Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Augusztusban, Ludvik Jahn nyomában

A költő Nagy Gáspár első prózakötetének címében egy Milán Kundera-hőst idéz. A gesztus nemcsak és nem elsősorban e figurának szól, talán nem is igazán Kunderának. Inkább Prágának, és annak, amit 1968 augusztusa je­lenthetett, annak idején és jelent ma is. Nekünk nem annyira a demokratikus szocializmus kísérletét: ennek kilátástalanságát alighanem sehol annyira nem érezték, mint Magyarországon, csupán tucatnyi évvel '56 után. De a kötetben efféle elmélkedések nincsenek: aprócska történetek, némi anekdota, tűnődés nyárvégi szerelemről. Kundéra inkább véletlenül kerül ide, ponto­sabban a párádzó szemléletű szocialista kulturális politika bürokratikusán szabályozott pongyolasága jóvoltából. A testvérországok közötti együttmű­ködés keretében megjelent a csehszlovák író kötete, amiből a kisvárosi könyv­terjesztő úgy vélt a legbiztosabban megszabadulni, hogy egy tombola ny­ereményének ajánlotta fel. S mit tesz a nem is olyan vak véletlen: a könyvek olyanok kezébe kerültek, akik - horribile dictu - elolvasták...

A könyv aztán eltűnt, nemcsak tulajdonosa, hanem valamennyi közkönyv­tár polcáról. Mintha csak tréfa (csehül Zert, a mű címe) lett volna az egész.

Itt azonban nem tréfáról van szó, ahogyan az anekdotán sem csupán mosolygunk, hanem szinte halálosan komoly dolgokról. Nagy Gáspár rend­kívül visszafogottan, akkori nyelvezetén, akkori szemléletével láttatva a történeteket - amiben az a paradoxon, hogy mindebből kihagyhatatlan az azóta eltelt majd három évtized. Vagyis éppen a távolság kényszeríti vissza a kiindulópont közelébe.

Mindez már messzire utal: főként arra, hogy bármennyire és egy-egy pil­lanatot rögzít, ezt most teszi; s így a történet eleve két idősíkot fog be. De máskülönben is két síkja van, mint minden mesének. Az egyik az élet transz­cendens oldala, benne a végesség-halhatatlanság, tehát az idő gondjával, a másik a pusztán világi eseménysor. De felidézhető-e valami is abból, ami elmúlik, ami történik velünk, ami a mindennapi létezésből már emlékké for­málódik? Hiszen minden ilyen újraélési kísérletben ott van a nagy transzfor­máció: nem a történetet rekonstruáljuk, hanem az azokból kialakult em­lékeket vetítjük ki.

Nagy Gáspár könyvének ez az alapvető írói gond a meghatározója, oly mértékig a szöveg mélyére bújtatva, hogy olvasása közben alig vehető észre. A kötet írásai nem erről, hanem arról a korról szólnak, amiben a szerzőnek élni kellett, azokról a mindennapokról, amelyeknek apró kis történéseiben támad az idő.

Ez a csöndes erózió fordítja a költő-író figyelmét az elhagyott szülőföld felé, s ezért sorolja annak helységneveit, ezzel a szómágiával idézve a gyermek- és ifjúkor édenét, ami nélkül minden lelki biztonságérzet oda lesz. Ezek a nevek azonban nem annyira helyet, mint időt jelentenek. Édes, idilli kort, még akkor is, ha a világ nem ilyen volt. A kádárizmus diadalmas évei voltak ezek, megin-gadhatatlannak tartott, mert megingatni nem engedett, réveteg, önáltató pártállami korszak, amely nem kívánt tudomást venni holmi kis interven­cióról, erről az ország háta mögött végrehajtott sunyi bűnről: 1968. augusztus 21-én a Kossuth Rádió déli hírei között nem esett szó az internacionalista segítségnyújtásról, s az egész ország által feszülten várt közlemény?, tudó­sítás?, beszámoló helyett arról kaphattunk hírt, hogy az éber tűzoltók meg­fékeztek valahol egy boglyatűzet. Ha úgy tetszik, ezt értelmezhettük szim­bolikusan is. Amúgy pedig a forró nyárutón zsúfolt strandokon mindenütt a SZER adása szólt.

Dehát az életnek más törvényei vannak. Van, aki egyetemre készül, van aki csak nyaral. Szerelmek születnek-múlnak, mindenkinek csak az az egy élete van ezen a földön. Nagy Gáspár írásaiban erről van szó, s így nagy sod­rású vagy metafizikai távlatokkal birkózó történetekre nem számíthatunk. A hétköznapi életképek, helyi és személyes érdekű történetek, az esendőségek és esetlegességek egymásutánjából azonban mégis kibomlik valami finom ragyogású kép, függetlenül attól, hogy a köznapiságig pontos ábrázolásra törekszik, vagy hagyja nekilódulni fantáziáját. Sörözhet H(rabal) úrral a pesti belvárosban; eltűnhet nyomtalanul mellőle egy hangszertokban virágokat cipelő lány a 22-es autóbuszról, lehet kételkedni, amúgy értelmiségi módon (JErtelmiséginek azt az embert nevezzük, aki kételkedik. Az értelmiség sem­miben sem kételkedik olyan buzgón, mint önmagában" -) - ez ugyanaz a világ.

Ennek része a kötet legnagyobb terjedelmű írásának, (legényrészlet)-nek közege is. A hatvanas évek végének kisvárosi nyárutója, egyúttal egy nemzedék lehetséges kulcsélményének ideje is: ha tud róla, ha nem. Inkább azonban, nagyonis gondos döntések nyomán: nem. Sérülés ez, ha nem is feltétlenül seb, nehezen magyarázható ólmos tompaság, benne azzal a szorongással, ami a szabadság hiányából származik. S közben, méltó célok, kihívások, megméretések nélkül ifjúból férfivá érik, gyanítatlanul, mert az ideje valódi jelzések nélkül múlik. A felnőttéválásban talán az a legfájdalma­sabb, hogy elmúlik az az érzés, hogy örökké, s örökké ifjonti erővel él az ember, s hogy tervezhető, akaratától függő, ami majd következik. De igazán felnőtt csak akkor lesz, ha belátja: ezekhez az illúziókhoz ragaszkodnia kell, különben elveszett. Erről Nagy Gáspár egy szót sem ejt: a történet mégis erről szól.

Történésznek 1968 augusztusa: egy végülis (soha meg nem tudjuk, hogy szervezésen-e), laza intervenció. Politológusnak: a baloldali álom vége, s utána két évtized süket csönd, majd a már jelenünkhöz tartozó fordulat. Aki ön­magára emlékezik, annak forró nyárutó, zivatarok, fellobbanó szerelem, esetleg táncdalfesztivál a kékesen vibráló képernyő előtt. Nagy Gáspár hősének mindez együtt, továbbtanulás előtti nyár, aminek a korlátozott szu­verenitás leckéjét Prágába vivő tankoszlop elvonulása, a szerelmének életét '56 miatt börtönben bevégző apja, és a tanévkezdés előtti janicsárképző tábor csak háttere. Jóllehet fontosabb, mint ami az előtérben zajlik. Aztán kiderül, hogy mi mennyit ér.

De kiderül-e csakugyan? A szerelem néhány hónappal később fájdalom­mentesen elmúlik, a fesztivál egyik táncdalának pótolhatatlan lemezét nem is kell pótolni. De kiderülhet más; úgy két évtizeddel később. Amikor már Prágából is hazatértek a tankok, és sem a megszállt, sem a megszállás ügyében döntő állam neve nem szerepel a térképeken; lehet, hogy mégiscsak a fehér bikinis lány bőrén szikrázó vízcsepp az igazi történelem?


Gróh Gáspár
Életünk, 1996. 8. sz. p. 802-804.


< vissza