Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Halántékdob

Nagy Gáspár első verseskötetét eltérő értékítéleteket tartalmazó, ám a megnyilvánuló rokonszenvben egységes kritika fogadta. Elhangzott, hogy lírája a magyar költészet látomásos-szimbolikus vonulatába tartozik, s, hogy (ebben a dologban érte dicséret is, elmarasztalás is) Nagy László költészetének erős hatását mutatja. Erről maga is vallott: „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek".

Második, Halántékdob című gyűjteménye Nagy Gáspár lírájának folyamatosságáról — és folyamatos fejlődéséről — beszél. Egyébként is, mintha minden verse egy abbahagyhatatlan dialógus részlete lenne. A párbeszéd az ajánlások révén válik konkrétabbá: az első kötetben Nagy Lászlótól Lázár Ervinig, Kondor Bélától Kósa Ferencig változnak a partnerek, akikhez — saját magának, mindannyiunknak szánt — szavait címezi. Az új gyűjtemény, amelyben alig csökken az ajánlások száma, abból a szempontból is folyamatosságot jelent, hogy nem csökkent a költő társadalmi érzékenysége, emberi, művészi felelősségérzete. Csakhogy, amíg korábban inkább kamaszos kihívásról volt szó, most az ellentétes jelenségek, folyamatok egyre józanabb felmérésére, ütköztetésére tevődik át a hangsúly. Ezt a hangsúlyeltolódást, többek között az teszi lehetővé, hogy az irodalmi inspirációkhoz; egyre többet tud hozzáadni saját specifikus élményvilágából. Táguló körökben sorakoznak a lépések, amelyek az újból és újból felbukkanó gyermekkori emlékeket járják körül, és szaporodnak a világ olyan jelenségei, amelyeket csak ő, a kamaszból férfivá váló költő fedezhet fel: „Kit egy reggelen magára / vesz a tenger az kutatni kezdi a / mélységeket" (Zátonyok).

A kötet ciklusai sajátos érzelmi-szellemi logika szerint követik egymást. A Földszoros versei a gyermekkor zárt, tiszta világából indulnak, hogy eljussanak a kamaszévek első eszméléséig, az „elbújni többé Isten elől /és lányok elől többé.../ többé már nem lehet" felfedezéséig. A ciklus utolsó versei, a Zöldell a fű, a Legvégül, a születés, kinyílás időbeli élményéhez az egyéni élet végességének és a lét időtlenségének érzetét társítják.

A Kinyílni becsukódni ciklus - darabjait szintén alapvetően jellemzi az időbeliség és időn kívüliség dialektikája. A versek Nagy Gáspár „rokonszenveit" vázolják fal Krúdy Gyulától Kormos Istvánig, Weöres Sándortól  Jékely Zoltánig, Rimbaud-tól Saint-Exuperyig. Mit emel ki, mutat meg az irodalmi élményből a -költő — s főként: mit tesz hozzá, saját létélményéből —, ezek a kérdések, fogalmazódnak meg. az olvasóban.' Másképpen: többé válik-e, s. mitől lesz több a vers stílgyakorlátnál, a hommage milyen sajátos, az ihlető irodalmi műétől, alakétól eltérő nyelvi eszközökkel fogalmazódik meg?

A Rimbaud súgja, a Bölcsődal Perzsiából (Sütő Andrásnak), a Világtemető (Huszárik Zoltán, A piacere című filmjéhez) típusú versek a forma erejével, érzékletes képi világukkal, a különböző stíluselemekkel együtt eltérő idősíkokat egyesítenek, s ezzel az ihlető és ihletett;mű időbeli-térbeli érvényességét egyaránt kitágítják.

Ha már a nyelvi eszközökről van szó meg kell említeni az ilyén telitalálatokat: „mintha innen már / nem te volnál csak ez a / négyszögletű fehér hómező/ véred elölt eszméid tavaszi / lucskával" (Utolsó hómező), de azokat a direkt megfogalmazásokat, általánosításokat is, amelyeket sem kép, sem hangalak, sem ritmika nem hitelesít: ,.ki vadakra lő / az rám is lőhet / egyszer" (Őszi vers), „mert nem meghalni nehéz / hanem élni mert...'" (Pár sor). Képhalmozás-zavar is előfordul: „ótvar-avar / között rettegek / az ősz szigonyán" (Őszi vers), „Testem legvégül földdé fogalmazódik / akár a lovaké ideges vonatoké" (Legvégül).

A kötet értékét természetesen nem ez az utóbb jelzett néhány hiányosság szabja meg. Sokkal : inkább a Térkép és a Szaltószabadság című ciklusok versei. A szerelem lehetőségeit, szerepét, a „roncsidő" fenyegetésében élő ember, létében betöltött szerepét boncolgató versek. A szerelem egyszer mint az albérletek, homályos termek, szűk könyvtárszobák falai között életet, menedékét adó testi-emocionális kapcsolat jelentkezik (Térkép, kiterítve), amely egyaránt jelent feloldódást és kiszolgáltatottságot: „már nincs többé szó, csak / árva hangok/meg nagyon árva, lakatlan / reggelsziget". (Lebegve már). Másszor, mint a föld valamennyi szerelmese közül csak két, mással fölcserélhetetlen ember között létrejöhető, teljes kapcsolat (Éji sóhaj).

A kiteljesítő, az élményeket a legtágabb összefüggésbe helyező ciklus a Szaltószabadság. Itt fogalmazódik meg, hogy „ a haza nemcsak határos / végtelen de elcsuklási övezet / is, vér is, szerelem is" (Arcom országútjain), ahol egyaránt szembe kell nézni a történelmi örökséggel s az egyéni indíttatással, a szerelem lehetőségeivel és az elidegenedés veszélyével, a szabadsággal — és a szaltószabadsággal is. Nem valamiféle egzisztencialista tételről, hanem egy felelős költő gondolkodásáról van itt szó. Olyan költőéről, aki így fogalmaz — innen a kötet címe is —: „minden igaz költő halánték / hatalmasoknak csupán csak játék / de a csönd is hatalmas katlan / de a zsámoly sohasem térdeletlen" (Csak nézem Olga Korbutot.)

A nem hibátlan, de mindenképpen fejlődést, a korábbinál is következetesebb költői magatartást mutató kötet utolsó sorai az ellentmondások felismeréséről és vállalásáról, a közösséggel való azonosulásról beszélnek: „te ország / te zsebregyűrt kéklő diáksapka-roncs átvert / madarak kalickája, édes hazája, / temetőkben halottak szívzöreje, / kontinensnyi álmok vesztőhelye, / őrizz meg magadnak, / mint szúrós növényét a kert." Szép kötetzárás — méltó eszközökkel.


P. Szabó Ernő
Palócföld, 1979. 1. sz. p. 29-30.


< vissza