Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Szavak a rengetegből

NAGY GÁSPÁR ESSZÉKÖTETÉRŐL

Éppen harmincnégy esztendeje annak, hogy a fiatal Nagy Gáspár a következőképpen fogalmazta meg tudatos költői programról tanúskodó névjegyét a szombathelyi Sor című antológiában: „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek.” Azóta sorra jelennek meg következetesen egymásra épülő verseskötetei, amelyek kivétel nélkül visszatükrözik az induló ars poeticát. Azok, akik jól ismerik és folyamatosan figyelemmel kísérik Nagy Gáspár munkásságát, tudják, hogy a versek mellett esszéiben és interjúiban is az emberi helytállás, az etikus cselekvés példáit állítja középpontba. A Nagy Gáspár-i lírában megismert egyenes testtartás, poétai felelősségtudat, történelmi érzékenység ezúttal személyes hangvételű vallomásokban, tűnődésekben manifesztálódik. A szerző esetében – számos kortársához és nemzedéktársához hasonlóan – nehezen lenne különválasztható a költői megszólalás és a közéleti szerepvállalás, így nem meglepő, hogy a könyv írásainak többsége különböző felkérésekre, alkalmakra (temetésre, emléktábla-avatóra, kiállításmegnyitóra, évfordulóra, díjátadásra stb.) született. Ezek a szövegek (melyek jelentős része irodalmi folyóiratokban és hetilapokban már megjelent) most, a Szavak a rengetegből című kötet konstellációjában egy személyes irodalomtörténetet rajzolnak ki. Nagy Gáspár költői látásmódjának köszönhetően sajátos fénytörésben tükrözteti az elmúlt két évszázad magyar irodalmának nagy pillanatait. Korrajzot, számvetést, leltárt készít mindarról, amit az irodalomról, és elsősorban a líráról tud és gondol. Úgy ír a költészetről, ahogyan csak egy lírikus képes, aki belülről éli meg a versteremtés kegyelmi állapotát. A fent elmondottakból is kiderülhet, hogy több jelentős alkotót hiába keresnénk Nagy Gáspár szubjektív panteonjában, de a szerzőnek nem is állt szándékában (lehetetlen vállalkozás is volna) irodalmunk teljes spektrumát bemutatni. („Tudom: minden lista, még a legtágasabb is, eleve szűkítés: mivel nem képes az árnyalati gazdagságot fölmutatni” – írja egy helyen.) Szövegeit – a személyesség mellett – jól behatárolható ízlés, értékrend és irodalomszemlélet mentén szervezi kötetté.

     A szerző elődei, mesterei, barátai, küzdőtársai követendő példáját állítja az olvasó elé, hiszen – Illyés mondatára támaszkodva – „minden nemzedék, valamirevaló magyar költő így vagy úgy, de kezet fogott egymással az időben: az öregebbek átadták mindig az utódoknak az elődök kézmelegét”. Nem más Nagy Gáspár kötelessége sem: továbbadni szellemi örökségét, az „elődök kézmelegét”. Ezért mutatja fel a számára fontos és érvényes, az esztétikum, erkölcs és tartás hármasságát magába olvasztó, a felelősséget középpontba állító irodalmat. Úgy néz szembe egy-egy meghatározó életművel, hogy közben önmagát is faggatja, másrészt szembesíti az olvasót a bemutatott példával, folyamatosan feltéve a kérdést, vajon méltóak vagyunk-e az elődök szellemi örökségére. Ma is erőt és tartást meríthetnénk klasszikusainkból, ha kellő odaadással figyelnénk rájuk, vallja a szerző. Berzsenyi példáját is a jelenre vonatkoztatja: „Most azonban szabadságtól vagy inkább a szabadságbozótosban orcát cserélőktől, nagy leplezőktől se rettenjünk, biztat a 224 éve született nemes gazda, Berzsenyi.” A nagy előd egyébként „a nemzetféltés és közösségével való teljes egybeforrás dolgában Balassi és Zrínyi oldalán” helyeződik el a kötetben. Már gyermekkorában követendő példaként állt Nagy Gáspár előtt Petőfi, a „siheder költő”, a „szabadság szerelmese”, aki „nemcsak harcra, csatára buzdított, de el is ment a csatába… örökre”. A szerző személyes irodalomtörténetében egymás mellé kerül Kölcsey Himnusza és Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verse: „Tudom, tudjuk, a műfaj szabályai szerint nem himnusz, de én elneveztem annak, mert csöndjével, három évtizedig tartó eszelős tiltásával ez volt Kölcsey Himnuszának másik, jelenkori fele. Csak a költő halála után három évvel oldotta fel a tilalmat az, aki addig tiltotta. A mi himnuszunk volt, az ugyancsak zivataros évtizedekből.” Nagy Gáspár Illyést „mindenkori irodalmunk egykézen számlálható vezérlő fejedelmei” közé sorolja. „Egyes műfajokban voltak s vannak is különös, varázsukkal, szikrázó tehetségükkel hozzám közelebb álló írók, költők, de összefoglalóan, egyenletesen magas színvonalon beszélő auktorom, csak ő” – folytatja vallomását, majd felidézi egyetlen felejthetetlen találkozását a mesterrel.
 
     A kötet legjobb darabjai közé azokat a különösen személyes hangú írásokat sorolom, amelyekben a szerző „vezérlő csillagainak”, mestereinek, Jékely Zoltánnak, Kormos Istvánnak és Nagy Lászlónak állít emléket. Jékelyre emlékezve hangsúlyozza, hogy egész életművén „tápláló és emésztő gondként” húzódik végig a magyarság sorsáért érzett aggodalom. Jékely „a tragédiákra volt érzékeny; de tagadható-e, hogy bukások, kollektív és egyéni tragédiák, porba hullások, kisebbségi sorsban maradottak, szétszóratottak ügyében kellett szót emelnie Európa többnyire süket, visszhangtalan falainál.” A Kormos költészetével való első, felemelő találkozás pedig így idéződik fel: „... mellbe vert a csoda: a kormosi hang, ez a ritka nyelv, kedély és szomorúság, a formák fölényes kezelése”. A mester és atyai jóbarát Csokonai és József Attila „törvényes rokona”, „s azon legendás költők társa, kik legkevésbé foghatók be a szokványos irodalmi koordináták szárába, szögébe”. Kormos Istvánnak rendkívül sokat köszönhet Nagy Gáspár és nemzedéke, hiszen mellette, a „Kormos-egyetemen”, a Móra Kiadóban többen találtak menedéket és megjelenési lehetőséget. Nagy Lászlónak pedig – akit a szerző a század második felének Ady Endréjeként említ – „hatalma volt a szögletes világon, a nem embernek való, sivataggá rombolt világ fölött”, s „páratlan arányos életművel válaszolt e rettenetes század harmadik negyedében végbement páratlanul aránytalan – hiteket, családokat, nemzeteket feldúló s igazságtalan történésekre”. Ugyanakkor keserűen állapítja meg Nagy Gáspár, hogy mesterét halála után is támadják, kétségbe vonják költészete érvényességét és értékességét. Az igaztalan bírálókkal szembefordulva szögezi le Nagy László lírájának kikezdhetetlen maradandóságát: „Erkölcsi keménységén, esztétikai pontosságán kicsorbulnak az újmódi bicskások szándékai”. Majd így folytatja: „Ez a poézis nem vitatkozik, nem mállik, csak csöndesen ellenáll.”

     A kötetben számos kritikát, esszét, vallomást és portrét olvashatunk küzdőtársakról, nemzedéktársakról, barátokról. Találkozhatunk – többek között – Vasadi Péter, Sütő András, Kányádi Sándor, Sánta Ferenc, Csoóri Sándor, Kalász Márton, Ágh István, Ratkó József, Hajnóczy Péter, Rózsa Endre, Kovács István, Baka István és Csengey Dénes nevével. Kitüntetett figyelmet kap a névsorból Csoóri Sándor, valamint a Hetek költői és a Kilencek, az Elérhetetlen föld című antológia alkotói is több szövegben felbukkannak. Éppen Csoóri kapcsán olvashatjuk a következő, a teljes életművet jellemző megállapítást: „Versben, esszében és filmben ott a berzsenyis kőropogtatás. És ami a legfontosabb: a személyesség tettekben is megmutatkozó hitele.” Nagy Gáspár irodalomtörténete természetesen nem korlátozódik a határokon belülre, hiszen esszéiben is teljes szolidaritással szólítja meg a nyugati emigrációba vagy a környező országok kisebbségi léthelyzetébe kényszerült szerzőket. Sütő és Kányádi mellett ír Farkas Árpád, Markó Béla, Vári Fábián László művészetéről, a nyugati magyar irodalom képviselői között pedig Márai Sándor, Határ Győző, Tűz Tamás, Horváth Elemér, Baránszky László, Kannás Alajos és mások szerepéről. Nem mellőzi ugyanakkor a legfiatalabb alkotókat sem. Jó alkalmat ad bemutatásukra A névjegyen című antológia megjelenése, melynek kapcsán örömmel állapítja meg, hogy „alaposan felgyorsult, vagyis normális mederbe került a kötethez jutás lehetősége, melyet nem torlaszol el a politikai- és ízlésbeli cenzúra, s nem bénít az öncenzúra sem”. Majd rögtön hozzáteszi: „Csupán a szabadság dzsungelén meg a kuratóriumok bástyáin kell átverekednie magát annak, aki ha nem is dudás, de legalább egydalú citerás akar lenni. Szegény folyóirat és még szegényebb kiadó számtalan van.” A recenzens Nagy Gáspár sohasem azért ragad tollat, hogy valakit megtámadjon vagy megbíráljon, inkább nem szól azokról az alkotótársakról, akik távol állnak értékrendjétől, irodalmi és esztétikai felfogásától. Kritikai szövegeiben is meghatározó a szubjektív hangvétel, írásaiban mindig közel hajol a vizsgált műhöz. A legrövidebb recenzióit is alapos olvasottság, irodalmi tájékozottság jellemzi. Ugyanakkor egy helyen kijelenti, hogy ő nem kritikus, „csupán olvasói észrevételei, impressziói vannak”.

     Nagy Gáspár tűnődéseiben gyakran foglalkozik az irodalom, a költészet szerepével. Az írástudók, az értelmiség felelősségét különösen fontosnak tartja, amikor „túl sok a szabadon fogalmazó független toll a kézben”, ám „elképesztően kevés a  »könnyen megtámadható igazság«  bátor, de szelíd szavú védelmezője”. Ironikusan és kritikusan ír az öncélú nyelvkritikus költészetről, és felemeli szavát a kánonalkotók, értékkijelölők befolyásával szemben. Úgy látja, a „teoretikusi túlbuzgalom” célja elsősorban azoknak a lírai irányzatoknak a leváltása, amelyet például Illyés Gyula vagy Nagy László képviselt. „Ehhez nagyon jó volt az új hagyományt kereső, és részben új nyelvet valóban találó, történetet kiiktató, a felejtés szép pátoszát és pragmatizmusát terjesztő prózát fölnöveszteni.” Nagy Gáspár – hivatkozva Csoóri Műfajok őrségváltása? című esszéjére – nem fogadja el, hogy a költészet szerepe a prózai fordulattal egyidejűleg, a hetvenes-nyolcvanas években háttérbe szorult. Véleménye szerint „mára már látszik, hogy a prózai nagy fordulat nem volt akkora, főleg olyan valós fordulat nem következett be, mint a körülötte lihegők gondolták”. A szerző természetesen nem az irodalom állandó megújulását, a modern irányzatok létjogosultságát kérdőjelezi meg (már csak azért sem, mert lírikusként ő maga is alkalmazta a modern költészet teljes arzenálját), csupán (ahogyan monográfusa, Görömbei András hangsúlyozta: a „funkcionális modernség” híveként) a közösségi sorskérdéseket teljesen kiiktató, a nyelvet öncélúan kiaknázó irodalmat utasítja el. Csoórival egyetértve „a személyességet, a teljes emberi hitelességet fölvállaló” versre szavaz, amikor „a századvégi cinizmus, a teljes elnémulás, a maníros szövegromlás, vagy a – nemritkán a politikával is összekacsintó – szerepátadó gesztus a korszerűség hitelesített védjegye”.

     A történelmi érzékenység jelenléte nemcsak a Nagy Gáspár-lírában válik hangsúlyossá, hanem a költő esszékötetében is centrális pozícióba helyeződik. Többször felbukkannak az 1848-49-es, az 1956-os, az 1968-as és az 1981-es események. A történelmi kataklizmák, traumák sorozata, a közös közép-kelet-európai sors tragédiája rávilágít a kölcsönös figyelem és rokonszenv ápolásának szükségességére: „Beleégtek az évgyűrűkbe a visszavonhatatlan tragédiák. Istenem, a diáktársak, akiknek át a Dunán menniük kellett, mert épp katonák voltak, s ott a diák, aki fölgyújtotta magát, [...] s a kamaszlány, akit lánckerék taposott... és itthon a tizenhét éves Bauer Sándor, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén lángolt... később az öngyilkos költők, Stanislav Neumann és Jiři Pistora. De mondhatnám a kitűnő írókat, Dominik Tatarkát és Jan Prochazkát is. Bizony belehaltak.” Így válik közös történelmünk tanúságtevőjévé a kötetben Tomas Venclova és Czesław Miłosz, akik úgy tiltakoztak, hogy elhagyták szülőföldjüket, Zbigniew Herbert, aki 1956-ban írta meg és küldte el a forradalom mellé állva A magyaroknak... című versét, Ludovík Vaculik, aki 2000 szó című vezércikkében ünnepelte a Magyarországon ellenforradalomnak kikiáltott eseményeket. Kiss Gy. Csaba 1980-82-es Lengyel naplóját is azért emeli ki a szerző, mert az akkori lengyelországi eseménysorozat nemcsak a lengyel történelem, de „a kelet-közép-európai, más szóval köztes-európai régió történelmének olyan sorsfordító kísérlete, amely magyar szemmel is vizsgálatra méltó.” A fent említett évszámok mellé ugyancsak sorsfordító történelmi pillanatként helyezhető az 1989-90-es esztendő. Maga Nagy Gáspár is eufórikus hangulatban üdvözölte a diktatúra összeomlását, a parlamenti demokrácia kialakulását. Rövidesen világossá vált azonban, hogy nem minden alakult úgy, ahogyan ő és a rendszerváltozás folyamatát felgyorsító küzdőtársak korábban elképzelték. A csalódás és a kiábrándulás hangja szólalt meg Nagy Gáspár rendszerváltozás utáni szövegeiben is: újabb, másféle veszélyek jelenlétéről, ragályos terjedéséről készített kórképet: „Rotyog a kondérban az áruláslecsó. Szaglik az ország. Barátaink lében, illatban utaznak. Pénz és siker. Amíg lehet! Ahogy lehet! Ahogy lehet. Szabadrablás az igazi szabadság és demokrácia előszobájában.”

     Erőteljesen szólal meg és húzódik végig a köteten az elmúlás, a gyász személyes hangja. A szerző sorra veszítette el a mestereket, pályatársakat és barátokat, s írószövetségi tisztségéből is következően többször szólnia kellett az eltávozott küzdőtársak koporsójánál. „A legkegyetlenebb műfajt gyakoroljuk, akik még vagyunk; mert nem fejezhetjük ki gyászunkat puszta csönddel, hallgatással; szólnunk kell a végtisztességtevő gyülekezet előtt a veszteségről, mely bennünket ért, és ott visszhangzik, hullámzik a hír érkezése óta valamennyiünk szívében.” – írja ennek kapcsán. A könyv egyik legszebb írása a Húsz éve már... című vallomás, amelyben a szerző Illyés Gyulára emlékezik. Központi motívumaként tűnik fel az emberéletet is szimbolizáló vonatút, melynek során a beszélő egy bekapcsolt táskarádióból hallotta meg az idős mester halálhírét. A két különös utazás, a pótolhatatlan veszteség okozta kiüresedett érzés felidézésében egymásra kopírozódik az édesapa és Illyés alakja: „Életem egyik legkülönösebb, álomszerű utazása volt. Hasonlatos ahhoz, mint amikor néhány hónap múlva Péter-Pálkor, apám halálakor vonatoztam hazafelé, s minden útmenti fában anyám sírástól meggörbült, jajveszékelő alakját láttam... Apám kereken két évvel volt fiatalabb Illyésnél. Egyszerű, természetes paraszti bölcsességét, előrelátását, konok hitét és gyötrődéseit mindig Illyéséhez hasonlítottam. Csaknem félszázaddal jártak előttem. Úgy éreztem, hogy 1983 tavaszán-nyarán két apát vesztettem el.”

     A szervesen egymáshoz kapcsolódó verseskötetekkel állandó dialógust folytató, a Nagy Gáspár-líra mozgatórugóit, forrásvidékét megvilágító Szavak a rengetegből című válogatás is a szerző állandó hitelességét, kikezdhetetlen tisztességét tükrözi. Verseihez hasonlóan esszészerű szövegeiben is komoly tétje van minden papírra vetett mondatnak. (Ahogyan egyik versében írja: „mi volt akkor / a gyönyörű? / hogy tétje volt / mit mond a mű”.) A kommunista diktatúra örvénylő évtizedeiben végig bátran, egyenes gerinccel tette a dolgát irodalomban és közéleti szerepvállalásban egyaránt. Ennek gazdag és igényes lenyomata a Tiszatáj Alapítvány gondozásában napvilágot látott kötet, amelynek értékéből sajnos levon valamennyit a nyomdahibák sokasága.

     A fülszövegben arról értesülhetünk, hogy a tervek szerint ezt a válogatást majd újabb követi, amelyben a szerző képzőművészeti tárgyú esszéit és a vele készült fontosabb interjúkat olvashatjuk. Érdeklődéssel várjuk.


Ménesi Gábor
Új Forrás, 2004. 10. sz. p. 73-78.


< vissza