Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Földi pörök

Nagy Gáspár harmadik kötetét olvasva többször is a Lukács György egyik Thomas Mann-tanulmánya elől elkötött cím: a játékosság és ami mögötte van kínálta magát újrafelhasználásra; tudniillik (persze más összefüggésben mint a jelzett helyen) a máris rangos költő — a hetvenes években indult nemzedék egyik kiemelkedő alakja — Földi pörök címmel megjelent verseinek, illetőleg az e versek által reprezentált költői korszaknak (pályaszakasznak) első megközelítésben is szembetűnő jellegezetessége, hogy a játékosság (irónia, önirónia) és a mögöttes világ (emberi tartás, hitkeresés és hit az értelmes, szép emberség eszményében s a morális erőfeszítés sugárzása) természetes harmóniában és egyre gazdagodó költői leleménnyel megformálva bontakozik ki. Elég csak a tudatos és fegyelmezett kötetszerkesztés két mozzanatára: a nyitó Mai zsoltár-ki­vonatra, illetőleg a záró prózabetétre (Válasz a kérdezőnek) utalnunk, hogy máris a jelzett összefüggés lényegét érzékeltessük.

Persze Nagy Gáspárt itt és ezúttal alighanem senki sem kérdezte (s különben is: az egyik legkeményebb vállalkozás éppen az, ha magunkat faggatjuk), a kötet végén olvasható öninterjújában a banális és modorosan hétköznapi kérdésre, hogy ti. harmincéves korára mit is tett le az asztalra, a szokványos választ az első jelentéssíkba kormányozva kétszer csavarja meg. Először is az asztalra nem letesz, hanem fel (ti. a lábait), másodszor: nem az asztalra teszi produktumát s nem is élete java termését, hanem a székre — a mindenféle kacatot. A harmincadik születésnap megünneplése tehát fügemutogatás, amelyben a romantikus hevületű vágy éppen nagyképű, esetleg ars poetica-ízű nyilatkozgatással szemben (amely persze nem kötődik mereven a születésnapokhoz) egészséges és csípősen önironikus, józan játékosság: az öntudatosan szerény glóriaelhárító gesztus fogalmazódik meg. Hogy valóban öntudatos, és Nagy Gáspár költői-emberi habitusát mélyről jellemzi ez a gesztus, arról a Harminc felé című, a pályát halálosan komolyan vevő morális „betájoltság" megvallása is árulkodik: „Nem lihegtem de nem is késtem / elfáradtam a holdsütésben — / halálom csak rámtartozik" — írja. Játékosság és önirónia tehát a — korántsem felszín értékű — felület, amely máshonnan nézve egyszersmind lényeg is: mégpedig a morális szférákba „jogosítványt" adó „sértetlen gerinc", amely emberi és elviselhető hitelét adja az újra — az egyszer (?) már volt — „minden Egész eltörött" valóság-világ költői megfogalmazásának, érzékeltetésének.

Nagy Gáspárnak van min, lenne min kétségbeesnie. A személyekben testet öltő értékek sokaságának elvesztése (Párhuzamos koporsók ciklus); az „első sejtjei felé" visszaőgyelgő „kifosztott emberiség" (Pár ezer év) látványa, az „eldönthetetlen látomások" kísértései (Csak az eldönthetetlen látomások), a „nagy mesék és nagy csalódások" (ÉvTiZeDhAtÁrHíD) közepette, amikor „A lélek-és / lelkiismerettatarozó nagyválalat / menetrendszerűen késik a helyre / állítási munkálatokkal." (K(o)ór-tan), érzékenyen reagál magának a költészetnek az állítólagos válságára (mindenesetre devalválódására) is. Kányádi Sándornak azt „táviratozza", hogy „a költészet a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről...", Tanúvallomásában megerősíti, hogy „Annyi, de annyi versről kiderült, j hogy csak a papírnak voltak bőviben... Aknákon sétálgató, vízen járó / vállalkozások izgalma alig / kísértette meg a verset." Az igazi verstanúk viszont: a „befelé robajló csöndek, / kopások, szívrohamok, vértanú-hallgatások."

Söprik a reményt — mondja egyik verscímében Nagy Gáspár, s éppen az lesz a kérdések kérdése, hogy e totális válság érzetével és tudatával hogyan és mit válaszol a nyilvánvaló kihívásra. S Nagy Gáspár azért is lehet az egyik meghatározó egyénisége nemzedékének, mert felülemelkedve a meddően öntépő kesergéseken s az eszközt vesztő anarchizmus céltalanságán, egyáltalán: mindenféle (egyébként csábítóan népszerű) divaton, a magyar költészet évszázadainak mindig is domináns vonulatát ma is élőnek és érvényesnek érezve a pört vívó prédikátor ősök s a nagy reformátor és forradalmár elődök cselekvő humanizmusát és morális tisztaságát képviseli — egy közösségi etika nevében és szerint. Modern istenkereső és csak hittel élni tudó költő-ember ő, akinek megtalált hite a szabadság és bizonyosság érzetét-tudatát is jelenti. A Földi pörök nyitó programtöredékei (Mai zsoltár-kivonat) — a már futólag bemutatott ironikusan-játékosan kemény záró keret ellenpontjai — s a kötet létversei (az ÉvTiZeDhAtÁrHíD ciklusban), mindenekelőtt a kitűnő Teilhard de Chardin-vers erről tanúskodnak.

A hit s a megélt és megvallott emberi méltóság teszi képessé Nagy Gáspárt arra a csaknem reménytelen küzdelemre, amely e folyvást bomló (de folyvást új alakzatokat is teremtő) évtizedes, „évhuszad"-os vagy (valószínűleg) még ennél is jóval tovább tartó jellegzetes átmenetiség (társadalmi, szellemi és poétikai vonatkozásokban egyaránt érvényes) kavalkádjában a kitermelődő új értékek megtartását, beépítését, a folytonosságtudat ébrentartását s ezekből következően: a viszonylagos szintézisteremtő kísérleteket jelenti.

E nagy ívű, a teljességet célba vevő költő- és  költészeteszmény világában  egyaránt  helyet kap a költészet (legalábbis az autonómia szintjéig hatoló) szabadságharca (Föld-tan, Üzenet és kibúvó egy másik hullámhosszon, Nyelvem pallosával, Tanúvallomás, Keserű mézek), a nemzeti azonosságtudat kérdése (a kötet másik csúcspontja a Két nyárfa a Hódoltságban), a társadalmi-közösségi viszonyok „szociológiai" hangoltságú megközelítése (K(o)ór-tan, a szellemes zárósorokkal: „minden / egérút viszonylagos, ha semmi hír a / macskák végleges mennybemeneteléről"), továbbá a Hit-tan és az ÉvTiZeDhAtÁrHíD, s a már említett létértelmező-létfaggató helyzetértékelések.

Meg kell említeni (mert említésre érdemes) Nagy Gáspár — bizonyos értelemben megint csak a divattal dacoló — megszerkesztett formáit, versformakultúráját is. A korszerűvé tett hagyományhoz kötődés, az alkotás magas presztízsének elismerése, az esztétikai érték iránti fogékonyság mellett jelentős szerepe van ebben az általa képviselt költői magatartás egyik jellegzetes vonásának is: a műalkotásra (legtöbbször zárt formára) törekvő költői igényességnek és fegyelemnek is. (A kötet harmadik csúcspontja a Kút.)
Nagy Gáspár költészete nemcsak rangos líra; hanem tiszta és hatóképes morális teljesítmény is. Játékosság — és ami mögötte van.


Monostori Imre
Kritika, 1983. 5. sz. p. 33-34.


< vissza