Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár - Október költője

Évfordulós nemzet vagyunk. A legtöbb ember megünnepli születés- és névnapját, a közelebbi rokonokét is. A szakmai közösségek megemlékeznek nagyjaikról, a nemzet a jelesebb történelmi eseményekről s a kiemelkedő személyiségekről. Aki köztünk él, azt köszönti a nyilvánosság is az idősebb kor ötévente kereknek nevezett születésnapjain. S úgy illene, hogy tudatunkban megőrizzük azokat a személyeket, azokat a történéseket is, amelyek bár több évszázadosak, de a nemzeti önismeret alapjai. Az idő múlásának szempontjából 1956 határhelyzetben van. Annak, ami ötven éve történt, mindig vannak túlélő kortársai, bár egyikük sem nevezhető már fiatalnak. Elmúlott viszont másfél emberöltő, új nemzedékek nőttek fel, amelyeknek mindig más és más a szemlélete, mint az előttük járókénak. S ezen nem módosíthat az sem, hogy 1956 októbere – miként 1848 márciusa is – a fiatalok forradalmának hónapja. Az ifjak nem csupán a kortárs öregekre, hanem azok ifjúkorára is kritikusan néznek vissza. Próbáljuk elképzelni, hogy 1848 élő szereplőire, hőseire és közkatonáira miként tekintettek 1900 táján az akkori ifjak. Pedig az jóval pátoszosabb korszak volt. A nemzedékek rendre módosuló világképe természetesnek nevezhető. 1956 utóélete azonban a szokásosnál is mostohább sorsú. Szabadságharcunkra ugyan 1849-ben is szörnyű megtorlás következett, de nem egészen tizennyolc év múltán létrejött a kiegyezés. S az 1848-as rebelliót addig sem kellett ellenforradalomnak nevezni. 1956 után nemcsak a megtorlás volt rettenetesebb, a huszadik század többlet-gonoszságával terhelt, hanem meg is fosztották 1956-ot igazi jellegétől. S midőn a hatalom 1960-tól kezdve megbocsátóbbá vált, nem saját véleményét finomította, hanem elhallgatta a forradalmat. S erre kényszerült, még baráti körben is, az egész lakosság, hiszen a legnagyobb bűnök egyike volt 56 igazának felmutatása.

Szükséges mindezt megemlíteni Nagy Gáspár új versei kapcsán, mert e közelmúlt valódi lényegét egyre kevesebben ismerhetik tapasztalatokból, s egyre kevesebben vannak, akik e tudásukat átadhatnák az utódoknak. S akik ezt megtehetnék, azok jó része elfeledte, hogy 56 októbere az időben mit jelentett a számára, s emlékként vagy tanításként a Kádár-kor hivatalos véleménye rögződött benne. Az oktatás és a tömegkommunikáció a társadalom manipulálásának már a proletárdiktatúrában is hatékony eszköze volt.

Ha Nagy Gáspár idáig egyetlen sort sem írt volna 1956-ról és megcsúfolásáról, ha csak most szólalt volna meg, akkor is jelentős mű új könyve. Eszmetörténetileg elsősorban azért, mert középpontba állítja október egyik legnagyobb csodáját: a hirtelen megszülető nemzeti egységet, s kiemeli, hogy ebben a korabeli ifjúságnak meghatározó, vezető szerepe volt. Kell-e hangsúlyozni, hogy öröknek látszik átkunk: a tartós nemzeti egységnek ma is híjával vagyunk. S nem fontos- e ma is azt sugallni az ifjúságnak – nekik is –, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is lehet módot találni a cselekvésre. Néhány hete egy interjúban is megfogalmazta a költő ez ügyben a véleményét: „Én mindig úgy éltem, korábban is, hogy szerettem összevarrni a szétszakadt szálakat, de mostanában rájöttem arra, hogy ez már szinte lehetetlen. Úgy látszik, van egy génjeinkben hordott betegségünk; én is szoktam volt idézni: magyarok, tartsunk szét! De talán ez tart bennünket össze ezer éve.” Az 1990 óta elmúlott időről pedig így beszélt: „Tudtam, a demokráciához vezető út gyötrelmes lesz. Ugyanakkor tizenhat év az idő nagy villanásában porszemnyi rész. Biztos, hogy ha lélekben meg nem roppant, hitében meg nem zsugorított, erkölcseiben és anyagilag le nem rongyolódott nemzet érkezik el 1989-hez, akkor sokkal nagyszabásúbb dolgokra lett volna képes. Reménykedni persze kell, hogy jobb lesz, és a magyarság lélekben, erkölcsileg magára talál, mert jómagam semmiképpen nem mennék vissza az 1989 előtti világba.” (Magyar Nemzet, 2006. augusztus 5.)

Ám Nagy Gáspár nem most kezdett foglalkozni 1956 igazságával. Vas megyei szülőfaluja a nyugatra menekülők egyik útvonalába esett, s a késő őszi estéken hétévesen tőlük hallhatott első kézből a forradalmi eseményekről. S gyerekfővel is megérthette, hogy „nem mese ez, gyermek”. 1956-ról idehaza 1989-ig nem lehetett a nyilvánosság előtt igazat szólni. A költészet szimbolikussága, áttételessége ugyan többet tett lehetővé, de az egyértelmű beszéd tilalmas volt, arra csupán a nyolcvanas évek szűk körbe eljutó szamizdat kiadványaiban nyílott lehetőség. Nagy Gáspár volt az, aki sikerrel kísérelte meg a költői beszéd és a szókimondás összeegyeztetését. Híressé – hírhedté – vált két verse a nyolcvanas években. Előbb a tatabányai Új Forrás közölte – szerkesztői figyelmetlenségből – az Öröknyár: elmúltam 9 éves című verset, amely egyenesen kimondta, hogy Nagy Imrét és mártírtársait el kell tisztességesen temetni, a gyilkosokat pedig néven kell nevezni. A büntetés szerzőt és szerkesztőt egyaránt sújtott, s a ha- talom még erélyesebben figyelte Nagy Gáspár tevékenységét, baráti körét. Ez a vers Nagy Imréék kivégzésének 25. évfordulójára készült. Ám közelgett 1956 harmincadik évfordulója, s megszületett A Fiú naplójából, amelyet a Tiszatáj 1986 júniusában tudatosan közölt. A lapot fél évre betiltották, az egész szerkesztőséget leváltották, a költőt egyre inkább a rendszer ellenségeként tartották számon. Ez a vers ugyanúgy bírálja, elítéli a Kádár-rendszer hatalmi gépezetét, mint azt a népet, amely megbékélt a gyilkosokkal s elfeledte az áldozatokat. Alig elviselhetőnek nevezi azt a szégyent, hogy velük egy időben, egy helyen kellett léteznie a harminc évgyűrűs júdásfa közelében. Ha a politikusok okosabbak, egyik versből sem csináltak volna országos botrányt. Így viszont felerősödött a szembenállás, s nemcsak az állampárt és párt nélküli ellenzéke, hanem a párton belüli rétegek között is. Gyúanyaggá vált ez a vers, hasonlóképpen, mint Illyés Gyula 1955 szeptemberében megjelent Bartókja, amelyet ugyancsak betiltottak, s Rákosiék ezzel is siettették bukásukat és 1956 forradalmát.

Az említett két Nagy Gáspár-vers nem áll önmagában az ő munkásságán belül sem. 2002 őszén jelent meg az a könyve, amely szemléletesen mutatja, hogy 1956 emlékezete ennek a költészetnek központi, kezdettől – tehát 1970-től – jelenlévő motívuma: …nem szabad feledNI… versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára – hirdette a címlap. S bár újabban készültek és készülnek emlékművek, nem a szobrászati-építészeti alkotás az elsődleges. Ez a cím egyszerre utal a Kádár- korszakra, amelyben nem készülhetett látható emlékmű, s a fél évszázad egészére, amelyben a felejtés a meghatározó, amelyben sem az egyének döntő többsége, sem a társadalom nem volt képes méltóvá válni 1956 örökségéhez. A több évtizedes félelem eredménye az elfojtás, majd a felejtés, végül a nem tudás lett.

Úgy gondolom, e hiány hívta elő az új verseket. Az említett interjú vallomása szerint: „Két hosszú versem és az eredeti 56-os fotóarcokból készült rajzok sugározzák a megrendülést, azt, hogy ezt a forradalmat, amelyet a világban a XX. század egyik legnagyobb tettének tartanak, ennek a fényét, a mártíroknak a szenvedését nem szabad elfelejtenünk, nem szabad elhagynunk, hanem át kell örökítenünk gyerekeinkre. Ötvenhat örökségét nem tékozolhatjuk el.”

A Püski Kiadó szép kiállítású könyve két művész szellemi azonosulásának eredménye. Kiss Iván rajzai arcokat mutatnak, részben fontos ötvenhatosokat, s a sokszereplős képeken is az arcokon van a hangsúly. Az első vers a Fénylő arcok és tükörképek szövege mellé nagyrészt valóban fénylő arcok kerülnek. Az Október végi tiszta lángok szövege mellett az arcok ritkán fénylenek, olykor gondterheltek, olykor rendőrségi aktákból kerülnek elő. Egyre inkább november negyedikét idézik fel, s azt, ami utána következett. Aki emlékezhet a napsütéses október 23-ra, mint magam is, majd a ködös, esős novemberre a szétlőtt fővárosban, azonnal megérti ezt a kettősséget: a kivívni látszott szabadság örömmámorát és a gyors vereség tragikumát. S ezt nem oldhatta az sem, hogy kis nép vagyunk, s hogy nem belső erők, hanem egy nagyhatalom, egy testében-lelkében idegen erő győzött le bennünket a nagyvilág szemlélődésétől kísérve.

Szöveg és rajz összhangját megtapasztalva mégis valami hiányérzetem támadt. Ekkor felolvastam magamnak hangosan is a két verset, s már közben rájöttem, mit szeretnék még. Ez a szöveg olykor szinte így is énekel. Nagy Gáspár már dolgozott zeneszerző – Szokolay Sándor – keze alá. Ennek emléke, tudása is ott van ezekben a versekben. S az oratorikus jelleg révén teljesebbé tehető a művészetek testvérisége, csak egy harmadik alkotó szükséges hozzá. (Úgy tudom, Szokolay Sándor már dolgozik a második vers megzenésítésén.)

Nagy Gáspár költészetében 1956 motívumának az volt kezdettől a lényege, hogy ő nem felejthet, tudja az igazságot. Emlékezzünk mi is, próbáljunk méltóak lenni 1956 hőseihez. Tágabban: az akkori magyar emberekhez. Mert voltak tüntetők, voltak forradalmár politikusok és harcosok, de ugyanakkor velük érzett, velük volt boldog az ország lakosságának megszámlálhatatlan többsége, azok, akik „már azt olvassák / sugárzó arccal / hogy győztek / övék az ország / végre eljött / a szabadság / s értük emel szót / velük van / ahogy kívánták / a régi-új miniszterelnök / Nagy Imre / és a kormány!” Olyan napok voltak ezek, amelyekre valóban érvényes, hogy a szabadság „Szavakon túli szókkal: / fénnyel íródik lelkünk egére.

Paul Éluard 1941-ben ódát írt a szabadsághoz, s ez a vers a francia ellenállás legendás alkotása lett. Illyés Gyula 1950-ben, akkor kiadhatatlan ellenverset írt a zsarnokságról. Ez 1956. november 2-án jelent meg, évtizedekig továbbra is kiadhatatlanul, ellenforradalmat segítő versnek minősítve. Eközben a világirodalom közismert alkotásává vált. Kifejezte Illyés szabadságvágyát, a magyar népét, megerősítette 1956 igazságát. A szabadság napjai és a zsarnokság évei feloldhatatlan ellentmondást fejeznek ki még a „legvidámabb barakk” éveiben is. Ezt ragadták meg, ezt fejezik ki Nagy Gáspár versei. Október költője ő a november utáni évtizedekben, s a fénylő október költője marad akkor is, ha majd az egész ország képes lesz méltóképpen emlékezetében őrizni 1956 igazi szellemiségét.


Vasy Géza
Magyar Napló, 2006. 10. sz. p. 23-24.


< vissza