Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Közelebb Nagy Gáspárhoz

A KÖLTŐ PRÓZÁJA: KÖZELEBB AZ ÉLETEMHEZ (2005), SZAVAK A RENGETEGBŐL (2004), AUGUSZTUSBAN, LUDVÍK JAHN NYOMÁBAN (LEGÉNY-RÉSZLET) 1995

Egyhuzamban végigolvasva Nagy Gáspár több mint ezer nyomtatott oldalnyi prózai életművét (a két vaskos kisesszé- és interjúkötetet, valamint szépprózai könyvét), akaratlanul is részeseivé válunk egy erős öntörvényeket indukáló lelki alkat kialakulásának, fejlődve érlelődésének, aztán szilárdságának, következetességének, hajlíthatatlanságának. A képzeletünkben újra lejátszódik, ami Nagy Gáspárral megtörtént, illetőleg, amit ő tett megtörténtté; immár változtathatatlanná.

A Közelebb az életemhez vegyes műfajú gyűjtemény: vallomásokat, az életének fontosabb színtereit és epizódjait megörökítő emlékezéseket, képzőművészeti tárgyú írásokat és a vele készült interjúkat tartalmazza. A Szavak a rengetegből című kötetben a magyar költészet számos kiválóságáról (és kevésbé jelentős alakjairól), de prózaírókról is, klasszikusokról és kortársakról; a számára különösen fontos kelet-közép-európai szellemi nagyságokról, a nyugati emigrációról, a Kárpát-medencei magyarokról – és sok mindenki másról találunk írásokat. Fontos megjegyezni, hogy ezen megszólalások többsége tipikusan alkalmi írás: nekrológ, bemutató, megnyitó, avató, köszöntő, recenzió, laudáció – és így tovább. A megírás szempontjából – miként ez köztudott – az efféle szellemi megnyilatkozások a legnehezebb és a legkényesebb esszéváltozatok. Alapvetően kisesszék, azaz: föl kell tárniok és be kell mutatniok az egészet, cseppben a tengert. Az augusztusban... című szépprózakötet írásai (az érettségi utáni segédmunkássága és a főiskolai évkezdet közötti nyár valóságos életepizódjainak a felidézésével) kiegészítik és színezik, „novellásítják” Nagy Gáspárnak az 1968-as csehszlovákiai „események” miatti „történelmi felháborodás”-át. (Például már 1981-ben nyilvánosan firtatta a nagy cseh prózaíró, Milan Kundera itthoni bojkottjának az ügyét.)
 
Nagy Gáspár a Szavak a rengetegből utolsó írásának a végére helyezte az életfelfogását meghatározó vezérlő kalauz mondatait, egyben – emberi létének és írói működésének – ars poeticáját. Ezek a mondatok Szent Pálnak a Timóteushoz írott második leveléből valók. „Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan... mert jön idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az ige hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.”

Ma már tudjuk: Nagy Gáspár – talán az általa is hitt és vallott transzcendens akaratból – küldetéses ember volt, példakövetésében haláláig megfelelt a Szent Pál-i felszólításnak, betöltötte a feladatát. (S azt is tudjuk – másfelől –, hogy bizony eljött a „fülcsiklandozók” ideje is.)

I.

Nagy Gáspár még 1971-ben huszonkét éves kezdőként (egy önbemutató írásában) az ifjú József Attila magabiztosságával ekként jelölte ki erkölcsi világrendjének talpkövét: „A gyermek naivitásával csak igazmondókat és hazugokat tudtam és tudok ma is megkülönböztetni.” Ez a kijelentés legalább két megközelítésben értelmezhető: a gyerekkor felidézésével – ez a visszavetítés –, valamint az egész későbbi pályájára való előrevetítéssel.
 
Különös, különleges gyerekkor világa bontakozik ki a Közelebb az életemhez interjúiból s egyéb írásaiból. Egyfelől idillinek mondható kedvesség, szeretet, védettség, emberi és környezetbeli természetes szépségek; másfelől szorongás, magányosságtudat, még több szeretetre vágyás. Egyedüli gyermek, szülei már idősek. S nem is velük él, hanem – a szomszéd faluban – a nagymamával (aki varázslatosan eredeti, igazi „posztmodern” mesélő lévén mintát adott a költőnek ahhoz, hogyan kell a hallgatóság figyelmét lekötni). A földművelés életet fenntartó törvénye, kényszere rendelkezett így. Meg az a bölcs belátás, hogy a kisgyermeknek – az iskola miatt – jobb így. Már túl az ötvenen erre a szituációra így gondolt vissza. „Két család, két érzelmi pólus között lökődtem ide- oda. Lelkem háborgott, lázadozott. Hol édesanyámtól váltam el sírva a tilaji faluvégen az öreg vadkörtefánál, hol meg a baltavári nagymama ritka meséitől nem volt szívem elszakadni. A szeretet járt velem, mint a nyikorgó libikóka. S ráadásul nem volt testvérem sem. Csak testvérként szeretett játszótársak, majd iskolatársak!” Szépen fogalmazza meg a már említett bemutatkozó írásban azt is, hogy „eligazodási nehézségei” egy percig sem voltak. S minthogy a sok-sok személyes megnyilatkozás, egymást erősítve egy irányba mutatva, világossá válik, hogy Nagy Gáspár életének egyes fázisai és állomásai a gyerekkori környezetből (falusi, paraszti világ) és jelleméből, alkatából fakadóan természetes következményként alakultak: „eligazodási nehézségek” nélkül. Pannonhalma életre szólóan megformálta. Intellektuális, érzelmi és magatartásbeli tekintetben egyaránt. A magyar – és részben európai – történelem egybeért itt a modern természettudományokkal. Az „Ora et labora” felszólító ösztönzése később is mindennapi programja maradt. A tehetség és a jó sors már korán összeért életpályáján, s ő nem élt vissza ezzel. Holott mindig tudott élni a lehetőségekkel. Tudott okosan, szépen, értelmesen élni. S rengeteget tanulni, olvasni.

Ahogyan közhelyesen fogalmaznánk: Nagy Gáspár igazi közösségi emberré lett. Számtalan lekötetlen érzelmi vegyértékkel. Előre is futhatunk az időben, hiszen az életjelek és hősünk gyakorlati lépései mind efelé mutatnak. A szombathelyi főiskolán az évfolyam egyik központi „aktivistája”. (Klubok, viták, kirándulások, országjárások.) Budapesten az albérleti szürkeségben népművelőként könnyen elkallódhatna. De nem, többet, szebbet kívánt: a Magyar Írók Szövetsége könyvtárában folytatja, itt már védettebb környezetben. Következett a „Kormos egyetem” a Móra kiadóban, közben ösztöndíjas, majd (1981-től 1985-ig) az írószövetség titkára. S innen kezdődően kikerülhetetlenül politizál is: felismeri s el tudja különíteni a hazugokat az igazaktól. Kényszerű távozása után a Bethlen Gábor Alapítvány titkára, ezzel párhuzamosan a Hitel egyik szerkesztője. Innen ment át a Magyar Katolikus Rádióhoz vezető beosztásba, itt működött a néhány év múlva bekövetkezett haláláig. Még nem töltötte be az 58. életévét.

Költészetének, írói munkásságának, de minden más megnyilvánulásának közvetlen és szoros kapcsolata van élete eseményeivel. Ez ugyan felszínes megállapításnak tűnhet, de nála különösen jól látszik, hogy az általa feltárt – sokszor elmondott, leírt – életrajzi történések és folyamatok meghatározó erővel szabályozták, irányították az életművét, költészetét.
 
Már a szegényparaszti falusi világban megtanulta és elfogadta a közösségi törvények értelmét, a család működése és az emberi szolidaritás alapszabályait, a paraszti kultúra értékeinek megbecsülését. Az igazság és igazságtalanság, a bátorság és gyávaság, az emberi kiválóság és hitványság egymástól való elválásait, az élet alapértékeit és a rosszaságok veszedelmeit. S még valami döntően fontosat: az életét mindvégig kormányzó istenhitet. De a szabadságról, a hazaszeretetről, a zsarnokságról és a hatalmi erőszakról is ugyanebben a közegben, környezetben tájékozódhatott először. (1956 őszén például kisgyerekként a menekülő forradalmárokat hallgatta lázas izgalommal, s látta, amint 1958 nyarán öreg családtagjai megsiratják a kivégzett Nagy Imrét.) Pannonhalma nemcsak a kitűnő bencés atyák révén adott sokat. Nagy Gáspár számára az a hely maga volt a magyar történelem látható és megélhető része. A magyar történelmet jelenti „az altemplom építését elkezdő Géza fejedelemtől, az apátságot megalapító Szent Istvántól, az ott ifjúként megforduló Imre hercegtől – máig. Ha van történelmi szemléletem – a néma kövekből is a kereszténység, a magyar szellem és kultúra sugárzását kihalló és megtartását fontosnak vélő hajlamom – azt ott kaptam.”
 
Az életrajzi vonatkozású vallomások részletesen taglalnak néhány, a költészetét formáló személyes megrázkódtatást, érzelmi traumát. 1968-at például, talán a legfontosabbat – mint az 1956 élménykörhöz is elvezető személyes állásfoglalást. A csehszlovákiai szabadságtörekvések először bizakodást tápláltak, hogy talán megváltozhat, jobb lehet az eddigi élet, de a „testvéri tankok” brutális beavatkozása végül nem múló szégyent váltott ki. „Én ebben a történelmi felháborodásomban kezdtem el verset írni. És ha úgy tetszik, politizálni. Szombathelyi főiskolásként szót emeltem a bevonulás ellen, ettől kezdve érdemeltem ki [...] az állambiztonság embereinek figyelmét, ami egészen a rendszerváltozásig tartott.” 1968-ban a „prágai tavasz” és ama augusztus évében jelent meg magyarul – majd tűnt el – a Tréfa, Milan Kundera első nagy regénye: menetrendszerűen találkozva Nagy Gáspár cseh melegítőket tricikliző segédmunkás érdeklődésével (ld: augusztusban, Ludvík Jahn nyomában, 1981). Nem sokkal később pedig – miként a (legény-részlet) [1991-93] című dokumentumnovellájában leírja: szó szerint szembesült a csehszlovákiai bevonulással.
 
A csehszlovákiai 1968-hoz hasonlóan – sőt ebből következően is – a magyarországi 1956 úgyszintén mitológiai erővel szállta meg gondolkodását és érzelmi világát. 2002-ben a Püski Kiadó megjelentette  azoknak a verseinek a gyűjteményét (...nem szabad feledNI...! versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára), amelyekben ott lüktet a forradalom eszméinek, erkölcsének, magyarságtudatának, európai jelentőségének s máig érő tanulságainak egy vagy több motívuma. Utólag is azonosítható – maga a költő azonosította –, hogy költői pályafutásának egyik első megnyilvánulása 1956-os, pontosabban Nagy Imre-vers volt. Ez a vers 1970-ben íródott (tehát nem sokkal a prágai tavasz internacionalista eltiprása után), s ma is csodálkozhatunk azon, hogy meg is jelent. (Igaz, köteteibe nem került bele, először csak a Szabadrabok című 1999-ben összegyűjtött versei között találjuk meg „a ’prae korszakból’” származó „Tejfogak” ciklusban.) Íme a vers.

Aki állítólag 
 
Kivezették a városfalon kívül
a kapunál majdnem elgáncsolta az őr 
   a harang majdnem elkondulta magát
hivatalos eljárás a bizalmasok szerint
„csak a megkövezés után következik”
szóval a kivezetett volt a bűnös
aki állítólag másképp akarta építeni a várost
illetőleg az addigi gyakorlattal
és a fejével nem tudott mit kezdeni
ezért is „megváltás volt számára a kövezés”
az eltemetést engedélyezik
de nem a katakombába
az utókort meg akarják kímélni
egy „vértanú-históriától”

Nagy Gáspár ekkor, 1970-ben 21 éves volt. Az ismertebb és a közismert 56-os versek tehát évtizedekig érlelődtek benne. S – a tematikus kötet szerint – egy-egy darabot, részt, részletet papírra is vetett a több évtized alatt.
 
1956 – és Nagy Imre alakja – Nagy Gáspár élményvilágában egyszersmind túl is tágult a magyar történelem mindennapjain: egyetemes erkölcsi problémává szublimálódott. A temetetlen holtak mítoszává. Azaz nemcsak politikai, társadalmi, történelmi erővé, hanem az embert legbelül meghatározó, morálisan minősítő dilemmává. A jó és a rossz emberi cselekvés axiómájává. (Nem véletlenül hivatkozik többször is Szophoklész Antigoné című tragédiájára: az ő felfogása szerint is léteznek az isteni törvények, melyek nem hághatók át semmiféle emberi hivatkozással.)
 
A transzcendens erő létének és szerepének nagy kérdései eszmélésétől fogva meghatározó erejű értelmi, érzelmi és morális összetevői Nagy Gáspár gondolkodói és költői világképének, ennélfogva személyiségének. Amibe ő fogódzik, olyan erkölcsi mérce, „amely a vallásból, az istenhitből táplálkozik”. S amiben sohasem csalatkozott. Jóllehet a világ számtalan dolgában, jelenségében kételkedett, bizonytalankodott. Ám a válaszutak kényszereiben – a lényeges döntéseket tekintve – képes volt a helyes irány kiválasztására. Ez is adomány volt a számára, nem pedig könnyed virtus.
 
Az isteni gondviselés, a transzcendens erő mind az archetipikus szimbólumvilágában, mind a „gyakorlati” történelemszemléletében ott van. Az elsőre ama Betlehem környéki pásztorok megidézése az egyik szemléletes példa. „A kétkedést, amely még az úton is sajátjuk lehetett, mint utált holmit, levethették. S boldogan vihették tovább a hírt, a mindennél fontosabb ajándékot a legelőkön ott maradottaknak, a félénk süketeknek, az eseményt távolról és bizalmatlanul szemlélőknek, kiknek lábuk nem indult meg a betlehemi istálló felé.” Szorosan ide kapcsolódik egy másik gondolati ív, amely úgyszintén ennek az archetipikus szimbólumvilágnak a fontosságát bizonyítja. „Azt gondolom – írta 1999 decemberében –, hogy a jászol és a kereszt között minden, ami lényeges, már megtörtént. Tehát: ama 33 év végtelen vagy véges megsokszorozódásában zajlik a teremtett világ új történelme.” S e teremtett világ új történelme nem is lehet más, mint elrendelt, folyamatos egymásutániság. Feltűnő példája ennek a meggyőződésnek a 20. század végén Kelet- Közép-Európában lezajlott események láncolatának az értelmezése. „Éreztem, hogy közel a változás, de az engem is meglepett, hogy milyen gyorsan omlott össze a rendszer. S ebben bizonyos, hogy a Gondviselőnek hatalmas szerepe volt. A világ alakulásában mindig működött a transzcendencia, s minden mindennel összefügg: a mi szabadságunk óhajtása, a küzdelmek, mindaz, ami a Vatikánban történt, Gdanskban, Krakkóban, Prágában, Budapesten, ezek összeadódnak, magánakciókban, szabadságküzdelmekben, egy-egy megírt versben...” S egy-egy imádságban, fohászban, tiszta szívű könyörgésben – tehetjük hozzá, hiszen Nagy Gáspár az Istenhez vonzódás „gyakorlati” lélekállapotaira is fölhívja figyelmünket. Egyik magaslati pontja ennek a koncentrált állapotnak a Nagycsütörtöki imádság a börtönben szenvedőkért, melyben minden ember sorszerű létét emeli föl a Megváltó szenvedésének érzékelhető párhuzamává. „Mert a földi szenvedések vállalása Hozzád teszi hasonlóvá a földi mértékkel vétő bűnöst is, még inkább azt, aki ártatlanul hozza az áldozatot.” Magát a versírást „íródeáki” foglalatosságnak tartja. „Mert miből születik a vers? Valaki ír a kezeddel. [...] Úgy gondolom, Isten megengedi, hogy írjak. Egy végtelen nagy szabadságon belül az ő kegyelmének köszönhetem, hogy írni tudok.” (Ld. továbbá a Valaki ír a kezeddel című versét.)

*

Az „alapvető költői hivatást” a képviseleti líra továbbéltetésében látta Nagy Gáspár. (A fogalmazása nem kizáró, tehát egyéb költői irányzatok létjogosultságát is elismeri.) A magyar költészet évszázadainak legmagasabb vonulatai ezt az elkötelezettséget kísérik és hitelesítik. A jelenben élni, de mindig figyelni a múltra és fürkészni a jövőt. „Balassi Bálinttól József Attiláig ez volt a rend.” Ennek alapvetően morális és érzelmi okai vannak, a legfőbb talán az a sajátosság, hogy ha az ember sokáig hazugságban él, ő maga is elromlik, emberileg tönkremegy. S minthogy a történelmi és társadalmi hazugságok folytonosan újratermelődnek – tehetjük hozzá –, valószínűleg az ezzel kapcsolatos típusú költészet is életképes marad, tovább él.
 
Ennek a lírikusi világképnek másik fontos összetevője az esztétikum és az etikum egy tőről fakadásának a tételezése. Többször visszatér ez a gondolatkör Nagy Gáspár vallomásaiban, így hát pontosít is: egy életműben hosszú távon nem lehetséges a kettő szétválasztása, csak ideig-óráig lehetséges az egymás elleni kijátszásuk.
 
A költészetét illető ars poétikáját a kelet-közép-európai párhuzamok erősítették és formálták. „Fontos tudnunk, mit írnak a szomszédban, Közép-Európában, ahol nagyjából hasonló történelmet éltünk meg az elmúlt negyven esztendőben.” (Elsősorban lengyel, cseh és román költőtársak munkásságára figyelt.) Azt mondja, számára „a hasonló jegyek megtalálása is ugyanolyan élmény, mint a tüntető másság”. S ez a figyelés nem csupán esztétikai, poétikai sajátosságokat érint, hanem nemzeti  ügyként is értelmezendő. „Ha mi itt meg akarunk maradni, akkor ismernünk kell a szomszédaink észjárását, gondolkodását, kultúráját, ebben pedig az irodalom a legjobb eligazító.” (Kelet-közép-európai érdeklődésének oly módon is nyomatékot adott, hogy 1995-ben Zónaidő címmel külön kötetbe válogatta a témával kapcsolatos verseit, esszéit, egyéb kisprózáit. Ez a tematikai vonatkozású életmű-átvilágítás egyébként jellegzetes Nagy Gáspár-i kiemelés „kurziválás”: ugyanez a funkciója az augusztusban, Ludvík Jahn nyomában, valamint az 1956-tal kapcsolatos versgyűjtemény-válogatásának is.)
 
Utaltunk már arra, hogy Nagy Gáspár – s ezt saját költészete is igazolja – nem békélt meg semmiféle kizárólagossággal. Sem politikaival, sem esztétikaival. A sokszínűség híve mindenestől. „A költészetben – mint bárhol – különösen megfér egymással a gyökeresen eltérő, sokféle igazi minőség.” A korszerűség mibenléte felfogása szerint szoros összefüggésben van a minőséggel. A költői műalkotás korszerűsége nem azonos a kísérleti vagy a régit mindenestől tagadó lírával – sőt egészen más. Először is: a tartalom, a gondolat, a szellem felől közelítendő, másodszor: a mű megvalósulásának minősége felől vizsgálandó.
 
Saját költői világát jellemezve úgyszintén a több gyökerűségről, az elődválasztások szabadságáról beszél. Nem állja meg a helyét az a feltételezés – mondja –, amely szerint az ő költészetére „kizárólag a népi ihletésű tradíció hatott volna, hisz a nyugatosok örökségét nem kevésbé vallom sajátomnak, mint, mondjuk, Sinkát. Egyik bírálóm egy alkalommal valahol Nagy László és Pilinszky között határozta meg a helyemet, amire – zavaromban – bólintanék is, ha nem feszélyezne túlságosan a két géniusz.” Tartalmi-gondolati vonatkozásban Nagy László és Kormos István „a történelemről, a magyarságról, a szülőföldről, a tájról, Jékely az elveszettségről, a történelem szakadékaiba vetett emberről és a Trianon utáni Erdélyről, Pilinszky pedig arról beszél, hogy a mi Megváltónkat és Teremtőnket megfeszítették, ugyanakkor meg vagyunk váltva, de nekünk kényes etikai helyzetekben naponta kell döntenünk – bennem valamiként ötvöződött.” Nyelvi-poétikai szempontból pedig: „A három szál, vonulat, irány kereszteződése – egymásra hatása? – pedig egy szikárabb nyelvet alakított ki.”
 
II.
 
Számára a magyar költészet (kultúra) egyetlen egy valami, hatalmas, színes szőttes, melynek tovább élésén hosszú évszázadokon át munkálkodtak az elődök s az ő utódaik, egészen a kortársakig, sőt a következő generációkig. (Leírja így is: „...Kölcsey–Petőfi–Illyés–Kormos...”) Tagadhatatlan, hogy éppen ez a Nagy Gáspár-i szemlélet az ésszerű és kiteljesítő modernség, nem pedig a tagadás és a rombolás, azaz a történetiség szellemének kipusztítása, melynek oly sokszor vagyunk a tanúi. A történelem maga ugyanerre figyelmeztet: képes megnemesíteni a politikát, arra való, hogy fölismerjük életünk, életeink értelmét s lehetőségeit. (Például: „Szabad, független, demokratikus Magyarországot. Sokak vélekedése szerint, 1956 őszét kivéve, sohasem volt még ily közel hozzánk s átélhetően 1848 márciusának fölemelő érzése, sohasem volt még ily közel Petőfi sugalló géniusza.” – Genf, 2003. március 15.) A „korszerű”-vel, a „modern”-nel egyébként is csínján kell bánni – figyelmeztet –, ezek a kategóriák például „Sinka István legjobb verseivel szembesülve” más értelmet nyernek.
 
A Szavak a rengetegből kisesszéi egyfelől érzelmektől fűtöttek, ugyanakkor igencsak racionálisak. A lényegre tör bennük, csakis a lényegre, hiszen nem fejtegetheti mondókáját ívszám. Például: „Illyést olvasni kijózanító gyógyulás. Tanulás, de egyben vizsga is olyan legfontosabb kezdő tételekkel, mint például az, hogy mit tudsz a korszerű magyarságból?” Vagy: „A Nagy László-i életmű tüntető másságával, erkölcsi izzásával, ítélkező szép metaforáival már életében, de halála után még inkább odakínálható a ’szimatoló ebeknek’, a rókabőrbe bújt kamarilláknak”. Kormos István (aki talán a legközelebb állt hozzá) költői életművéről megjegyzi, hogy az összes versei csaknem megegyeznek a válogatottakkal – oly tökéletesre csiszolta azt a viszonylag keveset, amit írt. Vasadi Péterről: „minden személyes él ellenére sokaknak kínálja kételyeit, választási alternatíváit ez a gyötrődő, labirintusaiból állandóan fény felé igyekvő költészet”. A József Attila-centenárium alkalmából (a Közelebb az életemhez című kötetben) különleges finomságú súlyozással és tömörséggel ragadja meg ennek a költői világképnek jellegzetes ismérveit. „A fűszál harmatától a csillagokig építi csodálatos Kozmoszát, melyben a szabadság és a rend iker-párosával már a végtelen lépcsőin közlekedünk. Miközben ilyen fényes vers-karátokat pattint tékozlón a lábunk elé: ’bársony nesz, könnyű pára, vágyat érlelő szív, ezüstös fejszesuhanás, szelíd őz, meg a semmi ága...’” (S ha éppen olyasvalakiről ír, beszél, akinek az életművében nemigen található hirtelen megragadásra érdemes érték, Nagy Gáspár keres magának más fogódzót, s valahogy megtalálja a kiemelendő, a felnagyítható lényegi elemet: például egy hatalmas aktatáskát...)
 
Ez a lényeglátó képesség, az aláhúzni, a kiemelni tudás – az egyik legfontosabb drámaírói erény – eredményezi azt, hogy egy-egy kritikájába, recenziójába, kisesszéjébe nem ritkán a „célszemély” egész életét, életművét képes belesűríteni. S teszi mindezt érdekesen, könnyedén, szórakoztatni is képes módon. Személyes részvétellel, színes előadásban – költői prózában. (Egyik remek példája ennek az Albert Gábor önéletrajzi esszékötetéről írott „recenziója”.) Egyszerű, hétköznapi olvasóként is minőségi olvasást produkál, s amiről, akiről szólni kell, szólni akar, arról, azokról megtisztelő és buzdító erővel teszi. (Számos első kötetes vagy azóta elhallgatott, meghalt, elkallódott pályatársát emelte meg a kellő pillanatban – vagy éppen már haláluk után mutatta meg a mégiscsak elkészült életműszilánkokat.)
 
A kortárs magyar költészet „hegyormai” a számára: Illyés, Weöres, Pilinszky és a dunántúli vonulat: Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István. Vakmerően vallotta meg egyszer a kortársai közül számára legfontosabb négy költőt: Jékelyt, Kormost, Nagy Lászlót, Csoóri Sándort. A „legfontosabb”-ság kritériuma: ízlés, a költészetről elképzelt esztétikai felfogás, továbbá: „költői s emberi példájuk, tartásuk”. Vagyis: Nagy Gáspár értékrendszerében nagy szerepet játszott mindig is – az emberi-erkölcsi szempont, a „mi végre vagyunk a világon” nagy kérdése. (Ezen ő maga is sokat töprengett egész életében.) A költészetről (a magyar költészetről is) kialakított felfogása mindenféle, még a leghosszabb listánál is tágasabb: „a költészetet inkább ragyogó versek gyűjteményének, mintsem kiváló költők gyülekezetének gondolom” – írta egy helyütt. Ez fontos mondat és szemléletes kifejezése esztétikai értéktartományának: ez a legtágasabb és a legbefogadóbb szemlélet. Számtalan versnek (és szerzőjének) volt esélye fennakadni ezen a „rostán”. (Soha senkit nem zárt ki érdeklődési köréből. Soha senkit nem marasztalt el költői teljesítményéért – legföljebb nem írt róla, róluk. Nem állt be a tépkedők, a ritkítók, a kiírtók közé. Jóhiszeműségén ma már csak ámulni lehet.) 

A zenei világban létezik az abszolút hallás, az irodalmi, esztétikai közegben a magától értetődő természetességgel fölismert érték hirtelen megragadásának a képessége nevezhető annak. Nagy Gáspárnak efféle értelemben abszolút hallása volt. S valószínűsíthető, hogy már fiatal korától fogva, s ebben a szóban forgó kisesszé kötetben – a bravúros szerkeszteni tudás mellett – ez a legfeltűnőbb. Nem is lehet a hagyományos módon „korszakolni” a szerző úgymond „fejlődéstörténetét”; Nagy Gáspár már a hetvenes évek elején – huszonévesen – kész kritikus, azazhogy – ő sosem tartotta magát annak – esszéíró. Saját hangja van – erről még szólunk a későbbiekben –, kész értékrendszere, egyéni stílusa, egyszóval nemigen készülődött, nemigen mutált, nem babrált ezt-azt, hanem egyszerűen csak színre lépett. És mindvégig ott is maradt. Tudását és tehetségét a személyiség belső stabilitása hitelesítette. Nem sodródott erre-arra, ugyanazt mondta – s szinte ugyanúgy – föllépésekor, mint a halála előtti időkben! Ez ritka adomány: a kegyelmi pillanatok állandósultak a mintegy három évtizedes esszéírói pályán. (Csoóri Sándor lírájában például azonnal fölismerte az újdonságot és a különbséget a Nagy László-i világreflexióhoz képest: „a Nagy László-i imperatívuszt oly módon alakította át, hogy szétszedte, átröntgenezte a csodát, majd költői nyelven, eleven és fölmutatható poétikai fogásokkal összerakta szemünk láttára. Mert ő a kijelentő mondatok idején is inkább a kérdőmondatok szószólója volt, így szükségszerűen elemezni kényszerült.”)
 
Dicsérhetjük (és irigyelhetjük) Nagy Gáspár kritikai esszéiben az arányérzéket is: az általa pártolt írótárs értékeinek a valósághű súlyozását. Magyarul ez azt jelenti, hogy – éppen a finom röntgenezni tudás jóvoltából – felszínre kerül minden érdem, s tán homály borul a fogyatékosságokra, ámde ez a bensőségesség nem csap át meg nem érdemelt, netán átgondolatlan túldicsérésbe. Néha szorongva figyeljük e kötetben egy-egy „névtelen” költő bemutatását, értékelését – de egyszer sem hibádzik a józan mérséklet – miközben valamennyi érdekelt örülhetett mindannak, amit Nagy Gáspár róla mondott, írt.
 
Természetesen mindvégig önmagát is írta ezekben a kisprózai műveiben: versei hátországának, forrásvidékének nevezte őket. S szembesülünk itt egy teljes, befejezett önarcképpel. (Még ha ő tán nem is gondolt erre írás közben.) Ezt a helyzetrajzot szó szerint idézzük, hiszen Nagy Gáspárra is – szó szerint – érvényes. Kiváló költőtársáról írta: „Ágh István nemzedékének, de a kortársi irodalomnak is egyik legszorgosabb munkása. Tevékenységét példaszerűen, tán a Nyugat harmadik nemzedékének legjobbjaitól is ösztönözve és tanulva – kiterjeszti kritikusi felségterületekre is. S jól teszi, mert a költői vérrel föltöltött kritikáit, esszéit a fűrészporos nyelvezetű, recenziógyártó-iparosok termékei közt (tisztelet a – feladatát jól megoldó par exellence recenzensi feladatot betöltő – kivételnek!) felüdülés olvasni. Bámulatos a nyitottsága, de vonzalmai nyilvánvalóak. Azokról ír, akik izgatják, mert el akar igazodni a tőle távolinak tetsző költői világban, s azokról, akikről meg van győződve, hogy igazi költők az ő – esztétikumot, erkölcsöt, tartást egybeötvöző nézete szerint.” Még egyszer leírjuk: mindez szó szerint érvényes az ő „kritikusi  felségterületén” is. 

Mindvégig tisztában volt Nagy Gáspár azzal, hogy az írásnak, ha komolyan vétetik, nagy tétje van. Éppen ezért az írást a legfontosabb tevékenységek közé sorolta. Meglepődhetnénk talán viszonylag hosszú vallomásán Hajnóczy Péterről a nehéz sorsú nehéz emberről, a nagy tehetségű, korán meghalt prózaíróról. Hamarosan kiderül azonban, hogy mi vonzotta oly erősen ehhez a különös prózavilághoz. „Nála ugyanis olyasmit éreztem – írja – [...], hogy valami fantasztikus tétje van annak, hogy egy mondatot jól írjon le, s azok a mondatok egymással is összejöjjenek.” Elszánás, erőfeszítés, az alkotás minősége, a munka (írói munka) komolyan vétele – hát ez is erőteljesen Nagy Gáspár-i attitűd.
 
Sok más szépséget is rejt, illetve felvonultat, megmutat a Szavak a rengetegből. S továbbra is csak a szerzőnél,  alkatánál, gondolkodásánál, Nagy Gáspár személyiségénél maradva. Egyszersmind ez az a határpont, amelynél hosszú évek személyes, közvetlen tapasztalásai és a vele kapcsolatos élmények áttörik a tartalommutató szerinti egyes írásokat elválasztó szerkesztői kordont, s ellepik az egész kötetet. De talán nem árvízszerűen, hanem inkább teremtő ösztönzésként. Ugyanis alkat és mű, „ember és szerep” tökéletesen azonos itt. Halljuk, s tán még látjuk is, amit olvasunk. Amit és ahogyan Nagy Gáspár előadott, előadhatta. Higanymozgásos, mindenhol ottléteiben, élőszóval is „izgató”, figyelemfelhívó ösztönzéseivel. Ebben az esszékötetében mindaz, ami ő volt, benne van. Olvasottsága a legendás nagyokat juttatja az ember eszébe. Információbősége, kapcsolatainak sokasága néha szinte követhetetlenül gazdag. De persze leírva, rendszerezve megszelídül a tér és követhető lesz az idő. Rendkívüli gondossággal írta meg valamennyi szóban forgó szövegét. Tanítani való módon úgy járt el szinte mindig, hogy föltételezte: vannak olyanok leendő olvasói között, akik nem járatosak a téma részleteiben, éppen ezért türelmesen meg kell világítani, be kell állítani egy-egy összefüggésrendszerbe az éppen soron lévő szerzőt. Sok kutatói–filológiai munka nyugszik ezekben a kisesszékben. Attól (is) oly dúsak, telítettek, gazdagok. Koncentráltan írt Nagy Gáspár. A rövid terjedelmek erre kényszerítették. S ő előnyt fordított ki a kényszerből: az érett tartalmat feszített formában jelenítette meg. Éppen ezért képesek sugározni ezek az írások az első mondattól az utolsóig. S bírta, győzte sorozatban: az e kötetbe fölvett írások között nincs selejt. De még gyöngye, kopottabb írás sincs. Ugyanis nála az eredeti matéria választotta ki a megközelítés módját és hangnemét. Nem sémában, hanem témában gondolkodott, mielőtt megírta volna dolgozatait.
 
A természetesség az egyik alaptónusa valamennyi írásának. Ennek elsődleges kelléke: fontos és érdekes amit mondani (írni) fogok, de nem erőltetem senkire gondolataimat. Ezzel a közelítéssel jutott közel tárgyához is, olvasóihoz is. Meggyőző erőfajtáinak egy másika a személyesség. Számtalan megnyilvánulási formában. A személyiség át tudott vándorolni az írásokba, ott rögzült: visszakereshetővé vált. Az írás pedig meggyőzővé, hitelessé. A legszebb pillanatok azok, amikor a személyesség, a bensőséges kapcsolatokat jelenti: azaz lírai prózát olvasunk, immár belülről kifelé szóló érzékelést és értelmezést. S szinte feldísziti ezt a művészi hatást a Nagy Gáspár-i kedvesség, játékosság, humor, netán a csipkelődés. Az anekdota, az apró finomságok sora. S az utánozhatatlanul egyedi szeretetátadás számos más eszköze, a bensőséges adakozás állandósága.

*

A Szavak a rengetegből kötetzáró írásai életközeli, politikai-társadalmi eredetű, „ihletettségű” meditációk. A bizalom és bizalomvesztés lépcsőinek fájóan érdes megnyilvánulásai, a nagy várakozások kudarcba fordulásának, az országos torzulások személyes keserűségének a dokumentumai. Már 1991-ben leírta nevezetes metaforáját: „Rotyog a kondérban az áruláslecsó.” S a számára igazán fényes évre a tízéves évfordulón emlékezve ez jut eszébe: „Amikor még hittünk egymásban. Így szoktam emlegetni 1989-et.” Az érzelmi hevületnek egyszerű a magyarázata. Ezt is tőle magától tudhatjuk. A nyolcvanas évek „1981 decemberétől, a lengyel hadiállapot leveretésétől 1989 legvégéig [...]  ez volt az én évtizedem, amikor... dehogyis voltam bátor, csak éppen nem mertem félni”. Egészen biztos, hogy ez a mondat Nagy Gáspár életének egyik jelmondata máris. A félni nem merésnek az erejét pedig – láthattuk – 1956 gyerekfővel megélése alapozta meg benne – életre szólóan. Úgy érezte végig, hogy 1956-nak mint magyar örökre adósa maradt. Akárcsak 1848-nak. Ennek fényében még magasabbra emelkedik az egyik kötetzáró vallomása, amelyben a legfőbb remény egyetemes elvesztésének veszélyéről szól – mindenkinek.
 
„Az önzés egyenlő a szeretet hiányával. A magyar társadalom leginkább ebben szenved, ami a hit elfogadása nélkül az egész társadalmat reményvesztetté alázza. [...] a szekularizált, modern ezredvégi ember Isten reménysége, bátorító szavainak meghallása nélkül akar boldogulni, s így saját erőből válik semmivé és senkivé. Válik önmaga rabjává, szolgájává, miközben azt hiszi, hogy határtalanul szabad.” Ám ugyanitt idézi a Jegyezvén szalmaszállal című versének (1992) második részét, utolsó sorait is. Imígyen.
    
...kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ! 



Monostori Imre
Új Forrás, 2007. 8. sz. p. 93-105.


< vissza