatok adják, a grammatikai forma elsődleges szerepét a formába beépülő alakzatok rögzítik (a demotivált grammatikát alakzatai motiválják).

c) A mellék- és főmondat egybevonása mint konklúzió

A következményként kialakított költői magatartás a zárlat mondatösszevonásában kapja meg alakzatformáját:

…míg a szem él látni kell fele-Barátaim!…

A mellék- és főmondat egybevonása egyrészt növeli a kell illokúciós értékét, másrészt – lazítva a grammatikai hierarchiát – az addig szemantikai korlátai nélkül nyitva hagyja az egyidejűség folyamatát. A fele-Barátaim „avantgarde” szétbontása, a dadát imitáló nyelvi dekonstrukció meg éppen a szétszerelésben lesz jelentéses, az uráli korból öröklött félnek a mellette álló társra utaló eredeti jelentése (Balázs 1980: 468) tevődik át a diakrón síkról a szinkróniába, kategorikusan jelezvén a máshova tartozást.

A kompozíciót átfogó chiasztikus reddíció

Már egész kompozíciót átfogó megoldás a chiasztikus reddíció az Előbb és aztánban, azzal a kettős poétikai relevanciával, mely a zeugmatikus szerkesztést a forma által, önmagára reflektáltan zárja keretbe:

Előbb a kétségbeesések
aztán a kétségbevonások
bizony barátaim
jönnek a megrovások
..............................
Bizony barátaim
jönnek a megrovások
előbb a kétségbeesések
aztán a kétségbevonások

A verset indító hipozeugma alakzatát a chiazmus formálja át protozeugmává, s ez reddíciót alkotva saját előzményével, nemcsak oldja a szerkezet feszültségét, hanem rendet is teremt a konstrukción belül.

A láncszerű zeugmatikus konstrukció, a kettős protozeugma

A „társadalommegítélő moralitás” (Jánosi 2000: 367) erősíti a kell és nem szabad illokúciós erejét, s az illokúciós erőtér vonatkoztatja egymásra a láncszerű zeugmatikus konstrukció elemeit, és motiválja az olvasatot integráló formát az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versben:
 
        (p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!

A feledni és a nevezni igenévi alanyok közölt, közrefogott tárgya a gyilkosokat, melyet a felednihez – a nem szabad állítmány kíséretében – valójában az enjambement lendülete köt (és nekünk nem szabad feledni a gyilkosokat), a neveznihez pedig – értelmileg – a szerkezetből kihagyott kellen át illeszkedik (a gyilkosokat néven kell nevezni). Ez az olvasat a kifejtett tárgyat – egy bennfoglalt geminációban – újból reprezentálja (és nekünk nem szabad feledni a gyilkosokat, néven kell nevezni a gyilkosokat), de hasonló eredményű az analitikus szétírás is (és nekünk nem szabad feledni azt, hogy a gyilkosokat néven kell nevezni).

Az idézett utóirat kettős protozeugma, melynek távolabbi (kell) s közelebbi (nem szabad feledni) kiemelt elemét a közölt gyilkosokat tárgy vonja össze. Ugyanakkor a kell eltemetni alanya a szövegelőzmény test és csont grammatikai alanyában
 
(vö.     a test           
 a csont           
        Nincs sehol…)
    
a vers pragmatikai tárgyát köti le, s így a kell a teljes szövegértelem szintjén a hipozeugma funkcióját is betölti, képviseli.

A nyitva hagyott tagmondat státus, a közölő metafora és a kifejtő reddíció

Többféle olvasatot involváló kód az Ők már kivárják… kezdő sorainak az összekapcsolt határozóval szerkesztett formája:

Ők már kivárják
ott a föld alatt
hűségesen simul
homok agyag –

A beágyazva kiemelt „ott a föld alatt” mondatot zár és újat nyit egyszerre (Ők már kivárják ott a föld alatt, ott a föld alatt hűségesen simul), s mint két állítmánynak alárendelt mondatrész, függőséget teremt a szövegrészek között. Ezt a függőséget nem bontja meg, hogy a „nyitva hagyott” tagmondat-státus, vagy másképpen a grammatikailag „eldönthetetlen” olvasat lehetővé teszi a mellékmondati minősítést. Ebben az esetben a „hűségesen simul…” az „Ők már kivárják…” határozói mellékmondata, mely a jelölt tartalom komplexitásának megfelelően többfunkciós analitikus-szintetikus forma, értelmező színezetű helyhatározói mellékmondat.

Mondattani szempontból ugyancsak relativált az éssel kapcsolt újabb tagmondategyüttes:

            – és
nápolyiként a
megtört deszkaprés
nyelvük helyére hull
akár a kés

Reprezentált helye az „ott a föld alatt”, amellyel állhat mellé- vagy alárendelő viszonyban, ezért határozói mellékmondatának szintje is bizonytalan. Mégis bármelyik megadható elemzésében a transzcendens szenvedésmorálnak, az ironikusan tragikus állapotnak a retorizált grammatikai jelentésképző alakzatformája, két egybefűzött teljes metafora nyelvi – közölő – megjelenési módja. A szemantikai azonosítás tengelyén a deszkaprésre először a nápolyiként essivusi állapothatározó, majd a hasonlító állapothatározói mellékmondat vonatkozik. A szintagmatikus kapcsolatokban ezt a vonatkozást a hull igei állítmány jelzi, a nápolyi és a deszkaprés viszonyát formálisan, a másik relációt pedig mint zeugma. A szemantikai viszonyok többsíkú hálózatában a mellékmondati viszonyító alany távolságát egyrészt a tömörítő alakzat ellensúlyozza, másrészt a viszonyított két viszonyítója is egymás metaforikus hatókörébe vonódik (vö. Tolcsvai Nagy 1996). Ehhez a sűrítéshez járul még hozzá, hogy maga a képszerkezet összevont chiazmus, mely azonos szerepű szélső pólusaival reddíciót ír a grammatikai konstrukcióba (nápolyiként – deszkaprés – kés).

A Nagy Gáspár-i versmondattani kidolgozás a zárlatban – ahogy azt az Előbb és aztán szerkesztése is példázta – feloldja a kezdet intenzív tömörségét:

de Ők már kivárják
ott a föld alatt
kivárja ott velük
homok agyag –

A kifejtő reddícióba foglalt epanasztrofé (kivárják – kivárja) újra szervezi a nyelvtani viszonyokat, és az olvasás retorikai módját is kialakítja.

 
SZAKIRODALOM

Balázs János 1980. Magyar deákság. Magvető Könyvkiadó, Budapest.
Görömbei András 1996. Nagy Gáspár újabb versei. In: A szavak értelme. Püski, Budapest.
Jánosi Zoltán 2000. „Két part között a hit.” In: Görömbei András (szerk.): In honorem Tamás Attila. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.
Keresztury Tibor 2000. Az öntudat rehabilitálása. In: Görömbei András (szerk.): In honorem Tamás Attila. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.
Kiefer Ferenc 1983. Az előfeltevések elmélete. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Kulcsár Szabó Ernő 1994. A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó, Budapest.
Kulcsár Szabó Ernő 1999. Az elidegenített nyelv „beszéde”. Irodalomtörténet 30.
de Man, Paul 1986. The Resistance to Theory. (Ford.: Huba Miklós) In: Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest.
Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.


Gáspári László
Magyar Nyelvőr, 2001. április-június


< vissza