Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Ezredváltó, sűrű évek

Nagy Gáspár éles versbéli rajzolatai

Ezredvégünk és ezredváltásunk hazai közérzetét kevesen örökítették meg oly éles versbéli rajzolatokkal, mint Kossuth- és József Attila-díjas költőnk, Nagy Gáspár. Ezredváltó, sűrű évek című könyvheti kötetében a Széphalom Könyvműhely 1998 márciusától 2003 májusáig írt művekkel, száz új verssel örvendeztette meg az idei ünnepi könyvhét közönségét. Nagy Gáspár új műveinek elemzését fájdalmasan találó képeinek és kivételesen sokrétű ritmusérzékenységének érzékeltetésével kezdjük, hiszen ezekről a „formai” erényekről méltatlanul kevés szó esik olyan alkotóknál, akik koruk társadalmi valóságának lényegét, a mai és az alig tegnapi történelem gondjait, a magyarság sorskérdéseit térképezik föl életművükben.

Orosz István képének motívumait éleszti újjá a költő A darázs utolsó röpte című míves szonettben. A mű a balatoni táj alkonyati mélabújától fölébresztett paradox, szorongást egyszerre rögzíti a szelíd életintenzitással és a csöndes örömmel, amit a magyar tenger és egy lassan kortyolt pohárka bor kelt a lélekben. Egyszerre érezzük a költő elfogódottságát a templomi természet szentélyében, s a festő képének mágneses erejét. S a vers olvasása közben mi, olvasók is átéljük, amikor az előző pillanatban még jelen idejű történés misztikus emlékké finomul.

E magnetikus intenzitású költői világban megszámlálhatatlan szólamban csendül föl a halálélmény, mintegy folytatva a Tudom, nagy nyári délután lesz című, korábbi Nagy Gáspár-kötet elmúlásról szóló költeményeit. Apokalipszisvíziókat vetít tudatunkra filmszerű, mozgóképi eszközökkel egy apokrif forgatókönyvvázlat. Csoóri Sándornak ajánlja ezt a János-jelenések evangéliumi látásmódjára hangolt nagyívű szabadverset, amelyben az értékeit tékozló földi világ, a képmutató Európa és a magyarság, a „fennkölten züllő” nép túlélési esélyeiről meditál a költő, leszámolván tegnapi barátból máig árulóvá nyomorodott társakkal is. Csak az emelt fővel vállalt istenhit, a felelős hazaszeretet menthet meg mindnyájunkat a lassú nemzethaláltól. Itt és most „a józanság az egyedüli hősi állapot” - vallja a költő. A szónak konkrét és áttételes értelmében is igaz e tétel. Hány pályatársunk távozott időnek előtte e földi világból, s hány barátra vár még hasonló végzet, mert hétköznapjaikban képtelenek voltak követni a szó fizikai értelmében vett józanság kategorikus imperatívuszát. Értük jajgat a Veszendő című vers: „veszendő legyek, mint újsághír veszendő példákból aki játszik veszendő-kottán és zsetonon őrizném magam mindhalálig”. Érintett a cassandrai figyelmeztetésben a züllésre egyre fogékonyabb nemzet és a föld minden népe.

A költőnek megadatott a túlvilági lét bizonyosságába vetett hit, de ennek dacára is fájdalmat érez, ha búcsúznia kell. Még olyan társak esetében is, akik beteljesítették a hivatásukat. Mert szegényebb lett e világ László Gyula professzor, az irodalomtörténész, Czine Mihály és Fodor András halálával. A szülőkhöz címzett versekben a földi létben továbbörökített hagyományok halhatatlanságát is versbe foglalja. Az Anyámnak című költeményben Nagy Gáspár rögzíti, hogy édesanyja „egy szép dalt, vagy litániát, májusi csöndes imát dúdol”, s ezt nagyanyjától tanulta egykor. A nagymama pedig minden valószínűség szerint az ő szép- és ükanyjától hallotta és örökítette tovább az ősi dallamokat az idők végezetéig.

Nagy Gáspár költői univerzumához szervesen hozzátartozik, hogy költőknél szokatlan őszinteséggel néz szembe a puhának mondott, valójában totalitariánus Kádár-diktatúra örökségével, amelyet minden gondolkodó Nessus-ingként visel az 1990-ben felemássá sikeredett rendszerváltozás óta. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a megígért nagytakarítás elmaradt a szellemi életben, a sajtóban, a gazdaságban, a „legfőbb Lucifer is krákogott és dörzsölte a szemét”. Nagy Gáspár sokunkkal együtt mindennél félelmetesebb bűnnek tartja, hogy a besúgók, a három per hármasok listája nem került nyilvánosságra. „Szigorúan titkos állambiztonsági barlangrajz” mögé bújhat megint a régi-új hatalom láthatatlan légiója.


Pósa Zoltán
Magyar Nemzet, 2003. augusztus 14. p. 15.


< vissza