Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Ezredváltó, sűrű évek

Nagy Gáspár - hadd használjam ezt a mára ki­veszőben lévő fogalmat - ízig-vérig alanyi köl­tő. Nem „formálgatja”, írja a verset, amint ihlete diktálja. Mi sem áll távolabb tőle, mint az olvasó elbizonytalanítása, egyértelműen, azonosu­lásra késztetően fogalmaz, s nem kisebb feladatra vállalkozik, mint „szentekből építeni falat”. S mert manapság a szenteknek nincsen nagy becsülete a közéletben, hát újra nekirugaszko­dik, hogy felmutassa az igazi lelki és közéleti értékeket, hogy megvalósíthatónak, követhetőnek mutatva őket, arra serkentsen, ne adjuk föl, keressük meg és mondjuk ki a hiteles szavakat, mert akkor velünk lesz az Úr. Amint a Jelenits Istvánnak ajánlott Szelíden súlyosban írja: „Fi­gyeltem, ha szól: nagy csöndet teremt. / Ha ír: vilá­gos, áttetsző mondatot terem. / Mondom én: maga lesz a kötelező bravúr, / mikor tetté nő a szó és a lélek szépen ellazul / a hely, bárhol is legyen: temp­lom vagy tanterem, / kiránduláson - Rómáig - bi­ciklinyereg. / Végül is egyremegy: hiszen vele az Úr, / a szelíden súlyos szavú van mindig jelen.”

Nem merném azt állítani, hogy Nagy Gáspár lírájában a szelídség uralkodó szólam, de a szavai súlyosak, életünkről, úttévesztéseinkről be­szél, s újra meg újra arra int, hogy kis és nagy árulások hálójában vergődünk, kiszolgáltatott­ságunkat csak tartásunkkal, jellemszilárdsá­gunkkal ellensúlyozhatjuk. Ezt is félve írom le: közéleti költészetet művel, azon a nyomvona­lon haladva, amelyen Illyés Gyula járt konok el­tökéltséggel, s amelyről Csoóri Sándort igye­keztek lezavarni. Ez azonban nem jelent után­zást, még kevésbé egyoldalúságot. Nagy Gás­pár lírájában a transzcendens igény teremt többletet, verseiben újra meg újra érezzük egy felsőbb világrend értéktöbbletét, számtalan köl­teménye bizonyítja, hogy a hétköznapokból afe­lé törekszik, s indulatai leginkább akkor habzanak föl, amikor azt érzékeli, hogy a fölfelé tö­rekvő ember akadályokba ütközik. Ezek nem természetes gátak, hanem az erőszakos hatalom építményei, s korszakról korszakra más alak­zatban jelennek meg, a lényegük azonban válto­zatlan. Ez a fájdalmas, olykor csalódást keltő tény adja azt az ihleti hátteret, amely a mű szü­letésének indítója, hatását azonban nem magya­rázza, hiszen a megcsalatottság érzését akár újságcikkben is meg lehet írni, bár manapság az ilyen jellegű írásokból többnyire hiányzik az az irónia, amely Nagy Gáspár szemléletmódjának fontos eleme. Ami igazán jelentékennyé és a nagy elődök versvilágához méltóvá teszi költé­szetét, az a jelképiség, a helyzetteremtés ritka adománya. Jó példája ennek a Hatvan hónap: napra nap, amely alcíme szerint az 1998 és 2003 közötti évek várakozását, reményeit és megcsalatottságát idézi. A költő a figyelő, a jeladó sze­repébe stilizálja magát, éles kövek, fájdalmat okozó szívzörejek közé. S akkor, váratlan pilla­natban „....szabadságos / csillagok hintettek / gyertyányi fényt fölém / orromig látni engedett / va­lami lázas vakremény // amit a világ üzent / ide az ég peremén / nyújtózó sziklaél alá.

Romantikus rájátszások, a Prométheusz-mí­tosz visszaidézése keltik azt az érzést, hogy örök költői téma, a szabadság megszerzésének reménye himnikus magaslatokba rántja a költeményt. De épp ellenkezően! Fölsejlik a kereszt, a szenvedés képe, s az elmondottakra szemfö­délként hullik a halál, az elmúlás képzete: „vala­mi cél üldöz mint / az öngyilkos hajlamú gének // ba­lek kárvallottjait - / a gerincen túlnan úgylehet / már lefelé húz a köd / s talán (valaki) utánam hajít / egy megváltó követ."

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a hitből fakadó meggyőződés erőt vesz a halál képze­tén. De a „halálos lét” tudata itt nem az egyéni sors lezárását jelenti, hanem a hasonlóan gondolkodók sokaságának azt a tudatát, hogy tova­tűnt amiben reménykedtek, ismét „bilincsegyensúlyokat” kell elszenvedniük, magyarban „óva” a magyart, kiküzdve a józanságnak azt „a legfőbb hősi állapotát”, amelyről az Illyés Gyula emlékének szentelt „ezredváltó sorokban” olva­sunk. Még akkor is védelmezni kell, amikor „fájó árulások és zajló testvérháborúk heveny idejét” éljük, s az árulásnak, köpenyegforgatásnak jött el az ideje, azaz megint olyan korszak, amely­ben a költőnek kell őriznie és kimondania so­kak igazságát. „Majd jönnek aztán hónapok / mi­kor ezt némán tűrni kell” - olvassuk az Aztánban, de Nagy Gáspár nem néma: „nem méltó hozzánk már //azok után... / ami megtörtént velünk // a félelem.” - vallja dacos elszántsággal.

Nagy Gáspár versei azonban azért is meg­rendítő hatást keltenek, mert aktualitásaik nél­kül is érezni bennük az örök emberit, azok a kérdések, megállapítások merülnek föl ben­nünk, amelyek a költészet kezdeteitől foglal­koztatták az alkotókat. Megfogalmazásukban azonban érezni a szókincs megújításának szán­dékát, a bölcsmondások örökérvényűek, de épp egy-egy újszerű fordulat teszi korszerűvé őket: „Amióta tudván tudom a sorsom / hallgatólagosan egyezséget kötöttem / a Halál angyalával (vagy ördö­gével) / ő nem említi nevem / s én sem beszélek róla senkinek / és titkunkat nem fedi-szegi / semmilyen záradék homálya // azóta csöndben járok-kelek / még mosolygok is olykor / ahogy mondták már / annyian előttem / sorsukkal megbékélt / kiszemelt (gyáva?) halandók: / minden nap ajándék...” (H (1))

Mintha elmesélné a halállal kötött egyezsé­gét. Ám az elmondottakat más összefüggés-rendszerbe rántja egy-egy váratlan szószerke­zettel. Ilyen például a „Záradék homálya”, vagy a halandókra vonatkoztatott, megkérdőjelezett gyáva jelző. Ez az egyetlen kérdőjel új dimenzi­óba röpteti a költői közlést. Tényleg gyávák va­gyunk, mert belenyugszunk a halálba, mint „ki­szemeltek”? Vagy meg kell békélnünk sorsunk­kal, abban a tudatban, hogy „minden nap aján­dék”? Nagy Gáspár verseinek egyik titka, hogy egyéni olvasatok sokaságát teszik lehetővé. Még azok is, amelyekben a közlés látszólag egyértelmű: „Tudod majd vége lesz / - egyszer - / ahogy ígértem // Ha marad valami - szavad - imádkozz értem!” (Falnak fordított magán-triptychon III.) Itt a gondolatjelek közé ékelt szavaknak is súlya, külön jelentése van, arról nem is szólva, mekkora ellentét feszül a két versszak (közlés) kijelentő és felszólító tónusa között. Ez a hangu­latváltás, amely nemcsak ebben a versben fi­gyelhető meg, lényegesen fokozza a hatást, nem is szólva arról, hogy a halál súlyát csökkentheti az imádság. S a halál sok esetben csak a test el­múlását jelenti. A lélek sugallata velünk marad. Az igazán nagyok, akiket vezérlő csillagának mond, „állnak... az időben”. Mint a nemzet tanító­ja, Németh László: „Így vezetgetett engem is: / kései didergő diákot, / szemét gyötrető lámpafénynél / szólt a romolhatatlan katedráról: / fedezzem föl a világot!” (Éjszakáimban lámpafény)

A kötet egyik legszebb verse az Álom. A köl­tő ifjúságának éveit idézi benne, a mára már ha­lott költőket és tévedhetetlen lektorokat, a „Newyork-palotát” és a „csilláros Ó-Hungáriát”. Akár egy halálmenet is lehetne, pokolba tánco­lók színes csapatával. De a megszépítő emléke­zet angyalokat idéz: „a liftben mindig Angyalok / nyomták a gombokat / csak néha volt áramszünet / szálltunk zuhantunk / (...) nem folytatom... mert / bepárásodik szemem (és szívem).”

Igen, ez az igazi költészet. A szív és a szem lí­rája. Látni a rosszat, kibeszélni, s közben a szépre és a jóra figyelni. Ez Nagy Gáspár tudománya.


Rónay László
Vigília, 2004. 3. sz. p. 236-238.


< vissza