Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Sűrű évek - versekben

Nagy Gáspár új könyve

Ha a mai magyar spirituális költészet élvonalát igyekszünk kijelölni, két névvel jelölhetnénk, Vasadi Péterével és Nagy Gáspáréval.

Lírai kifejezésmódjuk merőben különbözik: Vasadi inkább rejtőzködő lírikus, felolvad a mindenségben, sokszor áttételek, rájátszások segítségével fogalmazza meg a hívő ember modern imádságait. Nagy Gáspár személyesebb, közvetlenül reflektál a történelem fordulataira, s csüggedten figyeli az ideálok elértéktelenedését, az ember lassú romlását. Ezredváltó, sűrű évek című új kötetének is valami ilyesmi az alapérzése. Jóllehet, mint az Isten című költeményében írja, a teremtett világ "Isten hatalmas verse", "örökkévaló és tökéletes költemény", mi azonban tökéletlen olvasói vagyunk, s egyre kevésbé tudjuk értelmezni üzenetét, s még kevésbé tudunk annak szellemében élni.

Talán ez a keserű felismerés az egyik magyarázata annak, hogy a költeményekben sok szó esik barátokról, barátságról és azokról a szellemi ösztönzőiről, kiknek emlékét nem szennyezték be az elmúlt évtizedek. Az emlékezés révén a költő romlatlan anyagból lévő térfogatba léphet, s egyfajta védettséget is szerezhet, hiszen a szellemalakok testőrként állnak körülötte, s módot adnak arra, hogy visszaálmodja, újra felépítse azt a világot, amelyben még éltek, s létükkel bizonyították, hogy a reménytelenségben is van remény, mindig vannak, akikbe kapaszkodhatunk.

Még ennél is otthonosabb, békésebb menedék az imádság. Az utóbbi évek egyik legszebb, legbensőségesebb költeményét - önvallomását írta Ima címmel:

Im a  az,  am i
templomi csöndben,
a lehunyt szemek mögöttiben
megtörténik

és im a  az, am i
mögött látszik a mécs örök fénye
és hallatszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan.

Am i  im a,  az
már az elejétől a végéig
megfordítva is ugyanaz marad,
ugyanannak szóló szó –

és  am i  im a,  az
mégis váratlanul nyílik ki
ég és föld határán,
akár egy szirmos ejtőernyő.

Nagy Gáspár költészetében meghatározó a szó szerepe, a kimondás igénye. Egyfajta egyértelműség az ideálja, nem a maszatolás a ravaszkodó többértelműség. Ez, amit törvénynek nevez, s ezt a maga szabta törvényt tekinti költészete mércéjének.

Ha évtizedek múltán fellapozza valaki A vak látnok monológját és a Szigorúan titkos állambiztonsági barlangrajzot, megismerheti annak a kornak a természetrajzát, amelyben az árulás és a beárulás dicső foglalkozásnak minősült, s amelynek emlékezetét buzgón igyekeznek kitörölni az egyén és a nemzet emlékezetéből, miközben a továbbra is érvényes forgatókönyv szerint változatlan lelkesedéssel állnak csatasorba "a mindig egyeztető éllovas - vonalzsoldosok", s az ideálokban hívők ezt a tanácsot követhetik:

szépen becsukni az újságokat
az észak-déli tengelyen talán épp középen
lekapcsolni és kikapcsolni a hangot és képet
és várni mosolyogva amíg a szél fújja a semmit
várni a szélcsendet... kivárni... de készen...!

A lelki készenlét az egyik legfontosabb üzenete a kötetnek. Figyelni a "mezcseréket", őrizni az emlékezet morzsáit, visszafelé is nézni, érintetlennek és függetlennek maradni a nagy rohanásban, a koncért tülekedők között, akik mindig készek egy kecses tornamutatványra vagy hitcserére. Az emberhez hozzátartozik az emlékezete. A keresztény ember pedig így inti önmagát:

Mondj egy imát értük
mert nagyon is tudták
hogy mit cselekszenek
kit figyelnek
kit jelentenek
és mennyiért
bár nagyon nehéz
az öklendezést visszatartanod

………..most mégis
mondj értük egy imát
(megérdemlik)
rájuk fér nagyon!

Egyszer vége lesz. A nagy színjátéknak is, az életnek is. "Ha marad valami - szavad - imádkozz értem" - írja a költő. Igen, ez a legfontosabb. Az ima, a "legyen meg a te akaratod" alázata. Igazi, jelentős költő, aki ezeket a gondolatokat elhitetően tudja megfogalmazni. Nagy Gáspár ilyen költő.


Rónay László
Új Ember, 2003. augusztus 3.


< vissza