Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Irodalomtörténeti mestermunka

GÖRÖMBEI ANDRÁS: NAGY GÁSPÁR

Aki ismeri Görömbei András munkásságát, nem csalódik. Pontosan azt kapja, amit vár: egy magas színvonalú, arányosan szerkesztett, logikus, áttekinthetően rendszerezett, körültekintően gondos, részletező, esszéisztikus igényességgel és szeretettel megírt pályarajzot; és teljes, a versek mellett Nagy Gáspár prózai írásait, műfordításait, rövidebb esszéit is értékelő életmű-értelmezést. Jellemző a tudós előzékenységére, hogy a tekintélyes számú recepciót bőven idézve/ismertetve építi be munkájába. Görömbei András Németh Lászlóval együtt vallja: azzal, hogy az író megírta művét, még nincsen készen, művének nemzete szellemében kell megépülnie. S Horváth Jánossal, hogy az irodalom nem művek halmaza, hanem olyan alapviszony, melyben az író és kiterjedt olvasóközönsége kölcsönösen figyel egymásra, az egymásra figyelés megerősíti az írót abban, hogy műve része a nemzet élő kultúrájának és hagyományának. Tekintettel van tehát értéktudatos, a nemzet szellemét civilként építő olvasóira is (hiszen könyvét minden bizonnyal többen olvassák azok, akik nem irodalomtudósok, mint azok, akik igen), nem terheli hát szakzsargonnal munkáját, hanem – Domokos Mátyással szólva – emberi nyelven ír. Monográfiája, úgy vélem, minden vonatkozásban mestermunka. Könyve – bár az újabb értelmezések során a hangsúlyok esetleg módosulhatnak, az újabb olvasatok talán e költészet katolicizmusának tulajdonítanak nagyobb jelentőséget – hosszú időre megalapozza a Nagy Gáspár-filológiát. Megállapításai azok számára is meggyőzőek lehetnek, akik eredendően másként vélekednek irodalomról, irodalomtörténet-írásról.

Mindazonáltal Görömbei András rendhagyó bevezető tanulmánnyal kezdi monográfiáját. Nem elméleti, módszertani alapvetéseit fogalmazza meg, hanem rövid líratörténeti áttekintést ad, melyben egyrészt kijelöli Nagy Gáspár költészetének irodalomtörténeti helyét, másrészt bizonyítja, hogy „Irodalomtörténetünk tanúsága szerint semmiféle eleve elrendelt esztétikai értékkülönbséget nem tehetünk a művek között tematikai alapon.” Az ellen a – mai irodalmi tudatunkat – neurotizáló állapot ellen tiltakozik, amelyben – Tőzsér Árpáddal szólva – témasovinizmus határozhatja meg egy adott mű, életmű esztétikai értékét, melyben a mű témája önmagában negligálhatja legitimitását az uralkodó kánonban. Görömbei András higgadt, de határozott érveléssel megerősíti, hogy a magyar irodalom ma is alapvetően sokféle, ma is él az irodalmi értékek és irányzatok pluralizmusa, még ha a hetvenes években megtörtént paradigmaváltás radikális szószólói a nemzeti, közösségi irányultság létét meg is kérdőjelezik. Nagy Gáspár „költészete is cáfolata annak a téves teóriának – írja –, amely a közösségi felelősséget száműzni szeretné a költészetből, s amelyik ezért szembeállítja egymással a ’szabadságelvű’ és a ’közösségelvű’ irodalmat.”

Görömbei András irodalomtörténészi munkássága kezdettől összefonódik azzal az irodalommal, amely a nemzet és a közösségi erkölcs kérdéseit is az irodalom elidegeníthetetlen részének tekinti. Sinka Istvánról, Sütő Andrásról, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról monográfiát írt, tanulmányok sorozatát Illyésről, Németh Lászlóról, Adyról; a határon túli magyar irodalmakról akkor, amikor azok még az alig megtűrt kategóriába tartoztak (l. szocialista művelődéspolitikánk „három T elvé”-t). E paradigmába sorsszerűen is illeszkedik Nagy Gáspár költészete, aki – a közvélekedéssel ellentétben nem a nyolcvanas évek néhány botrányt keltő versében, hanem – indulása pillanatától az igazság kimondását, a múlt bevallását tekintette axiomatikus költői parancsnak a maga számára.

Ez a magyar irodalmi hagyományhoz sok szállal kapcsolódó, neoavantgárddal színezett, de a posztmodern formai újításait is merészen használó, a világhoz elsősorban érzelmileg kötődő költészet „jellegét a tragikum és az irónia, a megrendültség és az ítéletes játék különleges, egyensúlytartó szintézise határozza meg”, állapítja meg. „Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint épül Nagy Gáspár költészetének morális és poétikai rendje”, mely fokozatosan teljesedik ki létfilozófiai számvetésekkel, a transzcendens bizonyosság megvallásával, s a kereszténységben a magyarság megmaradásának szép pillanatainak versbe emelésével.

Görömbei András az életmű értelmezése során a genezis személyes motivációi mellett a történelmi-politikai szövegkörnyezetet is áttekinti. Okkal, hiszen olyan élmények is formálták a költő világlátását, mint az, hogy gyermekként láthatta az 56-os forradalom menekültjeit, hallott a megtorlásokról, fiatalemberként pedig a szégyenteljes csehszlovákiai bevonulásnak lett közvetlen/közvetett szemtanúja. Monográfiájában Nagy Gáspár költészeti értékének megítélésében az igazság kimondásának erkölcsi bátorságára, meg nem alkuvó következetességére helyezi a hangsúlyt; s e téren folytonosnak, töretlennek látja az életművet: a pályakezdő évtized értéktanúsításától a nyolcvanas évek „kibiztosított” beszédén át a rendszerváltozás utáni évtized csalódott, keserű számvetéseiig. Már a hetvenes évek verseiről is megállapítja, hogy „tudatossá avat olyan problémákat, amelyek nem lehettek közügyek”, majd, hogy „a közgondok kimondása az ő legnagyobb érdeme”. Az évtizedekre tagolt, s kötetenként vizsgált pálya legjellemzőbb verseit részletesen elemzi, kiemelten az Öröknyár, elmúltam 9 éves, az A fiú naplójából és a Félelmen túli... című műveket, s bizonyítja, hogy azok nem csak igazságtartalmuk miatt, de esztétikai megformáltságukban is a magyar líra kiemelkedő értékei, megidézve az örök igazságot, mely szerint „a magyar és világirodalomban legalább annyi a politizált (vers), mint amennyi nem.” Sőt, irodalomtörténészi tapasztalatai alapján ki is egészíti a tételt: van úgy, hogy „a műalkotás külön világában olyan értékelemek válnak esztétikai értékké, amelyek önmagukban nem esztétikaiak. Az esztétikai érték összetett, sok elemből áll. Ezek egysége ad esztétikai értéket.”

Görömbei András könyve nem csak Nagy Gáspár költészetének befogadásához nyit utakat, de árnyaltabb, tagoltabb irodalomszemléletünkhöz is segítségünkre lehet.


Pécsi Györgyi
Irodalmi Jelen, 2005. március p. 16.


< vissza