Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Egy korszak mérlege

A szegedi Tiszatáj nemcsak otthona Nagy Gáspárnak – huszonöt év alatt majdnem száz versét közölte itt –, hanem botrányt keltő fóruma is volt. Emlékezetes verse jelent meg itt, A fiú naplójából (1986), amelyet az MSZMP Politikai Bizottsága tüstént „ellenséges tartalmúnak” minősített, s a folyóirat megjelenését sebesen betiltották. A költemény különben nagyszabású allegória: a nyolcvanas évek közérzetének, a kisebb-nagyobb árulásoknak keserű szatírája. A legdöbbenetesebbek talán a következő sorai voltak: „eljönnek ablakod / alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre / elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött / gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek / tócsafénye és fénytelen homálya...”  Aki visszaemlékezik, tanúsíthatja így volt. S ami a legszomorúbb: a romlás megfertőzte az egész társadalmat, a küzdést felváltotta a beletörődés a jólét reményének kényelmes várakozása. A majdani történetíró, akinek éleslátását már nem homályosítja el személyes kötődése, rokon- és ellenszenve, nemcsak a levéltárakban és a különféle lapokban kutathat eredményesen, Nagy Gáspár költeményeiben – és kényszerű hallgatásaiból – bőséges ismereteket gyűjthet a korszak természetrajzáról. Már a Tiszatájban megjelent első verse, a Söprik a reményt is egy nemzedék kiábrándult, fájdalmas számvetésének dokumentuma: „Már nem a miénk az Óperenciás, / elhullunk majd a / tányérsapkás őszben...”  Nem fiatalos, magabízó hangütés volt ez, igaz, sem Nagy Gáspárnak, sem nemzedékének nem volt oka üde optimizmusra. Ráadásul költői alaptermészete sem derűre hangolt. Ennek részben az a magyarázata, hogy történelmi távlatokban gondolkozik, s a múltat figyelve is számtalan negatívumot tapasztalhat, mintha minden korszakban újratermelődne a júdási magatartás, a harminc ezüstpénz utáni vágyakozásból elkövetett önfeladás, árulás, behódolás. Az idők közepénhez választott, Camus-től vett mottó sok mindent elárul költői alapállásáról: „Az undort... Fordítsuk makacssággá”. S ha lírája első korszakát szemléljük, valóban meghatározója ez a makacsság, a „csak azért is” kurucos daca.

Ugyanakkor figyelemre méltó és aligha csak a költészet kedvelői számára tanulságos, ahogy ebből az életállapotból – a történelmi idő változása közben – kialakít egy szemlélődő, várakozó, reménykedő magatartást, amely versbeszédét is áthatja, talányosabbá, mélyebbé teszi. Egyik remek verse, a Várok, valaki így akarja képvilága az értelmezésnek egészen tág tartományába nyit a „képzelgések szerpentinjeivel” és a „várakoztatás angyalaival”. S innen már csak egyetlen lépéssel ér el a Szokolay Sándornak ajánlott A kincsről, ami van gyermeki hittel és dallammal kifejezett látomásához: „Árva dallam... lányka-hangon / s belénk költözik a lélek, / déli harang bongásával / szól a kórus: élek, élek!”

A törtetők és árulók korszakától a Reménység jegenyéjéig küzdelmes történelmi időszakot élt meg a nemzet és a költő is. S ezzel talán azt is jeleztem, hogy Nagy Gáspár abban az időszakban is nemzeti költőnk maradt, amikor ennek a magatartásnak nincs megbecsültsége, sőt e minősítés hallatán sokan lekicsinylően legyintenek. Pedig a magyar lírában nem csak legszebb és időtálló hagyományai miatt sincs helye s nem lehet szerepe a globalizációnak. A mi líránk valóban a magyarok szimfóniája, amelyen akkor is ilyen átélten és mélyen kell zengenie, amikor gondok őrlik a népet. Hiszen égboltján most is jelet ír az imára kulcsolt kéz, Szent István keze.


Rónay László
Új Ember, 2000. június 25.


< vissza