Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Sárfelirat

NAGY GÁSPÁR POSZTUMUSZ KÖTETE

Nagy Gáspár a váratlanul rátört halálos betegséggel küzdve szinte élete utolsó pillanatáig írt, mert közösségi felelősségtől áthatott személyisége még a közeli elmúlás biztos tudatában is segíteni akart az itt maradóknak. Sárfelirat címmel a Nap Kiadónál 2007 áprilisában megjelent posztumusz verseskötete méltó folytatása és lezárása életművének.

Két, szorosan összekapcsolódó fő tematikai vonulata van ennek a kötetnek. Az egyik a nemzet történelmi tudatának és önismeretének a gyógyítása és erősítése, a másik pedig a halállal szembenéző költő számadása magáról az emberi létről.

Történelmi és közéleti motívumkörű verseinek középpontjában az 1956-os forradalom és nemzeti szabadságharc eszméinek és hőseinek méltó megidézése áll. De a nemzeti közösség sorsát óvó verseinek köre ennél sokkal tágabb, sok-sok értékváltozatot emel példává a közösségragasztó szándék.

Költészetében és esszéiben, prózai műveiben pályakezdése óta keresett „egy felismerhetetlenre pofozott őszi hónapot” és képviselte a „legtisztább forradalom” eszméit. Ez az erkölcsi eltökéltség íratta meg vele rendszerváltó verseinek egész sorát. 2002-ben a Püski Kiadó „... nem szabad feledNI ...!” címmel, „versek - 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára” alcímmel adta ki hetvenhat versét. Ez a kötet a „legtisztább forradalom” leggazdagabb és legbátrabb szembesítése a magyar irodalomban a forradalom eszméit meggyalázó diktatúrával, majd a „békebeli kannibálok” és a „magyar abszurd” mai világával.

Az árulásokat, történelmi hazugságokat leleplező indulatát a forradalom tisztasága motiválta. Verseiben eszményi példaként élnek az áldozatok, a forradalom hősei.

A forradalom ötvenedik évfordulójára készülve azt tapasztalta, hogy a forradalom ötven év után sem nyerte el az őt megillető helyet a magyarság öntudatában és önismeretében. Ez a tény mély keserűséggel töltötte el, s arra ösztönözte, hogy művészetében méltó emléket állítson ezerkilencszázötvenhat hőseinek és megidézze a forradalom ma is kiteljesítésre váró eszméit.

A forradalomnak szentelt két nagy kompozícióját Kiss Iván rajzaival együtt külön kötetben is megjelentette a Püski Kiadó 1956 fénylő arcai címmel. Ezek a versek szerves és központi részei a Sárfelirat kötet forradalmat idéző darabjainak.

Nagy Gáspárnak erkölcsi igénye volt az, hogy azok, akik a szabadságért életüket áldozták, örökre éljenek a nemzet emlékezetében. Fénylő arcok és tükörképek című verse azt tanúsítja, hogy a forradalom ifjúsága az egész nép helyett cselekedett „romolhatatlan / fénylő arccal / szinte már időtlenül”. Úgy jeleik meg ebben a verskompozícióban a forradalom, mintha a magyar nép több évszázada készült volna erre az új, igazi honfoglalásra, mely a rátörő gyilkos erőszak következtében új vérszerződéssé lett. A magyar nép visszafoghatatlan szabadságakarata jelenik meg ebben a versben. Nagy Gáspár szakrális történelmi és kulturális motívumokkal idézi meg a forradalom történetét. A vers (Utóirat)-a az októberi fényes napokat követő árulás és tragédia bemutatása. Ezt ellenpontozzák a záró sorok, amelyek fél évszázad multán is a forradalom hőseit és mártírjait igazolják:

De az arcok velünk maradnak
de a szemek velünk maradnak
az idő ezüst orsóján a képek
visszahozott örök emlékek...

Fényeskedjenek az időben: Ámen!

A kötet másik 1956-ot idéző kompozíciója - a gyászmise rendjét követő Október végi tiszta lángok - oratorikus emlékezés 1956 vértanú hőseire. Időtlen és szakrális fénybe emeli a forradalmat. Az értünk elesetteket siratja, a „sortüzek gyalázta Magyarország”-ot idézi meg. A forradalmat történelmi motívummal is igazolja: „március idusa lángolt / egy letiport nemzet szívében”. A sok-sok „vértanú-Dávid” sorsát Krisztus halálával vonja párhuzamba, ezáltal legyőzhetetlenségüket vallja. Holtan is a szabadság nélkülözhetetlen értékéről tanúskodnak. Fél évszázad múltán is azt igazolják, hogy nem volt hiábavaló a hősi küzdelem.

A forradalom ötvenedik évfordulója összetett számvetésre ösztönözte Nagy Gáspárt. Sok-sok olyan tragédiát, létsérelmet idézett föl verseiben, amelyek a forradalom meggyalázásával kapcsolatosak. Az Októberi stációk - keserű töredékek című versét barátja emlékének ajánlja, aki a forradalomban megsebesült és egész életét „lebénult hősként, áldozatként” élte le. Úgy halt meg a félszázados évforduló előtt, hogy nem tapasztalhatta meg áldozatának értelmét. „Isten talán megkegyelmezett” neki, amikor elszólította, hiszen fél évszázad kevés volt a magyarságnak ahhoz, hogy a forradalom igazságát a nemzeti önismeret és öntudat alapjává tegye. Ehelyett kisajátítása és meggyalázása történik, ez ellen szól keserű indulattal Nagy Gáspár verse:

Akik ötven éven át
szóval és tettel,
sőt bűnös mulasztással is
éltették az ellenforradalmat,
most kaméleon-kockás
emelvényeken,
hitvány műtárgyak tövében
ne szónokoljanak,
ne tudják ők jobban,
hogy miről is szólt
az a szent tizenkét nap,
s miért haltak meg,
akik meghaltak...!

A szakrális és profán szavak ítéletes összekapcsolása nyomatékosítja a költő morális felháborodását. Nagy Gáspárban a rendszerváltozásban átélt csalódása ellenére mély bizodalom élt az iránt, hogy a történelem hosszú távon mégis igazolni fogja legtisztább forradalmunkat:

Talán még kell újabb ötven év...
akkorra már mindenki lelép
ezen és azon az oldalon...
s nem marad már más egyéb,
csak vegytisztán a forradalom!

A Puskás Kelemenék személyes emlékként idézi fel a forradalom eseményeit, a falu korábbi vezetőinek hitvány viselkedését, majd a forradalom leverése utáni napokat, amikor „pufajkás martalócok” álltak bosszút olyan embereken is, akik a forradalom idején sem engedték meg a népharag elszabadulását. Sokrétűen és életszerűen idézi fel az ellenforradalmároknak nevezett forradalmárok üldöztetését, megfélemlítését és a kaméleon-emberek viselkedését. Egész világszemléletét meghatározó élményeként azonban azoknak a pesti srácoknak a hősi történeteit őrizte meg, akik néhány napon át fegyvereikkel az orosz túlerőt is feltartóztatták. „Azóta is elrejthetetlenül / velem vannak ezek a fegyverek!” Ezzel a felkiáltójeles vallomással zárja a verset.

A Szorzótábla-emlék egy hajdani osztatlan iskolából pedig arra idéz egy felejthetetlen példát, hogy a forradalom leverése után milyen módokon őrizték a forradalom emlékét. A tanító a szorzótábla gyakorlását is a forradalom emlékének őrzésére használta felejthetetlen gesztusaival, amikor „a 8x7-hez / majd a / 7x8-hoz ért”. Arra figyelmeztette tanítványait, hogy ezt álmukban is tudniuk kell: „Vagyishogy / az egyszeregyben / nincsen pardon / aki ebben téved / megbukott örökre”. Szemléletes képet ad ez a vers arról, hogy a diktatúra éveiben az áttételes, utalásos beszéd volt az igazság kimondásának a módja.

A Töredékek egy bizalmas nyomozás megégett jelentéseiből pedig egy besúgói jelentés töredékeiből áll, amelyek felismerhetően Jézus cselekedeteiről szólnak. A töredékek hangvétele büszkén dicsekvő, szókincse és szemlélete mai. A besúgásra épített világ ironikus leleplezései a töredékek. Az apokrif irat így válik az 1956-os forradalom eszméit üldöző diktatúra ítéletes rajzává.

A közéleti-politikai hazugságok, álnokságok sokféle változatát mutatják be a Sárfelirat versei. Az álom szándékai felől címűben álomvízió a szarkasztikus leleplezés közege. Az „érdekeik derék foglyai” sündörögnek „a fortyogó kondérok / és fontosabb tribünök körül”. A Visszavonuló sorok vár-árnyjátékok idején pedig a megtévesztettségére, becsapottságára, kihasználtságára későn ráeszmélő eszközember monológja.

Nagy Gáspár versvilága leleplező erkölcsi ítélettel minősíti a pokolnak érzékelt világot, a „kaméleon-dús pillanatot, / majd büszkén vállalt árulást..., / és a besúgó hajlamú gének / országos megdicsőülését”. De sohasem adja föl a reményt, hanem arra mozgósítja a kultúra sok-sok értékét, hogy az erkölcsi romlással szembeszállva emberhez méltóbb életre segítsen egyént és közösséget egyaránt.

A Kívül a farsangi körökön Kemény Zsigmondtól vett idézettel kezdődik:
„... és él kebelemben annyi függetlenségi vágy, /mely midőn kell, ha nem is felül, / de legalább kívül tud ragadni a pártok gőzkörén”. Önvallomás ez az idézet is. Nagy Gáspár értéktanúsító eltökéltséggel és lelki függetlenséggel maradt kívül a farsangi körökön. Értékóvó és közösségragasztó szándékkal kutatta a történelmet, tűnődött a jelenkor fölöttébb ellentmondásos világán. A Kihulló apokrif lapok Antall József naplójából a rendszerváltozás első pillanatainak összetett, drámai bemutatása, a csalódások számbavétele is, hiszen az első szabadon választott miniszterelnök legszebb reménységét, a nemzet fölegyenesítését és szellemi összetartozás-tudatának megerősítését csúfolta meg a történelem. A hatalmi érdekszövetségekkel szemben tehetetlennek bizonyult a kultúrából táplálkozó eszmény. A vers zárlata, az utolsó apokrif lap a halálból is a reményt csillantja föl: „talán szívükhöz érkeztem / mégis valahol...”

Az Éjjel a megváltó hó a diktatúra ellen mindig vakmerően küzdő költőtárs súlyos betegségégének okát a mai közállapotok romlottságában nevezi meg:

a szenvedés gyökerét kereste
amikor azt mondta: a diktatúrát
a tiltásokat el lehetett ép lélekkel viselni
de ezt az elmúlt tizenöt évet...
az árulások csalódások hegyláncai alatt
össze lehet roskadni...

A vers zárlata ráción túli reménységgel - a megváltó éjjeli havazással - ellenpontozza a megrázó tényeket. Ez az ellenpontozás nemcsak Nagy Gáspár személyiségéből táplálkozik, hanem a költőtárs, Csoóri Sándor életének és életművének mély ismeretéből és értéséből is.

A Sütő András halálára írt siratója (Harmadik vers - sirató) mély fájdalom megnyilatkozása, az elveszített barát művészi értékeinek katartikus fölemelése, egyetemes és örök értékké minősítése:

bíztató hangod többé nem vár
földi vigasz helyett

megannyi égi membrán
fényeddel ránk süt a csillagoltár

Ezek a versek mind-mind példák arra, hogy Nagy Gáspár a bajokból és veszteségekből is vigasztaló erőt közvetített számunkra.

De nemcsak a gyász, hanem az ünneplés alkalmait is erőforrássá emelte. Értéktanúsító, közösségragasztó szándékkal szólította meg versben sok-sok barátját és művésztársát. Ezek a „litániás dicsérő énekek” nem csak egy nagylelkű ember baráti vallomásai, hanem jelenkori történelmünk súlyos kritikai megítélései is, hiszen „dicsérő énekei” legtöbbször a kor politikai és társadalmi elvárásaival szemben cselekvő embereket szólítanak meg.

A szinte szakrális erkölcsi igényesség indította más versekben arra, hogy a tiszta és nemes emberi lét értelmére és kötelességére figyelmeztessen. Különösen az Utókor ciklus darabjaiban bírálja a felelőtlen „szájbőgetés”-t, az erkölcsi rothadást, az önérdek gátlástalan érvényesítését, a „kánon-függő invalidusok rendjé”-t.

Nagy Gáspár egész költői világát mély transzcendens hit hatja át. Költői személyisége mindig abban a hitben szemlélte és ítélte meg a világot, hogy a halandó embernek az Úristen, a Rendező, az örökkévalóság színe előtt kell számot adnia tehetségéről és minden cselekedetéről. Költői világában ez a transzcendens bizonyosság rendíthetetlen, ma már szinte példátlan belső nyugalmat teremtett. Művészetének belső rendjében a végső igazságtevés bizonyosságként jelenik meg. Nem földi, hanem transzcendens igazságszolgáltatás ez, melyet a versvilág belső törvényei igazolnak és követelnek. Sok versében megnyilatkozott ez a bizonyosság, mely egyre fontosabb, egyre gazdagabb motívuma lett költészetének. Ezzel adott jellegzetes Nagy Gáspár-i dimenziót a József Attilát születésének centenáriumán megszólító két versének (Te Istenre bíztad, Félig vakon írt levél J. A.-nak) és a Kolozsvári triptichonnak is.

Ez a szakrális bizonyosság és mérték indította őt a félelem nélküli igazmondásra és pontos megnevezésre történelmünk és közéletünk ügyeiben is. Transzcendens hit és közéleti cselekvés tehát egymás erőforrásai az ő költészetében.

Létfilozófiai érdeklődése egyre erősebb lett. A Tudom, nagy nyári délután lesz (1998) kötettől kezdve fölerősödött költészetében a végső számvetés igénye, fölerősödött a halál-motívum. Az Ezredváltó, sűrű évek (2003) című kötetében - három évvel végzetes betegségének kiderülése előtt - már megjelent a H-ciklus első három darabja. Nem sokkal később pedig tizenkét versre egészítette ki a ciklust. E ciklus első darabja a haláltudat megvallása. Ebben a „tudván tudom a sorsom” állapotban nem a kétségbeesés, hanem a sorssal való megbékélés hangján szól. Ezt a megbékélést azonban egy kis önirónia színezi:

azóta csöndben járok-kelek
még mosolygok is olykor
ahogy mondták már
annyian előttem
sorsukkal megbékélt
kiszemelt (gyáva?) halandók:
minden nap ajándék...

A ciklus második darabja számvetés jellegű, minden, ami várna még a költői személyiségre, feltételes módba kerül a fogyó idő miatt. A harmadik vers önmegszólító dikciója a létből való visszafelé tartó utat mérlegeli, s a véghelyzetben is méltó magatartást tanúsít:

minden erőddel azon vagy
hogy majd egyenesen
(viszonylag) tisztán állj elébe

A ciklus negyedik darabja Nagy Gáspár német műfordítóját, „a magyar irodalom angyali szolgálóleányá”-t gyászolja, az ötödik pedig azt a színészt, aki a költő vers- és szívhangja volt „a Félelmen túli tartományban”, s aki szintén fiatalon halt meg. A ciklus hatodik darabjától kezdve az tűnik fel, hogy a H-jelzés nem a halálra, hanem a hálókra vonatkozik. Félelmetes hálók, „baljóslatú jelek”. A lét félelemmel telítődik:

Sirály-sírások
kottahangja szálldos,
és szól szívünk
legbenső zugából,
ha tengerről fúj
az ördögtorkú szél

A hálók a hetedik darabban „lengnek, megfeszülnek / a tenger hatalmas / oltára előtt”. A vers azt sugallja, hogy áldozati oltár ez, a végítélet helye, hiszen a hálók valamit várnak belső köreikbe fogolynak. A nyolcadik vers létfilozófiai telítettséggel érzékelteti a hálók mibenlétét:

És szakadatlan lengnek,
ringnak a hálók:
sorsfonta, bogozta
drága kötelmek...
s lesznek majd
életünk talányos igéi:

Oldani, kötni,
bezárni, kinyitni!
Lám, a lét titkai
szívünkben
mindig ilyen
csodákra fülelnek.

... Szakadatlan lengnek,
ringnak a hálók:
Oldani? Kötni?
Bezárni? Kinyitni?
Szakadatlan... a hálók:
a drága kötelmek.

Ami először belső létparancs, az kérdőjeleket kap, elbizonytalanodik, de az ember vállalja a drága kötelmeket, amíg lehet. Mindez a létezés nagy színterén történik. Ez a három vers - a H (6), H (7), H (8) - felépítésével (mindegyik három-három rövid soros strófából áll, ismétléssel, motívumhálóval nyomatékosít) is különleges létélményt, létfilozófiát sugall. A mindennel szembenéző, a létet csodaként és fenyegetettségként egyaránt megélő költő alkotásai ezek. A létezés rejtett régióiba való behatolás példái. A lét csoda, benne a véges emberi sors tele van transzcendens talányossággal, de az ember mégis érzékelni és elfogadni képes a lét nagyobb törvényeit.

Megrendítő az, ahogyan Nagy Gáspár e ciklus verseiben szembenéz a halállal. A H (10) című verse a mindentől megválás folyamatát mutatja be, búcsúzás az élet szépségeitől, mindentől, ami fontos volt egykor. Olvasva ezt a megrendítő, nagy belső tartásról tanúskodó élet-levetkőzést, azt hihetnénk, hogy a nagybeteg költő írta a közeli halál biztos tudatában. Pedig 2004 nyarán jelent meg először ez a vers, s a ciklus összes darabja 2003-ban és 2004-ben keletkezett. Nagy Gáspár már ekkor szembenézett a halállal, a versben ki is mondja, hogy az élettől „megválást gyakorol”-ja. Felkészíti magát mindenre. Elbúcsúzik a világtól. Valami azonban a minden földi dolgoktól való megválás után is fontos maradt neki:

és csak erre a semmiségre
maradt gondod
hogy átkelj átérj
oda ahová
kezdettől készülődtél

Üdvösségigénye szólal meg ezekben a záró sorokban. Az, hogy makulátlanul teljesítse emberi küldetését élete utolsó pillanatáig.


Görömbei András
Hitel, 2007. 7. sz. p. 119-123.


< vissza