Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"Makacs szívünk csak a reménynek adja meg magát"

Nagy Gáspár költői je­lenléte töretlen és fo­lyamatos irodalmunk élvonalában. Csak az elmúlt eseményekkel teli évek - melyek so­rán az alkotó 2000-ben Kossuth-díjat kapott - termését szemlézve, felsorolhatjuk a születésének ötvenedik évfordulójára megjelent Szabadrabok című gyűjteményes kötetét, a Tiszatáj Könyvek sorában 2000-ben napvilágot látott Húsz év a kétezerből című – a folyóiratban korábban megjelent, illetve új opusokat is közre adó - kiadványt, valamint a tavalyi, az 1956-os forradalom „láthatatlan emlékművének talapzatára" helyezett „…nem szabad feledNI!...” kötetet. Új gyűjteménye az elmúlt öt év vershozamának foglalata: száz vers. Már önmagában a kerek szám is (nagysága nem különben) a teljesség képzetét kelti, s a költő nem is okoz csalódást: kötete valóban összegző, számvető jellegű. Az alcímben megjelölt évek „termése” az élet delelőjén időző lírikus gondolatainak, léttapasztalatainak nemessé érlelt „aszúborába” engedik belekóstolni az olvasót.

A Nagy Gáspár-i világlátás, szemléleti és poétikai magatartás a kezdetektől szilárd alapokon nyugszik – ég és föld határán, a végtelen vízébe vetett vasmacskával horgonyoz. Az erkölcs és az esztétikum összetartozását vallja, költői univerzuma öröknek tudott morális és szakrális bizonyosságokra, a transzcendens reményre támaszkodik. A nemzeti, közösségi felelősségérzet költőjeként, a közép-európai sorsközösség vállalójaként éppúgy ismert, mint a közélet hajlíthatatlan gerincű bírájaként, illetve a történelmi kötelességtudat megszólaltatójaként. Az utóbbi évek egyre hangsúlyosabbá tették a poéta létbölcseleti gondokat, az élet végső kérdéseit feszegető meditatív-vallomásos líráját. A már korábbról ismert két fő tematikai vonulat, a közéleti versek valamit a létfilozófiai számvetés költeményei most is megtalálhatók. Jellegzetességük, hogy gyakran összekapcso­lódnak, átfedésbe kerülnek. A fő szemléleti táv­latok a személyes konfesszió hangjaival egé­szülnek ki: szerelmes vallomásokkal, illetve emlékversekkel (búcsúztatókkal) és köszöntők­kel. A felvillantott portrékban, személyes pél­dákban és tanúságtételekben - Erdélyi Zsu­zsannán, Sinkovits Imrén keresztül Püski Sán­dorig vagy Zbigniew Herbertig - a szerző lírá­jának fontos értékállításai szólalnak meg.

Nagy Gáspár kötetében az ezredváltás lelki­-szakrális tartalmát emeli ki. Az egyéni sorsot, a privát létezést, a nemzeti és az általános embe­ri összetartozás tudatának megerősítésével és megújuló élményével, a bűn és jóvátétel mé­lyen átélt egzisztenciális gondjával, a megbo­csátó szeretet üzenetével, a kegyelem lehetősé­gének bizonyosságával a létezés értelmessége és méltósága mellett tesz hitet. A bölcseleti összegzés jellemző évszaka az ősz, létideje az éjszaka, pozíciója a meghittség csöndje, az elvo­nulás magánya, beszédhelyzete a belső monológ, a meditáció, a vallomás, a gyónás. Poétikai magatartása az őrzés, az óvás, a rend, a béke, a tisztaság értékeit emeli metafizikus, sőt szakrá­lis magasságokba. A természeti stilizációban, képi analógiákban, hasonlatokban gazdag, ér­zékeny és a megidézett látvány szépségére tö­rekvő metaforizáló költői nyelve hatalmas lelki és érzelmi energiákkal telített - a mesterségbe­li tudás által mégis fegyelmezett és mértéktar­tó. Versei változatos formákba öntöttek. Elégi­kus hangulatúak, bölcseletileg letisztultak. A lírikus szemlélete a vallott végső isteni bizo­nyosság tudatában olvasztja egybe világa el­lentétes erőit. Szintetizáló képessége alkalmas rá, hogy az eltávolodás és visszatalálás stádiumait végigjárva, a „lám hullásainkban is van gyönyörűség” tapasztalatából szemlélődve, az állandósuló haláltudat árnyékában is vitális energiákkal töltse fel sorait. A különböző minő­ségeket ötvöző látásmódja - az egyéni önvizs­gálatot is magukban foglaló - szerelmes verse­iben a végtelenség, az egybeolvadás élményé­ben társítja az elmúlás, az erotika, a „titkos szenvedély” érzését, az örökkévalóság dimen­ziójába helyezve ezáltal vallomása jelentéskö­rét. Szindbád alakjának felidézésével - „aki már nem utazik / nem kószál / csak vár” - le­hetősége nyílik a szerelem és a halál örök témá­inak egybekapcsolására.

Nagy Gáspár tudatosan és elkötelezetten vállalja a magyar nemzeti sorsköltészet hagyományát, támaszkodva a siralmas énekek, a zsoltáros költészet, a „de profundis...” beszéd­helyzetének erkölcsileg és szellemileg rendkí­vül gazdag, több száz éves tradíciójára is. Nagy kompozícióiban, a Symphonia Ungarorum-ban, illetve a Hullámzó vizeken kereszt-ben a közös múlt, a sorstörténet megverselésével, a bibliai analógiával megemelt tájélmény felhasználásá­val az egyént és a nemzetet létösszegző igénnyel olvasztja lelki közösségbe és transzcen­dentális jelentőségű küldetésbe. Az alkotó és a felelevenített múlt ambivalenciája végig kíséri a kötet verseit. Nem csak az ifjúság emlékét és a kedves, felejthetetlen halottak örökségét je­lenti számára a maga mögött hagyott század, hanem a diktatúrát, s annak ismét kísértő gya­korlatát, fenyegetésének napjainkba való visszatértét is. 1956 emléke továbbra is tisztán ra­gyog, igazolásául, hogy „cáfolatlanul csak a hősöknek és mártíroknak van igazuk!”, aho­gyan 1968 szégyene és eszméltető megrázkód­tatása sem feledhető. Az emlékezés képességé­nek fenntartása segít meglátni közéletünkben a „nyilvánosság független zsoldosainak fene nagy egymásrautaltságát”, egyeztetettnek tűnő forgatókönyv szerinti gyűlölködésük álságosságát. A változatlannak tudott minőségekkel, az emberi felelősségvállalás kikerülhetetlen törvényével szemben utasítja el a költő napja­ink politikai acsarkodástól, „gőzügyektől” be­szennyezett jelenének talmi parancsolatát: „mintha az ember döntött volna: itt nincs bűn és büntetés sem”. A Szigorúan titkos álombizton­sági barlangrajz című vers pedig azon túl, hogy (fedő)névszerinti szembesítést visz végbe spic­lik, ügynökök, „titkos megbízottak” és (akár ma is pozícióban lévő, a demokráciát felügye­lő) „szigorúan titkos tisztek” körében, kimond­ja a szabad ember öntudatos válaszát az elemi etika megcsúfolóival szemben: „nem méltó hozzánk már / - azok után... / ami megtörtént velünk - / a félelem”.
Az Ezredváltó, sűrű évek klasszikus szépségű versei fontos állomást jelentenek szerzőjük pályáján. Szembetűnő, miként csavarodik egyet­len törzzsé, organikus egységgé a Nagy Gáspár-i líra sokféle szemléleti és poétikai hajtása, hogyan töltődik fel lelki nemességgel és szakrális emelkedettséggel költészete. A kötet jelentőségét mi sem támasztja alá jobban, mint­ hogy soraiban - egy-egy motívum, szófordulat, idézet, reminiszcencia, poétikai fogás, szemléleti azonosulás erejéig - ott munkál évszázadok magyar költészetének hagyatéka: Balassi, Pázmány, Berzsenyi, Arany, Ady, Babits, Kosztolá­nyi, József Attila, Illyés, Jékely, Szabó Lőrinc, Nagy László, Pilinszky, Weöres, Kormos és Csoóri öröksége.
A kötet megjelenése a magyar líra ünnepe. Felemelő olvasmány.

Papp Endre
Könyvpiac, 2003. június


< vissza