Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Szubjektív térkép

„A gyermek naivitásával csak igazmondókat és hazugokat tudtam és tudok ma is megkülönböztetni.”

Nagy Gáspár régi-új könyve, a Közelebb az életemhez címe alapján egyik darabja lehetne a politikai változások során egyre divatosabbá váló vallomásos, naplós, feltáró, magyarázó önéletrajzoknak. De nem az. Régi-új könyv, akár esszégyűjteménye, a Szavak a rengetegbõl. Gyűjtemény ez is, „Vallomások” sora, nem regisztráló, nem leleplezõ, nem önigazságot, önigazolást építõ vallomásoké. Az írások, beszédek, interjúk válogatott gyűjteménye számvetés: szembenézés és szembesítés. Mondhatnánk, Görömbei András Nagy Gáspárról írott monográfiájának testvérdarabja egyfelõl, hiszen apró titkokkal kiegészítve tárul elénk egy emberi, alkotói pálya képe. Ugyanakkor a szerzõ születésétõl Vörös László haláláig a kötet egy másik, általános emberi olvasatot is indukál, az egyes írásokban rejlõ szentenciák tanító szándéka mellett, így, a kötet egészével, a szembesítést is szolgálva. Szolgálva, mondom, mert Nagy Gáspár ezzel a kötettel is folytatja a szolgálatot.

A kötet elsõ ciklusa vallomás a szülõföldrõl, a szülõkrõl, a nagyszülõkrõl, az emberi, költõi indulásról, s a költészet, az úton-lét szükségességérõl. A költészetrõl mint belsõ eredõrõl alázattal, tartással, s szinte igen ifjúkori eszmélkedése elsõ pillanatától rendkívüli kiforrottsággal szól: „Versben írom az életemet”, „a költészet töretlen gerincek kopogtatása” (Bemutatkozás Karácsonykor), „Sütõ András egyik hõsétõl tudom, hogy az ember ott kezdõdik, amikor összetéveszti magát azzal, amitõl megfosztották. Az igazi vers is innen indul; azért a hiányért és szüntelenül cipelve a rábízottakat: bánatos csikóarcot, madárként repdesõ gyerekkezet.” (Ha tehetném...), „A vers mégis maga a remény.” (Szabadrabok), „egyszerű emberi tulajdonság, hogy megosszunk magunkból valamit, mert különben megfulladunk és örömtelenek maradunk (Hátrálva az idõben). Mintegy elõrevetítve a kötetbeli valós és képzeletbeli utazások sorát, a költészetében, prózájában is oly hangsúlyos idõt a teremtéstõl az idõk végezetéig tágítva írja: „14 éves korom óta egyfolytában úton vagyok” (Bemutatkozás Karácsonykor), „Különben meg: úton lenni, hajózni, vándorvizekkel szót érteni muszáj” (Zónaidõim), „Éppen ezt a hangot akartam elkerülni, de lám, mégis besétáltam. Hova is? Valamiféle érzelmes utazásba” (Levél M.L. fiatal barátomnak...).

Otthonok és iskolák; közösségek és közösségteremtõk elevenednek meg a második ciklusba gyűjtött írásokban. Elsõ tanítójáról ugyanolyan bensõséges hangnemben szól, mint a „pesti srácokról”, belsõ térképébõl apróra kirajzolódik egy tájegység, város vagy falu képe, egy meghatározó történelmi eseményé, idõszaké, egy csoporté, egy emberé. Határozott véleménye, élesen kritikus szemlélete nem akadályozza abban, hogy olyan szeretettel beszéljen szülõföldjérõl, hazájáról, hogy biztosak lehessünk benne, neki nem csak „térkép e táj”. A különálló írások folyamatot alkotva olyan hangulatot varázsolnak, melyben élõvé válnak letűnt vagy letűnõfélben lévõ világok, létformák. Nagy László, Veres Péter, Illyés Gyula, Sütõ András, Csoóri Sándor ereje, rokonlelke érzõdik a szinte szociografikus pontosságú „élet-képeken”. Olvasva a kötet írásait, bizonyságot szerezhetünk arról, hogy elengedhetetlen újra és újra feltennünk a benedeki kérdést: Miért jöttél? A szembesítõ kérdést elsõsorban önmagának címezve azért megmérettetnek általa emberek, csoportok. Nagy Gáspár alázattal, tisztelettel szól a nagy elõdökrõl, mesterekrõl – például Nagy Lászlóról, Kormos Istvánról, Jékelyrõl –, kötelékek mementóit nyújtja, olyan kötelékekét, amelyekre mindannyian vágyunk, amelyeket mindig keveselünk, mégsem tudunk eléggé megbecsülni. Nagy Gáspár nem felejt, nem enged sem a személyes, sem a közösségi felejtésnek, mert „Egy közösség árvaságra juthat, ha emlékezetét – ilyen vagy olyan megfontolásból – veszni hagyja” (A közös álmodás és õrzés hite). Ez az emlékezet nyilvánul meg az Irodalom és politika cím alatt szereplõ dokumentumértékű írásokban, felszólalásokban. Ez valóban a kitárulkozás, a vállalás, s tegyük hozzá, a vállalhatóság terepe. „Egybekapaszkodó dátumai”: 1848, 1956 és 1989 kijelöltek számára egy olyan utat, amelynek eddig megtett szakaszán nincs szégyellnivalója, politika és irodalom egybefonódásának szempontjából is pályája folyamatos „szolgálat”, felelõs magatartás, erõ, ugyanakkor szelídség lenyomata. Áldozatteli munkáé (a retorziók sem õt, sem családját nem kímélték, mint arra a félezer oldalas rá és szűkebb-tágabb környezetére vonatkozó jelentéshalmaz, irattömeg is utal), melynek alapján olyan pálya képével szembesül az olvasó, amelynek alanya a folyamatos úton-lét során mindenütt jelen van, helytáll.

Ezután a szembesítés után, kissé fellélegezhetünk, lám-lám, a költõ-író, az ilyen költõ-író is ember. N. Pál Józsefrõl köztudott, hogy a sportesemények(nek is) élõ lexikona, szórakoztató felidézõje. Nagy Gáspár ilyen irányú írásai eddig elkerülték figyelmemet. A kötet egyik meglepetése így a Fociemlékek sorát idézõ rész. Persze itt sem marad adós emlékekkel, s azok tér-idõbeli kontextusaival, s utalásai a ma már könyökkel játszott fociról, a szurkolói szokásokról, túlmutatnak a „játék” reflexióin, beépülnek az egyetemes élet-játékba.

A „testvérmúzsák ölelésében” szólnak a következõ rész írásai, a testvérmúzsaságot költõi szférában értelmezve. Valódi portrékat fest Nagy Gáspár, érzékleteseket, melyeken keresztül a megidézett alkotások is láthatóvá válnak. Móser Zoltánról, „a terveit szigorúan megvalósító művész”-rõl, Haris Lászlóról, az átlelkesített terek tükrözõjérõl, az arcokat faggató Molnár Editrõl, az emberarcokban visszatükrözõdõ Isten-arcok tudójáról, Olasz Ferencrõl, a gyermekien nyitott Illés Árpádról, az „intellektuálisan elkötelezett művészember”-rõl, Orosz Istvánról és másokról. A látás és láttatás izgatja, az emberi és művészi méltóság, s az alkotáshoz szükséges alázat.

Az alázat, mély hit, amely a kötet talán legszemélyesebb és igazán vallomásos írásaihoz vezet, mintegy hidat képezve a „Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok”, részérõl nem keserű, inkább talentumot, sorsot vállaló nekifohászkodása és a következõ ciklusba foglalt interjúkban elhangzó vallomások között. Mint írja: „Azt gondolom, hogy a jászol és a kereszt között minden, ami lényeges, már megtörtént. Tehát: ama 33 év végtelen vagy véges megsokszorozásában zajlik a teremtett világ új történelme.”

A „Miért jöttél?” kérdést tehát kollégái, barátai, kritikusok, tudósok, újságírók is nekiszegezték számos alkalommal, s ha kérdezték, hát válaszolt. Interjúk, válaszok változásokban is változatlan csokrát kapjuk a Ha kérdeztek... ciklusban, az elõször 1977-ben, Alföldben közölt Görömbei András által készített interjútól Pintér M. Lajos 2004-es beszélgetéséig.

Görömbei András monográfiájában kiemelte erkölcs és esztétikum együttes igényét és megvalósítását Nagy Gáspár eddigi alkotói pályáján. Zbigniew Herbert szerint „A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. Ami az egész életben számít, az a jellem.” Nagy Gáspár új kötetét olvasva nemcsak életéhez kerülhetünk közelebb, hanem a tehetség felelõs megnyilatkozásának módjához, a valóban tisztaságot sugárzó és követelõ személyiséghez, művészethez.



Ekler Andrea
Új Könyvpiac, 2005. december 8.


< vissza