Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Szócipelők és csókmesterek

Mint a könyv borítóján olvasható: Nagy Gáspár kilenc verseskö­tet után most prózáival, szám szerint öt darabbal állt elő. A zárójeles alcím szerint: „legény-részlet"-ekkel. Bár e szójáték elárulja azt a csú­fondáros viszonyt, amit a szerző a regény műfajával szemben kiala­kít, használata mégis megtévesztő. Kétszeresen is az. Egyrészt, mert az önéletrajziságot mindvégig nyomatékosan vállaló szerző nem csu­pán nyalka ifjúságának epizódjaiból válogat, hanem azokból a „bar­násfekete történetek"-ből is, amelyek már túl az emberélet útjának felén, túl a krisztusi koron, érett férfi korában estek meg vele. Más­részt a kötet java részével kapcsolatban éppenhogy nem állítható, mi­szerint tartózkodna a regényesítéstől, a „valami megtörténtnek a tör­ténetét elmondó valódi elbeszélés" (Stein) hagyományos elemeinek és szerkezeteinek újszerű, modern alkalmazásától.

A Zöld Ervin Tübingenből és a Barnásfekete történetek, ha példá­ul „áll a bál" az Ibolya presszóban-tejbüfében felnőtt szerzője megfo­gadja azt a tanácsot, amit még zsibbadó kisdiák korában, felelés előtt a Szívoldali, gyepűszél meg Napnyugat-királyság Tihamér atyája aján­lott neki: „Mesélj szabadon, ahogy a szádra áll, kevereghetsz, kava­roghatsz, de a pálcára ügyelj, mert a pontos vezénylet mindenek fö­lött álló erény!" Az első novella, a címében Hölderlin nevének félre­hallására, „termékeny félreértés"-ére. utaló kispróza szabadon kevereg-kavarog a valóságos és a képzeletbeli, a reális és az irreális között. Úgy indul, mintegy beszámoló („Ültem a 22-es buszon..."), amelyik­ből jó esetben egy tárca kerekedhet ki. S úgy fejeződik be, egy lány félbehagyott történetével („Mindent elmond. Így ígérte."), hogy a végére az elbeszélő helyzet is bizonytalanná válik. Kétségessé a bu­szutazás. És a lány létezése, aki egy hatalmas hangszertokban három szál ismeretlen virággal szállt föl, hogy aztán eltűnjék, nyomozni kell­jen utána. Majd - „fortélyos rendőrirodalmi" fordulattal - maga az elbeszélő is gyanússá lesz, mint a borzasztóan izgató, hosszú combú leány esetleges elrablója. Ez a lehetőség azonban már a klinikán fek­ve merül föl benne. Azzal együtt, hogy mi lenne, ha a virágok helyett ő maga feküdne bele a hangszertartóba, s őt vinné a lány. Ebből a né­zőpontból mind az utazás, mind a nyomozás, mind a klinikai gyó­gyulás története kétségbe vonható valósághitelű.

Egyszersmind annak a keserűségnek a„kiüvöltése" - tudniillik a tokból -, hogy a felelősség elképzelhetetlen szabadság nélkül. Ennek a cseh regényekből „benézett" gondolatnak a megerősítése, illetve a visszavonása a barnásfekete történetek végső summázata. Ha előbb az merült föl, hogy hihető-e a történetmondás, megbízható-e a Zöld Ervin elbeszélője, akkor itt a kétséges elbeszélői helyzeten túl a törté­netmondók önazonossága és önállósága bizonytalan; Az alapszituá­ció mégengedi azt a feltételezést is, hogy a főszereplő otthon, egy „elfuserált konyhában" töpreng a múltján, megidézve férfiúi hódításainak ellenpontjaként művészi sorsa alakulásának rossz szellemeit. Az Ibolya presszó vagy a tejbüfé csak mint képzeletbeli tér jöhet így számításba. Olyan helyszínként, ahol mintegy megsokszorozva ön­magát különböző szereplehetőségekkel játszhat el. Játékosan és távolító fölénnyel elevenítheti meg azt az „erósz-zseni"-t is, akinek mint a csiszolás és a lángot csiholás nagy mesterének a partner ilyen szel­lemesen végszavaz: Jó Uram, ha maga bennem, én akkor magamon kívül!" - de nem hiányzik annak a költőnek a próbatétele sem, aki­nek a verseit alkalmi szócipelők, első és főrezonőrök, mi több, szöve­gértelmező munkaközösségek tárgyalják. És miközben a politikai han­gulatjelentéssel megbízott testületek azt állapítják meg, hogy van ezek­ben a költeményekben valami „szokatlan", és miközben „előttük he­vert egy ártatlan évszám", aközben a költő nem tehetett mást, mint „nyelt, visszanyelt egy-két szót, mondatot", csakhogy a végén levon­hassa a tanulságot: szabadság nélkül is van irodalom. „Sőt: igazán anélkül van! Ez a tétje: lehet-e így? Ezen a tájon így lehet" A rejtőz­ködő előadásmód csak sejteti, ami pedig bizonyosság: Nagy Gáspár saját meghurcoltatását mesélteti el. Az ő 1956-os, Nagy Imré-s ver­seit elemezték - tíz éve múlt már ennek is! - az MSZMP alapszerve­zetek mint versértő munkaközösségek. Az azonosításban különös fel­adat hárul most a vendégszövegekre jelöletlen idézetekre, amelyek­ről szinte kivétel nélkül kiderül, hogy önnön verseiből valók. Ez ér­zékeltetheti igazán, ez az önidézés, azt a küzdelmet, politikai-ideoló­giai természetű, ám egzisztenciális következményekkel járó harcot, amelyet valóban csak önmagára utaltan lehetett megvívnia.

A másik három próza közül az egyikben otthon, szülőfaluja kör­nyékén, a zalai dombságba belesimuló hegyháti vidéken kevereg-kavarog az emlékező és emlékállító. A másik írás, a címadó, a Kundera-regény, a Tréfa főhősére utaló is fölfogható tisztelgésnek. Az előtt a focista előtt, aki már 1968-ban olvasta a könyvet - másrészt e szin­tén jelentéses évszám prágai eseményei előtt. Végül a (legény-rész­let) „belülről megélve, és kívülről szemlélve" emlékező főszereplőjét-narrátorát is próbára teszi a feladat: úgy beszélni el egy önmagá­ban nagyon biztos fiatal fickándozásait, egy lányok körül legyeskedő kamasz kalandjait, csókmesteri gyakorlatait, hogy közben jelentésdú­sító, feszültségkeltő szerephez jussanak 68 augusztusának történelmi eseményei, a prágai bevonulás, a „testvéri segítségnyújtás" is. Furcsa kettősséghez vezet ez: amennyire a kerek egy hétig tartó őrület, a meg­foghatatlan varázs, a sosem-volt-szerelem utólagos felidézését nem járja át a humor, az önirónia, annyira kívülről, felülről ítélkezőnek tetszik az „elvtársak", „marxista ősnők" stb. egykor-volt dolgaiban. Az ártatlanság megőrzésénél talán csak egy nehezebb: az elveszítése.


Márkus Béla
Debreceni 7 nap, 1996. január 27.


< vissza