Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Élére állított versek

NAGY GÁSPÁR: EZREDVÁLTÓ, SŰRŰ ÉVEK


Borod ne GÁSPÁRologjon,            Bérbaltavár GÁSPÁRizzsal
ha éltet GÁSPÁR duhaj,               érted GÁSPÁRbajra kel
ne lépj csúszós GÁSPÁRkányra    hát napjaid GÁSPÁRgáját
ne törjön GÁSPÁRnahaj               GÁSPÁRka ne vágja el:

Nem lenne lány GÁSPÁRtában,    nem marad füst és GÁSPÁR
ha hajlasz GÁSPÁRzani,               GÁSPÁRatlan életünk,
de hiába vagy GÁSPÁRduc -         míg kicsi GÁSPÁRiákként
jellemed GÁSPÁRtai.                    NAGY GÁSPÁRtba léphetünk

A mottó félig tréfás, félig komoly; vagy tán egészen az. Csaknem negyedszázada készült (Keresztes Ágnes: Gáspáriáda, ÉS, 1981. szeptember 12.), mégis pontosan tükrözi a Nagy Gáspár személyét és költészetét a hetvenes-nyolcvanas években és azt követően is övező fogadtatás természetét. "A hetvenes és nyolcvanas években - írja Görömbei András a verseket, műfordításokat és esszéket tartalmazó, Zónaidő című kötet megjelenése alkalmából -, amikor a költők és esztéták egyaránt sok fölösleges szót vesztegettek annak bizonygatására, hogy a költészet közösségi küldetése véget ért, Nagy Gáspár konok és szelíd következetességgel vallotta, hogy egy >>élére állított vers<< a mi időnkben is sokat tehet. Nem programos politikai harcot hirdetett, csupán nem ismert el tilalomfákat, tabutémákat. Félelem nélkül mondta ki érzéseit, gondolatait. Félelem nélkül nevezte meg azt a kort, melyben élnie adatott. Így hívta ki maga ellen a >>nyüszítve támadó gyávaság<< bosszúálló, nagy haragját, mely szilenciummal, állásvesztéssel sújtotta a pontos szavú költőt." (A költő egyenes testtartása, Magyar Napló, 1995, 11. sz.) "Az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1983) - mondja, szinte ehhez kapcsolódva, Nagy Gáspár legutóbbi, tematikus válogatása, a "...nem szabad feledNI. Versek - 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára című kötet megjelenésekor Szakolczay Lajos - a magyar irodalmi közvélemény és az aluvó cenzúra döbbenetére nemcsak azt mondta ki, tipográfiai játékkal súlyosbítva a megállapítást, hogy a sír, a test, a csont Nincs sehol, hanem utóiratában azt is, hogy a csupán monogrammal jelzett mártírt >>Egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI<<..

Hihetetlen bátorságról tanúskodó kortörténeti adalék ez a költemény. Még azt is ámulatra késztetheti, aki nem, vagy kevésbé emlékszik a szegedi Tiszatáj (Két nyárfa a hódoltságban, 1981; A fiú naplójából, 1986) és a tatabányai Új Forrás (a föntebb idézett verset megjelentető folyóirat) körüli bonyodalmakra. A >>bűnt<< itt is és ott is megtorlás követte, sőt a szegedi orgánumot be is tiltotta a politika. Nagy Gáspár vesszőfutásáról most hadd ne beszéljek - besúgókkal övezett múltjának ma már irodalma van -, de hogy mit gondolt saját cselekedetéről a költő, azt az Anno domini, MCMLXXXIV mindennél jobban mutatja. Mert az apokrif imaként is jellemezhető csöndes magábafordulás éppen a gyengéd hangot idézvén lesz félelmetes erejű: >>Istenem! - valamit mégis jól tehettem, / ha most hétfelől jő ellenem az Ellen, / valamit úgy, ahogyan kellett, / és bocsássatok meg; csak ennyi tellett!<< A >>csak ennyi<< nem volt más, mint a zsarnokság, az írókat a politikai sakktábla tili-toli figurájának képzelő hatalom nyílt arculütése. Nem sokan merték ezt akkoriban megtenni..." (Vérző lélegzet, Bárka, 2003, 1. sz.)

Nagy Gáspár harcos, sőt vakmerő kiállása a hetvenes-nyolcvanas évek irodalmi-politikai viszonyai közepette - az idézett tréfás-komoly mottó által is sugallt konklúzió: az egypártrendszer kereteit feszegető "egyszemélyes pártként" való önkéntes és tántoríthatatlan közéleti szerepvállalás - csakis feltétlen és tiszteletteljes főhajtást érdemel. A vele készített és mindegyre azonos koreográfiát követő interjúk legfőbb témáját, ennek megfelelően, mind a mai napig jobbára a nevezetes, betiltásra ítéltetett költemények megjelenésének körülményei, az elhallgattatás, az írószövetségi küzdelmek és a titkári teendőkről való kényszerű lemondás-lemondatás okai vagy éppen a helytállásnak, a méltánytalanságok elszenvedésének méltó, személyes elégtétele: a Nagy Imre-temetésen való (újra) hivatalos írószövetségi képviselet jelenti. Ezekben a nyilatkozatokban - tegyük hozzá: egyáltalán nem a nyilatkozó valamiféle tolakodó kérkedési hajlamának köszönhetően - éppen ezért, általában nagyon kevés hely és idő marad az esztétikai-poétikai kérdésekkel, a költői pálya alakulástörténetével, a műhelygondokkal összefüggő kérdések megbeszélésére. Így azután, az idők során, a költő személye - valóban minden tiszteletet és elismerést megérdemlő helytállása - köré, az érintettől mintegy függetlenedve, egy folytonosan újraéledő és egyre masszívabb legendárium szövődik. Ez a legendárium azonban, természetének megfelelően és minden jó szándék ellenére, a kilencvenes években kezdi már-már a költőség, a teljes életmű megismerését és megítéltetését veszélyeztetni. A legendáriumban rejlő veszélyre ismét csak a költő egyik legjobb ismerője, Szakolczay Lajos hívja fel a figyelmet, amikor felveti, vajon "a költemény - akár a képes beszéd sugallatával, akár a nyílt kimondással - működhetik-e erkölcsként, a tartás, az egyenes gerinc lehet-e esztétikum-létrehozó? (Forradalmi helyzetben, valaminő furcsa átváltozással - lásd Petőfi csatadalait stb. - alighanem igen.)... Nagy Gáspár tud egy hangot, nem is akármilyen szinten, ez alá - szögezzük le - sohasem megy, ám ritkán ajándékoz meg bennünket jelentős versekkel, valódi antológiadarabokkal. Pedig egy életművet, az erkölcsi tartáson kívül, ez is meghatároz: a csak rá jellemző, mindenkiétől elütő egyedi hang. Amely által a vers egyszemélyű csoda lesz, mert igazság és szépség nem válik el benne egymástól." (A politika senkiföldjén /1993/ = Korfurdaló. Tanulmányok, esszék, kritikák az irodalom, a színház és a képzőművészet köréből, Széphalom Könyvműhely, Bp., 1999, 247-248.) A felmerülő kérdésekre-kétségekre az érintett, a széles olvasóközönség és a szűk szakmai kör is az ezredvég időszakában kap beszédes választ. Ekkor, a költő születésének ötvenedik évfordulójára jelenik meg a megelőző tizenegy kötetének anyagát, valamint újabb verseit tartalmazó, több mint félezer oldalas gyűjteménye (Szabadrabok. Egybegyűjtött versek 1968-1998, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999). "Szabadrabok című gyűjteményes kötetem összeállításakor nyertem bizonyos képet arról - vallja a szerző, illetve összeállító -, hogy mit is műveltem az elmúlt harminc-harmincöt évben. Ezt-azt írnak az emberről - belehelyeznek, mondjuk, politikai skatulyákba, vagy az úgynevezett történelmi fogékonyságot értékelik -, ám a versek írója óhatatlanul önreflexiót is végez az ilyen egybefoglaláskor. Jómagam úgy vélem: valójában csupán a magam gondjait-örömeit írtam meg, amelyek persze sok tekintetben egybevágtak egy nagyobb közösségéivel." (Ember és gondolat. Nagy Gáspárral beszélget Nádor Tamás, Könyv/Hét, 2003. május 29., 13.) De a külső szemlélők, a szakmai és az olvasóközönség számára is valójában ekkor tudatosul igazán, hogy túl közéleti aktivitáson, politikai tisztánlátáson, az elmúlt évtizedek során azért itt mindenekelőtt egy tekintélyes irodalmi munkásság formálódott és bontakozott ki, amely minden további legendaépítésnél lényegesebb, s az eddigieknél sokkal több és sokkal alaposabb figyelmet érdemel(ne).

A Nagy Gáspár-versek meg- és elismertetését, erről is nyíltan kell végre szólni, hosszú időn keresztül egy szigorúan és szűk értelemben vett szakmai (irodalom- és kritikaelméleti, interpretációs és szakmódszertani) kettősség vagy paradoxon is nehezítette. Ezt az egyébként a szerzőtől voltaképpen szintén független nehézséget a bevezetőben idézett irodalomtörténészi-kritikusi vélekedések ugyancsak idejekorán jelezték. A Nagy Gáspár tevékenységét övező másik alapvető kettősség vagy paradoxon lényege, ennek értelmében az, hogy a költő által tudatosan vállalt és a közéleti szerepvállaláshoz hasonló elszántsággal képviselt művészeteszmény és alakításmód, illetve éppen az adott időszakban a saját meg- és elismertetéséért küzdő, a korszerűnek gondolt irodalomtudományi-interpretációs elmélet és kritikai gyakorlat meghonosítását célként maga elé tűző szellemi műhelyek képviselőinek költészeteszménye és poétikafelfogása között meglehetős ellentét támadt, s ez esetben is egyfajta fáziseltolódáshoz vezetett. A következmény azután nem is valamiféle ellenséges viszonyulás vagy elítélés lett, hanem alkotóművész számára a talán ennél is rosszabb: a figyelem hiánya, a csaknem teljes elhallgatás. Ez lehet a magyarázata annak, hogy Nagy Gáspárnak, a gyűjteményes kötettel egyértelművé váló, tekintélyes életművéhez képest, az egyes kötetek megjelenésekor és összességében is viszonylag szerénynek mondható a kritikai recepciója. A munkásságot jobbára ugyanazon néhány, a formálódó tudományos kordivattal szembehelyezkedő irodalomtörténész-kritikus méltatta figyelemre. Nagy Gáspár számára a költészet, mint gyűjteményes kötetének fülszövegében maga írja, az, "amitől a nappal éjszaka, és az éjszaka nappal. A múlt pedig teljes értékű jövő. S mindez jelen időben, ismétlődhet, ahányszor csak akarja az a kulcs, amelyik pontosan sejti a zár titkát. De hogy nyitja-e, s nyílik-e? A vers mégis maga a remény." Ez a fajta költői hitvallás vagy költészetfelfogás nyilvánvalóan nehezen találhatott kapcsolódási pontot az ezredvéget a személyiség- és nyelvvesztés traumájaként vagy a mindenfajta egész- és egységelvű gondolkodás és ábrázolás kríziseként tételező (posztmodern) irodalom- és tudománykoncepciókkal. Költészet és recepció egymásra találásához, ma már pontosan látható, mindkét irányból elmozdulásra volt szükség. A költő részéről ez az elmozdulás az életmű együttes felmutatásával megtörtént. De hasonlóképpen érzékelhető egyfajta elmozdulás a honi irodalomtudósi-kritikusi hozzáállásban is. Ezt az utóbbi időben, szakmai körökben megfigyelhető elmozdulást jelzi a helyzet tarthatatlanságának és az irányzati egyoldalúságnak a fel- és beismerése. Szigeti Lajos Sándor például, egy nemrégiben tartott előadásában, tudományosság és költészet különállását destrukcióként határozza meg: "mégpedig abban az értelemben, hogy destruáló literátori magatartásnak tartom azt, hogy az éppen aktuális - vezető és irodalompolitikát alkotó - irodalomtudományi iskolák szinte csak egymással vitatkoznak, tulajdonképpen a művek fölött, abban az értelemben legalábbis, hogy maga az irodalom, a költészet - néha - szinte csupán illusztrációvá vált (válik) ezen iskolák tollán, mert az adott elméleti irányok képviselői elfelejteni látszottak (látszanak) azt, hogy maga az irodalom - jelesen: a költészet - járja a maga útját, függetlenül az elméleti-elmélettörténeti meggondolásoktól." (/De/líra és /de/literatúra. De költészet, de irodalom, Bárka, 2000, 6. sz., 78.) Egy frissen megjelent irodalomtudományi munkákat elemző recenzió szerzője pedig a jelenlegi helyzethez képest egyértelműen az irányzati sokszínűség mellett foglal állást akkor, amikor azt állítja, hogy "az irodalmi mű mindig bonyolultabb, mint amit az adott módszerrel ki lehet, ki tudnak olvasni belőle. Egy-egy új irányzat megformálódása után mintha nem lenne meg az irodalmárokban az a bátorság, hogy valamely művet régebbi, elavultnak ítélt módszerrel közelítsenek meg, egyszerűen csak azért, mert az adott műnek az adott módszer jobban megfelelne. (...) Ebből következően: mintha az irodalmár önkénye döntené el, hogy egy-egy műhöz mely (éppen divatos, preferált) módszerrel közelít, s nem hagyná, hogy mintegy a mű válassza ki magának a hozzá leginkább illő módszert." (Goretity József: Ex Libris, ÉS, 2003. július 11., 23.) Mindezek alapján talán megfogalmazható, hogy a költői státus és legenda viszonyának tisztázódása után, szakmai-kritikai értelemben is jó esély kínálkozik pálya és törekvés eddigieknél árnyaltabb és alaposabb leírására, értelmezésére és értékelésére.

Nagy Gáspár legújabb, az 1998 márciusától 2003 márciusáig született száz versét (szövegét) tartalmazó kötete, az Ezredváltó, sűrű évek, a 2003-as könyvhétre jelent meg, a Széphalom Könyvműhely gondozásában. A kötet első verse rögtön egy "antológiadarab", 1998. március 15-ei keltezéssel, s szinte folyóiratbeli megjelenésének pillanatában iskolai tananyaggá is vált (Világjáró. Irodalomtankönyv és szöveggyűjtemény az általános iskolák 7. osztálya számára, Dinasztia Kiadó, Bp., 1998, 159).

Valahol mindig eltűnik
valahol mindig megtalálják
valahol mindig temetik
valahol mindig exhumálják

és

örökké nekünk szegezik
örökké fényes ellenpélda
örökké rajtunk keresik
örökké mégis bennem él ma!

A kötet felütése egyértelműen az elmúlt időszak emblematikus ("legendás") verseivel és a legutóbbi, a "forradalmi" versek gyűjteményét közreadó kiadvánnyal való rokonságra, a költői folytonosság vállalására utal. A versen végigvonuló, de a strófák, valamint a sorkezdetek és - végek között is tapasztalható kettősség (idő- és értékszembesítés), a mindegyre felbukkanó és a megélt tapasztalatok birtokában a magasztos eseményt, illetve költői tárgyat immáron szükségszerűen kísérő rezignált hangütés azonban a folytonosságban időközben bekövetkezett megszakítottság jelzése. A saját korábbi szerepvállalással való őszinte szembenézésnek, az illúziók szertefoszlásának és a remények meghiúsulásának ez a rögzítése és rezignáltsága, mint alapvető vershelyzet és hangvétel, majd csak a kötet utolsó harmadában szereplő egyik versben tér vissza, igaz, ugyanilyen nyíltsággal és személyességgel. A címe természetesen: Rögzítés.

Nem léptem át oda.
És nem maradtam itt.

Csak elfogadtam
a magam törvényeit.

Se amnéziás múlt,
se nagyképű jövő

engem ugyan már
át nem alakít...

Ha rajtam kívül ez
- egyáltalán -
érdekelne még valakit.

Folytonosság és megszakítottság, vállalás és vállalhatatlanság, ábránd és kiábrándulás egyszerre. A határon-lét, a határhelyzethez érkezés tudata és költői szituálása tehát. Többről és másról is szó van itt már, mint a legutolsó két gyűjteményes kötet esetében. Azok eredendő célja a korábbi eszmei-művészi értékek ismételt és együttes felmutatása volt. Itt az elsődleges cél már az azokkal való ismételt, együttes, de a mai emberi-és költői léthelyzet horizontjáról történő és hangsúlyozottan személyes, minden öncsalást nélkülöző szembesülésről-szembesítésről. Szándékosan egyfajta önhermeneutikai helyzet kialakításáról. A létösszegzés és szintézisteremtés igényéről. Nagy Gáspár költészete többféle megközelítésmód (interpretációs stratégia) együttes érvényesítését követeli meg. Élet és életmű majdani átfogó értelmezésekor egyszerre kell figyelemmel lenni az életrajzi-keletkezési adatokra, az eszme- és kortörténeti sajátosságokra, a műfaji-megformáltságbeli jellemzőkre s a költői alakulás- és fogadtatástörténet módosulásaira. Szaktudományosan ez azt jelenti, hogy egyszerre kell alkalmazni a pozitivizmus ténytisztelét, a szellemtörténeti hermeneutika intuitivitását, a formalizmus-strukturalizmus szoros olvasatát és a modern hermeneutika kérdés-felelet elvét. Az utolsó kötet alapvetően létösszegző-szintézisteremtő szituáltsága alapján ez a fajta szaktudományos komplexitás, úgy tűnik, Nagy Gáspár esetében leginkább a szellemtörténeti hermeneutika talaján, annak filozófiai és esztétikai vonatkozásai szerint, de a többi irányzat vagy iskola szempontrendszerének a figyelembevételével valósítható meg.

A szellemtörténeti hermeneutika szerint az ember, természeti és társadalmi lényként, mindenekelőtt individuum a maga, csak a belső tapasztalás révén megragadható egyéni tulajdonságaival, életmozzanataival, élményeivel. A szerves élet a történelmi világ "előfokának" tekinthető, egyúttal "összekötő tag" a szervetlen természet és a történelmi világ között. Nagy Gáspár mostani kötetének is egyik legfontosabb felismerése az, hogy a történelmi megismerés nem valósulhat meg másképpen, csak ha az egyént gondolkodó, észlelő, érző lényként fogjuk fel, akinek létezése, létének értelme teljes mértékben egyéni s egyben a történelmi univerzum reprezentálása. Esetében és pályájának mostani szakaszában a hangsúlyok eltolódása, észrevehető módosulása az igazi újdonság, noha életművének gondosan felépített egysége e hangsúlyeltolódástól, módosulástól cseppet sem sérül. Továbbra is vallja, hogy a történelmi folyamatokban kibontakozó mozgások, változások az egyes emberek, bizonyos célok érdekében kifejtett akarati és cselekvési megnyilvánulásainak kölcsönhatásából következő mozgások és változások. (A korszellemre jellemző jelenségegyüttes az egyének élményvilágát fejezi ki, mint ahogy az egyén élményeiben pedig a kor szelleme tükröződik.) A korábbiakhoz képest azonban ezúttal nagyobb hangsúlyt fektet arra a tényre, hogy a történelmi folyamatok és a kor szellemének valódi megismeréséhez és érvényes művészi kifejezéséhez elsősorban önmagunk valódi megismerése vezethet. Könyvének középpontjába ezt a(z ön)megismerési folyamatot s annak személyes tanulságait állítja. A szerkesztéskor, az ezredforduló kivételes időpillanatában, a történelmi időből és saját pályájából kimetsz ötesztendőnyi időszakaszt, s ezen az ötévnyi költői termésen keresztül igyekszik korának és életútjának lényegiségét megragadni. Törekvése annak tudomásulvétele, hogy az életnek, az egyén életútja (Lebensverlauf) szempontjából, alapvető sajátossága az időbelisége. Az életút az egyén számára élményekből áll, amelyek - az idő folytonos múlása ellenére - a jelenlét egységének képzetét nyújthatják. Az élet különböző mozzanatait, az énre vonatkozó közös jelentésük alapján, a tudat egysége összekapcsolhatja. A versek (szövegek) elrendezésével Nagy Gáspár saját életének és pályájának meghatározó mozzanatait úgy éli meg és dolgozza fel újra, hogy azok összességükben - a pillanat (az ezredfordulós korszak) intenzív, intuitív megélése által - sajátos értelemmé, jelentéssel bíró teljességgé, megértéssé álljanak össze. Kötete, noha nem oszlik külön ciklusokra, valójában e teljesség megkísértését célzó megértési folyamat egy-egy fázisa szerint tagolódik. "A Szent István-i ezredváltás után ezer évvel - mondja a könyv megjelenésekor adott s már idézett nyilatkozatában -, egy újabb ezredfordulón keletkezett verseimet most adom közre új kötetemben. (...) Különös mágneses kisugárzását érzem ezen sűrű esztendőknek, s azt írom meg, ami e hegycsúcs körül s a lelkekben történt. Remélhetőleg számvetésként és lenyomatát adva sorsunknak, időnknek. Önmagunknak, és talán azoknak is, akik majd egyszer tudni szeretnék, miképpen sürögtünk-forogtunk, hogyan örültünk, szomorkodtunk, mire haragudtunk, mit szerettünk itt, a harmadik évezred elején."

Szellemtörténeti értelemben élmény és korszellem megismerésének három szintje, három fokozata van. Az első önmagunk jobb megismerése a saját életút újraélése, utólagos megélése (Nacherleben) révén. Ennek legnyilvánvalóbb irodalmi kifejeződése az önéletrajz, a biográfia, amellyel az ember - életének kivételes, létösszegző időszakában -, önmagára irányuló elmélkedéssel, élete teljességét képes új formába önteni, formássá változtatni. Az életrajz segítségével énjének világra vonatkoztatását tudatosíthatja; emberi lényegének fokozatos felismerése történelmi portrévá teljesedhet. Nagy Gáspár mindezt úgy éri el, hogy az adott öt esztendő verseivel mintegy dokumentálja az elmúlt időszak szellemi történéseit, s pontosan közli a versek keletkezési időpontját. A "dátumos versek" közé ugyanakkor - többnyire a Szabadrabok kötet Újabb versek-ciklusából átvett - dátum nélküli költeményeket, valamint meditatív prózabetéteket: naplóbejegyzést, útibeszámolót, glosszát, visszaemlékezést is beékel. Az így létrejövő, száz darabból álló nagy kompozíció - a közismert irodalmi előképekre való rájátszással megerősítve - egy teljes költői-írói életrajz benyomását kelti, annál is inkább, mert az egyes részletek az életút és a pálya valamennyi, korábban is jellemző mozzanatát újólag magukban foglalják. Ilyen meghatározó mozzanat például a születés traumája és az anya alakja köré formázott lírai misztérium (Anyámnak; Látok világomra; Várok, valaki így akarja). Ilyen a szülőföldhöz, a szeretett pannóniai, nyugat-dunántúli vidékhez, családhoz, az őt felnevelő és útjára bocsátó közösséghez való hűség jól ismert toposza (Kereszt; Öreg pap - tűnődő esti imája; Pannóniai töredék). Feltűnnek a bencés iskolai neveltetés emlékei, felmerülnek az alapvető hitbéli kérdések is; érzékelhető a versek szakrális, transzcendens, metafizikus érintettsége. A szerző a nagy mesterek, a pályakezdést segítő atyai jóbarátok - Kormos István, Nagy László, Jékely Zoltán és Pilinszky János - nyomdokain haladva, a hitet és az alkotást egyformán kegyelmi állapotként, a "szabadság áhításának megfogalmazódásaként" fogja fel (Álom; Mit keresek még itt?; Azt kérditek; Ima; Szelíden súlyos; Isten költeménye; A vak látnok monológja; A vak látnok folytatja a monológot; Előkészület az imához). S természetesen feltűnnek ebben a kötetben is a közelmúlt történelmét faggató, annak fehér - vagy időközben újólag bepiszkított - foltjait feltáró költemények. Ezek közül 1956-ot az évezred végén elhunyt forradalmár költőnek emléket állító két vers (Májusi víg-szomorú nóta az bolond világ sípjára; Láthatatlan kőre vésem...) és egy keserűen dühödt ellenóda (Szigorúan titkos álombiztonsági barlangrajz) idézi. Ezúttal azonban jobban előtérbe kerülnek 1968 és 1980 csehszlovákiai és lengyelországi eseményei és alakjai (Prágai hajnalok; Pótvizsgatétel; Zbigniew Herbert emlékére). Az életműből már jól ismert témák ismételt feldolgozásának indoka minden esetben a költői léthelyzetben és nézőpontban bekövetkezett módosulás, ami szükségszerűen módosítja a feldolgozás mikéntjét is. Már nem elsősorban az emlékállítás, a szülőföldhöz, az eszmé(ny)hez vagy személyhez való hűség bizonyítása a cél, minden(ki) a költőszemélyiség jelenbeli lét- és tudatállapotának szempontjából (horizontjáról) tételeződik. Múlt és jövő a költő és költészete jelen ideje felől értékelhető és értelmezhető. Egyetlen rövid példa arra, hogy mindennek megvalósítása a költői gyakorlatban hogyan történik. Az idézet a Hét szénrajz - leroskadt pajtafalon sorozat záró, (Téli végzés) című darabja:

Bár még öntudatlanul
de szegény anyámat
oly nagyon megkínozva
jöttem a világra

a jóslatok szerint is
nagy kínok között
szörnyű haláltusával
megyek majd utána

így lesz kiegyenlítve
rendben a számla
amiért ez a halandó
sűrűn pillog hátra.

Egy versmondat, nagybetűs kezdéssel és mondatvégi írásjellel. Megfellebbezhetetlennek tetsző, kívülről megbonthatatlan tételmondat; látszólag szenvtelen, objektív hangütés. A versmondaton belül azonban, afféle grammatikai szentháromságként vagy hármas oltárként, három versszak és központozás nélküli sorvégek. Az első strófában a születés, a másodikban a halál, a harmadikban a sűrű visszatekintés képe: múlt - jövő - jelen. Az időszembesítés értékszembesítéssel párosul: a születés kínzással ér fel - a haláltusa szörnyű - a jelenbeli a kettő közötti állapot. S hogy az ezek után milyen lehet? Milyen vers születhet ebben a létállapotban? Ilyen múlt- és jövőbeli meghatározottság tudatában? Nos, a vers mértéke a magyar ütemhangsúlyos verselés kötött, hét és hat szótagos sorokat (ütempárokat) szabályosan váltogató formáját valósítja meg. Kivéve három sort, amelyek ezáltal a vers kulcssorai lesznek, s az utolsó két strófát egymásra vetítik. Ezek: a második versszak második sora ("nagy kínok között") és az utolsó versszak két középső sora ("rendben a számla/ amiért a halandó"). A három sorban előforduló három főnév, visszafelé olvasva: halandó - számla - kín. A nézőpont: a jelen felől szemlélt elkerülhetetlen jövő. A jelenbeli létállapot fő jellemzője: a kín.

A szellemtörténeti megismerés második és magasabb szintje más személyek és azok élményeinek, életmegnyilvánulásainak a megértése, amelynek során a belső tapasztalat elemzése, az én életvonatkozásainak a megélése és magyarázata kiegészül az idegen ének és azok életmegnyilvánulásai megértésének elemzésével. Belső tapasztalat és mások élményeinek megélése és megértése együttesen járul hozzá az általános érvényű megismeréshez, a szellemi világra vonatkozó tudás megszerzéséhez. A tudás megszerzésének legfőbb formája, illetve eszköze ebben az esetben a belehelyezkedés (Hineinversetzen) lesz, hiszen - Wilhelm Diltheynek, a szellemtörténet atyjának a "történelmi ész" kritikájáról készített vázlatai értelmében - "megértésről akkor beszélünk, ha az én a teben önmagára talál; a szellemnek ez az önmagával való azonossága - az énben, a teben, a közösségek minden szubjektumában, a kultúra valamennyi rendszerében, s végül a szellem és az egyetemes történelem totalitásában - teszi lehetővé a szellemtudományokban a különböző teljesítmények együttműködését". Nagy Gáspár kötetében az én és a te, a különböző teljesítmények szellemi találkozásának szép példái a költő életében fontos személyiségekről, illetve személyiségekhez írott költemények. Ezek egy része természetesen alkalmi vers. Például a valamely kortárs születésének kerek évfordulójára készített játékos-frappáns köszöntők: a Tüskés Tibornak szánt köszöntés "a kanizsai gyors csattogó muzsikájára" lüktet (Pannónia számadója); "Szakolczay Mester" 60 esztendeje 6+0-ra redukálódik (Hangos célfotó B. úr mennyei kirakatából); Határ Győző éveinek két nyolcasa a vízre fektetve tempózik (Egy lehetséges Határ Győző-képlet 88= ∞+∞); Oláh János, Orosz István és Pintér Lajos neve pedig születésnapjuk alkalmából akrosztichonba foglalódik (Győzi a versenyt, Látsz benne csodát, Márciusi biztató). Az alkalmi versek másik csoportjának szomorú apropóját valamely szeretett barát, pályatárs elvesztése jelenti. Komor és megrendült költemény állít méltó emléket például az író Fodor Andrásnak (El kellett mennem Lisszabonba), a költő Simonyi Imrének (Az utolsó /előtti/ szó jogán), a színész Sinkovits Imrének (Színész a magasból) és az irodalomtörténész Czine Mihálynak és Kiss Ferencnek (Reménység jegenyéje, Kiss Ferenc fejfájára). Ezekben a siratóénekekben vagy panaszdalokban azonban - a költő maga vallja meg a kötet megjelenésekor adott egyik televíziós interjújában - "az ember nemcsak arra gondol, aki elment, hanem óhatatlanul - van annyira önző -, hogy a saját jövendő lépéseire is próbál figyelmezni. Vagy még inkább vigyáz arra, hogy most már az arca milyen legyen, mert hiszen ezért is felelősek vagyunk. (Gong, szerkesztő-műsorvezető: Zalán Tibor, Duna Televízió, 2003. június 3.) Az alkalmi versek mellett jelen vannak a szellemi azonosulásnak azok a költői példái is, amelyek a más alakba való belehelyezkedéssel valamilyen általánosabb (művészeti, társadalmi, történelmi) kérdést is érintenek. Ez utóbbi versekben, ugyancsak szellemtörténeti értelemben, a szellemi világról alkotott tudás a saját sors és a mások sorsa megélésének és megértésének, valamint az adott közösségre jellemző közös tényezők (Gemeinsamkeiten) történelmi felfogásának és az úgynevezett objektív szellemnek az együttes hatásaként jön létre. Az objektív szellem az egyének közösségének érzékileg-külsőleg - nyilvánosan, vagyis mindenki számára megismerhető, megszerezhető, megtapasztalható életmegnyilvánulásainak - mint a megértés tárgyainak - különböző formáit és közegét jelenti. Szellemiség, ami ugyanakkor az érzéki világban, a társadalom, az erkölcs, a jog, a vallás, a művészetek, a tudományok, a filozófia területén nyilvánul meg. Egy adott kor közösségének olyan tagolt rendje, struktúrája, amelyet az egyén, gyermekkorától kezdve elsajátít, s amelynek segítségével környezetében, világában eligazodni képes. A Nagy Gáspár kötetében szereplő versek közül feltétlenül e sorba illeszkedik a Czesław Miłosz, illetve Zbigniew Herbert egy-egy történelmi fejtegetését továbbgondoló két vers, melyek közül az első a lét és a tudat viszonya közismert marxi tételének történelmi távlatból való átértékelése, a második pedig az 1956-os tapasztalatok szemszögéből értelmezi a herberti tételt, miszerint: "A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. / Ami az egész életben számít, az a jellem." (Pótvizsgatétel, Zbigniew Herbert emlékére). A magyar kortársi példák közül pedig idetartozik a Csoóri Sándornak barátsággal ajánlott, Ha majd az utolsó film pereg című "apokrif forgatókönyv-vázlat" vagy a Sütő András "kapitány uramnak" címzett Végvári ének, melynek utolsó versszaka a könyv egyetlen nagybetűvel szedett részlete: "NYELVÉBEN AZ ÁLDÁS/ NEMZETET VIGASZTAL: / PUSZTAKAMARÁSI / HÓFEHÉR ÚRASZTAL".

Az utóbbi példák tulajdonképpen átvezetnek a szellemtörténeti megismerés harmadik szintjéhez, mely szerint a legmagasabb rendű szellemtörténészi feladat egy alkotó embernek vagy művének a megértése, az adott alkotószemélyiségben vagy műalkotásban az életösszefüggés felmutatása, ami csak abban az esetben lehetséges, ha a megértés során a kifejezés, a külső, a ható tényező és a kifejezett, a belső tényező, az eredmény viszonya valamely egész összefüggésének értelmében és a megértés folyamatában egységgé ötvöződik. Ennek legfőbb eszköze az élményösszefüggés utánképzése, utánaalkotása (Nachbilden), hiszen maga a megidézett mű is egy másik alkotóegyén élményeinek intuitív kifejeződése. A megértés ilyen értelemben szorosan összefügg a megéléssel, mint a teljes lelki valóság felfogásával, ugyanakkor megköveteli az adott személyiségbe vagy a mű világába való mind teljesebb belehelyezkedést. Ebből következően, szükségszerűen és mindig, tartalmaz irracionális, szubjektív elemet; az életösszefüggésnek az adottban való felmutatása akkor lehet (művészileg is) igazán sikeres, ha az az összefüggés saját megélésként és immáron saját, egyedi műalkotásként jelenik meg. "Minden nemzedéknek az a föladata, hogy a magyar irodalomnak az összes értékét Balassitól Illyés Gyuláig éltesse. S ha mi nem beszélünk róla, akkor senki más nem fog beszélni róla. S ha egy olvasónak úgy adhatok át egy Illyés Gyula-, Németh László-élményt, összefoglalva, versben, túl az okos esszéken, de töményen, akkor azt hiszem, hogy a magyar irodalom folytonosságát segítem éltetni" - fogalmazza meg, már idézett televíziós interjújában, a költői iránymutatást a szerző. Ebbéli törekvésében a kritika most is, mint általában tette korábban, azonnal meg is erősíti, sőt ezt a törekvését a kötet és egész költészete fő jellemzőjeként ünnepli. "A kötet jelentőségét mi sem támasztja alá jobban - szól a közvetlen megjelenéskor készült lelkes ismertetés -, minthogy soraiban - egy-egy motívum, szófordulat, idézet, reminiszcencia, poétikai fogás, szemléleti azonosulás erejéig - ott munkál évszázadok magyar költészetének hagyatéka: Balassi, Pázmány, Berzsenyi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Illyés, Jékely, Szabó Lőrinc, Nagy László, Pilinszky, Weöres, Kormos és Csoóri öröksége. A kötet megjelenése a magyar líra ünnepe. Felemelő olvasmány." (Papp Endre: "Makacs szívünk csak a reménynek adja meg magát", Új Könyvpiac, 2003. június, 17.) A kötetben szereplő, e tárgykörbe sorolható versek, különösen éppen az Illyés- és a Németh László-vers (Ezredváltó sorok Illyés Gyula epitáfiumához; Éjszakáimban lámpafény. Németh László halhatatlan szellemének) részletes elemzése és kötetbeli szerkezeti helyének értékelése megmutatja azonban, hogy ez esetben is többről és másról is van szó, mint egyszerűen a magyar irodalmi hagyomány éltetéséről vagy irodalmi rájátszások sikeres alkalmazásáról. Ez esetben is a hangsúlyok módosulása, a hangsúlyeltolódás felismerése az igazán lényeges, az, ami a pálya megújulását eredményezi. Az említett két versnél például egyszerre játszik fontos szerepet a saját gyermek- vagy ifjúkori Illyés-és Németh László-élmény ismételt megélése ("az irodalmi folytonosság éltetése"), a megidézett alkotókkal való azonosulás, a személyiségükbe és alkotóművészetükbe való belehelyezkedés ("évszázadok magyar költészetének hagyatéka") s élménynek és alkotásmódnak az utánképzése, utánaalkotása. A kötet valódi újdonsága ez utóbbi. Vagyis az a tudat, amit nagyon leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk meg, hogy én, a költő itt, az "ezredváltó, sűrű években" képes vagyok, megszerzett tapasztalataim és felkészültségem birtokában, ezen elődöknek a szintjén megszólalni, a kor és a magam lényegiségét, az ő közvetett segítségükkel, verssé formálni. Megélés, belehelyezkedés, utánképzés együttese tehát, no meg, az a bizonyos személyes, irracionális elem, amelyről az érintett is csak szemérmesen mer beszélni. S csak mindezen képesség birtokában vállalkozhat olyan nagy ívű kompozíciók megvalósítására, mint amelyek ennek a kötetnek is a csúcspontját jelentik. Sőt, adott esetben egy új költői irányt is kijelölhetnek; felvetik a társművészetekkel való szövetkezés lehetőségét. Az első ezek közül a Kőnig Róbert linómetszeteihez készített, tizenkét darabból álló verssorozat. (De jó is volna, ha egyszer a könyvtámogatás mértéke vagy a kiadói kondíciók lehetővé tennék, hogy ilyen esetekben a versszöveg mellett látható lenne az inspiráló képzőművészeti alkotás is...) A másik, egy ugyancsak tizenkét részből összeálló, Szokolay Sándor biztatására született s az ő megzenésítésében, 2000. január 3-án, a Magyar Állami Operaház millenniumi ünnepségén bemutatott oratóriumi "szövegkönyv" (Symphonia Ungarorum. Szent István és Szent Gellért emlékezete. Op. 147. Nagy Gáspár versciklusára, nagy zenekarra, szoprán- és basszusszólóra, orgonára, vegyeskarra és gyermekkarra). Ez utóbbiról írja, a bemutató alkalmából, Osztovits Ágnes: "A Symphonia Ungarorum a mai magyar költészetből egy ideje hiányzó nagy közösségi óda, millenniumi számvetés. Bátorság kell az ilyen, a kordivattal tudatosan dacoló vershez, és erő, hit, amely a depressziós évek után megint visszatért - mintegy születésnapi ajándékként - Nagy Gáspárhoz." (Magyar Millennium 2000, szerk. Mohos Márta, a Magyar Millennium Kormánybiztosa, Bp., 2000, 11.) Mindkét mű, jelentőségénél fogva, külön, részletes elemzést igényel, itt legfeljebb a kötetben betöltött fontos szerkezeti szerepük kijelölésére hívhatjuk fel a figyelmet.

Az Ezredváltó, sűrű évek felépítését a szerző, idézett tévényilatkozatában, egy hullámveréshez hasonlítja, amelynek végén a habok nekicsapódnak a partnak. A kötet több versében szerephez jut a hullám, a hullámzás motívuma, többnyire kiegészülve az esés, a zuhanás vagy a fa pusztulásának, kivágásának képzetével. A "hullám-versek" egyik legkiválóbb darabja a Rovások egy kivágandó csekei tölgyre.
~
N é z e k
k ö r ü l
már
csak
h a l o t t a i m
v a n n a k
~
m a g a m a t
is
a n n a k
tekintem
a n n a k
~
A(z ön)megismerési folyamat végén járunk. A kötet legszemélyesebb, legintimebb részénél. Nem tehetjük meg, hogy erről nem beszélünk. A szellemtörténeti hermeneutika hármas fokozatának versekkel való végigjárásával a mind emberi, mind költői értelemben vett (ön)megismerési folyamat nem fejeződhet be. Nem fejeződhet be sem az Illyés-és Németh László-verssel, sem a nagy, oratorikus kompozíciókkal. Hiszen éppen a létösszegzés, a szintézisteremtés volt az eredendő cél, mely a kötet verseit létrehívta (létre hívta). A szellemi folyamat megtapasztalására azért volt szükség, hogy a költő az ezredforduló "sűrű éveiben" és saját élete és költészete "korfordulóján" szembesülhessen a maga emberi és költői léthelyzetével. Ezért volt szükség a saját megtett életút utólagos megélésére, ezért a más személyiségekbe való belehelyezkedésre és ezért a más alkotók és művek élményösszefüggésének utánképzésére, utánaalkotására. Az út három "stációjának" tanulságai azonban mindegyre egy irányba mutattak. A hullámok parthoz csapodásának irányába. Az út a születés kínzó körülményeitől a történelmi csalódásokon és a barátok elvesztésén át a halálra ítéltetettséggel való szembesülésig, az eleve elrendeltetettségig vezetett. A három szakasz meghatározó verseit is alapvetően az elégikus hangulat uralta, mígnem a kötet utolsó harmadát már teljes mértékben a "lefelé" vagy "kifelé" érzésvilága hatja át. A szellemtörténeti hermeneutika három fázisa kiegészítésre szorul. Nem elég a folyamaton végigmenni, a folyamat eredményével is szembe kell tudni nézni. Költő számára pedig e szembenézés következménye nem lehet más, mint egyedül (még) megmaradt életesélyként, ha fuldoklóként is, a versbe, a költészetbe kapaszkodás. A kötet első verse március 15-e hatásának megélése (Valahol örökké), a második a László Gyulához írott sirató (László Gyula halálhírére), a harmadik művész és műalkotás, Udvardi Erzsébet siófoki tárlatának személyes utánképzése (A fény megérkezik) s a negyedikben, az elégiában már ott a nyugtalanító víztükör: "Mert ha úszó félszigeted tornyaiból / már vízbe veti magát a harangszó/ a pisztráng sebesen tovareszket / majd úgyis a halászok horgára akad" (Szeptemberi nap). A hullámok tajtékzását a kötet verseinek erőssége és tudatossága pontosan megmutatja. De a befejezés nem lehet más, mint mindezen jellemzőknek, öt esztendő szellemi-művészi viaskodásának egyetlen versbe tömörítése: Hatvan hónap: napra nap (1998-2003). Annak végén, immáron partra vetetten és víz nélkül, a költő már egy kőhajításnyi figyelemmel is beéri:

ezért nyelvemen a só
már víz nélkül is
halálomig fölérek
valami cél üldöz mint
az öngyilkos hajlamú gének

balek kárvallottjait -
a gerincen túlnan úgylehet
már lefelé húz a köd
s talán (valaki) utánam hajít
egy megváltó követ.



Vilcsek Béla
Árgus, 2003. 10. sz. p. 46-57.


< vissza