Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Húsz év a kétezerből

SZÉLJEGYZETEK NAGY GÁSPÁR VERSESKÖNYVÉHEZ

A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt,hogy megírják. […],s valamirevaló múlt meqteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendöléshez; mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meq egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meq a tájat meq az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.
ILLYÉS GYULA

Abban a történelmi félmúlttá váló „frontidőben", amikor a kimondhatatlan kimon­dására csak a mártíriumot is vállaló költők voltak képesek, álmatlan éjszakáimat gyakor­ta bevilágították a mottóul választott Sarkcsillag-fényű mondatok. Nagy Gáspár Tiszatáj-­verseivel1 ismerkedve valami hasonló döbbenet üt szíven: ez a költészet már felszínre tö­résétől kezdve a történelmi tisztánlátás időtlen ragyogásával kelt életre.

Egy olyan korszakban, amikor a 20. század kelet-közép-európai törésvonalainak tek­tonikus mélységéből ritkán érkezett hiteles költői üzenet, amikor a Kárpát-medencére nehezedő — elmezavaró és -zaklató — ködben a térség hatalombitorlói javában ver­sengtek egy valamirevaló" (lehetőleg „több mint kétezer éves") múlt „megteremtéséért".

Korántsem illyési értelemben.

Akiket történetesen kisebbségi peremhelyzetben kényszerítettek e sajátosan balkáni történelemrablás következményeinek átélésére, hetedíziglen is megszenvedik utódaik­ban az anyanyelvben fuldoklás szellemi légszomját.

Ha nem lenne a kezünk ügyében az 1968 és 1998 közötti Nagy Gáspár-verseket — a költő „összes bűneit" — egybegyűjtő, a 2000. év nyaráig három kiadást megért Sza­badrabok2, a szegedi „iratfolyó"-ban árral szembeforduló/szembefordító költői tettek ak­kor is messzemenően igazolnák azt az irodalomtörténészi megállapítást, miszerint a ma­gyar irodalom szabadságküzdelmének egyik legszebb, legteljesebb fejezete — szépen be­szél róla Görömbei András — fűződik az immár Kossuth-díjas szerző nevéhez. Megíté­lésem szerint aligha történhetett volna ez másként; Nagy Gáspár ugyanis úgy avatta lírikusi működésének alapműveletévé ezredvégi létünk közérzetének, az utóbbi fél század külső és belső történéseinek transzfigurációját, hogy percig sem feledhette a „mindent pontosan a helyére kell tenni" posztulátumát, sark(csillag)igazságát.

Bár a Székelyföldön születtem, közel négy évtizede Kolozsvárott élek — nyári sza­badságomat régóta a magyar alföld és az érmelléki dombvidék egybesimulásának hajla­tában töltöm a legszívesebben. A székelyhídi hévizet övező japán akácok (Sophora japonica) félárnyékában, ahol nyugodtan átadhatom magam a ránk kövesült minden­napok kérgét oldó gejzírtarajlás jótékony munkájának, illetve a földközelbe szelídített azúrkékek meditálásra késztető káprázatának, ahol újra és újra részese lehetek a kitágu­ló téridő metafizikai ajándékának.

Alighanem a század- és ezredváltó esztendő konferenciáktól zsúfolt programja teszi (Együtt Európába — Marosvásárhely, aug. 10—15.; Harc az ünnepért — Tokaj, aug. 16—18. Hungarológia az ezredvégen — Budapest, aug. 22—23.), hogy nem könnyed nyári olvasmányokkal" érkezem Székelyhídra. A tizedik kiadásnál tartó Jadviga párnája (Závada Pál), a trilógiává teljesedett Trianon gyermekei (Köntös-Szabó Zoltán) és a Húsz év a kétezerből lírai keresztmetszete egyszerre követel időt magának. („Életünkre való időt" — ahogy Kányádi Sándor édesapja, Miklós bácsi mondaná — „mindannyiunk­nak".)

A három együtt: maga a búcsúzó Kárpát-medencei 20. század.
Bárcsak igaznak bizonyulna e hirtelen támadt felismerés — legalább a búcsúzást il­letően.

A tapasztalati tények ugyanis higgadtabb mérlegelésre késztetnek: ne siessük el az efféle kinyilatkoztatásokat. Hiszen hányszor kerültünk csak a magam — 1945-tel kez­dődött — életében is történelmi illúziók rabságába. A félig kimondott igazságok, illetve az elhitetett féligazságok kisebbségi helyzetben a legveszélyesebbek: egy ideig az önsorsalakítás szabad akaratának csalóka ábrándjával ajándékoznak meg, hogy aztán a hiszékenység megalázottságával még mélyebbre rántsanak egyént és közösséget egy­aránt. (A félig kimondott igazságok valójában hazugságok, erkölcsi elbizonytalanodást okoznak — emlékezhetünk a lélekcsonkítás ellen a hetvenes évek végén föllázadt Csoóri Sándor A félig bevallott élet című esszéjének palackpostájára.) Ezek szerint amiről nem lehet — nyíltan vagy metaforikusán — beszélni, arról (angol bölcsességgel és hidegvér­rel) hallgatni illik? A kisebbségi írástudók jó része — a közírók javát is ide értem — tu­domásom szerint a hallgatás helyett a metaforikus beszédet választotta. Meglehet, ez is egyik oka volt annak, hogy a kilencvenes évek irodalmi kanonizációjának értékrendjé­ben korszerűtlennek ítéltettek.

Amikor Nagy Gáspár „rendszerváltó versei" — a nyolcvanas évek derekán — „meg­történtek", belerobajlottak/belerobbantak egy országló hatalom által gerjesztett tudati erőtérbe, csak az időlegesen elnémított folyóiratok, feloszlatott szerkesztőségek híre ért utol a japán akácok alatt. Maguk az „öröknyári" sorok jó ideig ismeretlenek maradtak előttem. De léteztek, és — „tudatomtól függetlenül" — hatottak. Így aztán más „jelolva­sat" adta tudtomra az elkerülhetetlent. A zöldhatár kockázatos csábításától reggelre üre­sen maradt sátrak és gazdátlanná vált járművek látványa, a fürdőzők közt naponta több­ször is elvegyülő egyenruhások koreográfiája, a medence vizében folytatott meghitt be­szélgetéseket torkon metsző egyenfrizurások váratlan testközeli felbukkanása. Az alig ar­tikulálódó szabadságvágy azonnali vízbe fojtása.

A „földi pöreit" vívó költő akkor már javában „a versek frontidejét" élte a „tányér­sapkás őszben". Helyettünk is írta „kibiztosított beszédeit", hogy „az árulásban (...) ver­hetetlenek" tülekedését messzi ívben elkerülve azonos lehessen önmagával — minden időben. Megtehette, hiszen addigra felfedezte azt a „félelmen túli tartományt", azt a „zó­naidőt", amelyben költői világteremtése visszavonhatatlanná szilárdult: „már nyugodtan alhatsz / nem félsz / míg élsz // vége lesz / ennek a híg melónak / jönnek érted a sza­badnapok // áthúzod / csöndben összes versedet / megérted miért szabadrabok" (Zó­naidő, 1983).

Az 1968-as nyitás emlékezetes „európai pillanatát" a költő még úgy érzékelhette, hogy az idő indulásának tavaszmitológiáját igazolja. Ám már ugyanazon év nyarán az ősz kerül érdeklődésének középpontjába. A szemléletváltást azonban korántsem az év­szakok „menetrend szerinti" változása idézi elő, hanem a történelmi idő újabb kisiklatásának kiheverhetetlen traumája. A verseket, műfordításokat és költői prózát egyaránt tartalmazó közép-európai naplóban, a kilencvenes évek derekán napvilágot látott Zónaidőben így vall minderről a szerző: „Pimaszul későn kezdtem a vershez, de kellett a bi­zonyosság: szólítottak. Talán több hang is egyszerre, s mindig éjfél után, a »nyújts felé­je védő kart« után, a "megbűnhődte már e nép« után. Aztán 1968-ban, Szent István ki­rály napjának éjszakáján, tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk. Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa, lefoglal a szégyen. Ez volna az egyik fontos hang az éj közepén, amire válaszolgatni kezdek »felelős álomjátékos lettem«. Még a drága emlékű Kormos István is komolyan veszi ezt a sort, mert így ajánl az olvasók figyelmébe."3

Mintha maga Kormos is ehhez az új költői „időszámításhoz", a hamarosan érvény­be lépő őszmitológiához igazodott volna: öt esztendővel később az ÉS egyik októberi számában hívja fel a figyelmet Nagy Gáspár távlatos látásmódjára, történelmi érzékeny­ségére, költői és emberi tartására, megalkuvást nem ismerő erkölcsi szigorára. Azóta is emelt fővel néz szembe a világgal, és toronyiránt szab utat benne magának.

Ugyanabban az időben, amikor Nagy Gáspárt lefoglalja a szégyen, augusztus 21-én délután Bukarestből utazom Kolozsvárra, onnan másnap Nagybányára, hogy a szilikó­zis bányász-pusztító hatásáról írjak riportot a központi magyar napilapnak. (Domokos Gézáéknak, Beké Györgyéknek, Laszlóffy Aladároknak köszönhetően akkoriban élte rö­vid időre szabott fénykorát az Előre, mely különösen a „második kulturális forradalom" meghirdetése (1974) után erőteljesen visszavedlett — az idők könyörtelen változásának kétségbevonhatatlan jeleként — magyar nyelven megjelenő román lappá) Abban az év­ben szereztem magyartanári képesítést a kolozsvári egyetemen, és minthogy 1963-tól módszeresen igyekeztem kipróbálni tollam erejét, az a meglepetés ért: egyszerre Csík­szeredába és Bukarestbe is hívtak szerkesztő-riporternek. Az utóbbit választottam, mert csak így kerülhettem az időközben zárt várossá nyilváníttatott Kolozsvárra — az intéz­kedést persze csak a magyar ajkú „betelepülendőkkel" szemben érvényesítették —, ahol egyébként kolozsvári illetőségű feleségemet sem fogadták tárt karokkal, amikor minisz­tériumi kinevezésével munkahelyén megjelent. (De hát ez más történet...) Nagy felboly­dulás fogadott, amint „kiszállásra felkészülten" a szerkesztőségbe értem: a Varsói Szer­ződés egyesített csapattestei hajnalban lerohanták a volt Csehszlovákiát egyedül Romá­nia nem vonult be. Mi lesz most? MI is Csehszlovákia sorsára jutunk? A pártközponttól vártuk a sorshordozó döntést, ám onnan jó ideig semmiféle jelzés nem érkezett. Csu­pán annyit lehetett tudni bizonyosan, hogy órák óta ülésezik a legfelsőbb vezetőség, és – újságolták a később érkező kollégák — gyűl a tömeg a Központi Bizottság székháza előtt. Valahol a Prahova völgyében robogott már az Északi Pályaudvarról déli egykor ki­futó vonatunk, amikor egy táskarádióból utolért bennünket Ceausescu jellegzetesen re­kedtes hangja a Központi Bizottság erkélyéről. Azt harsogta: ha netán MI is Csehszlo­vákia sorsára jutnánk, MINDENKI fegyvert ragad, és EGY EMBERKÉNT megvédjük A HAZÁT. Nagybányán azzal fogadtak, hogy a határnál felsorakoztak a szovjet tankok, sőt – a jól értesültek szerint — már át is lépték a határt. A 22-i lapok „cenzúrázva" adták közre a pártfőtitkár beszédét, s amikor estére visszatért a fővárosból a megyei első, azt a belső utasítást hozta: ha bekövetkezik, amitől tartani lehetett, SENKI FEGYVERHEZ NEM NYÚLHAT!

A szégyen engem sem került el azokban a forró napokban — emlékezetem szerint kisebbségi értelmiségi társaim sem voltak ezzel másképpen —: ha Ceausescu távol tudta tartani Romániát a beavatkozástól, MI MIÉRT VONULTUNK BE?! Annyi megcsalatás után ma már tragikomikusnak tűnik akkori önérzetes „büszkeségünk". Hogy kisebbségi magyarokként az egész nemzet helyett szégyenkeztünk. De hát, úgy látszik, ezen is át kellett esnünk, mint a hegeket hagyó bárányhimlőn. Amidőn pedig a „kemény diktatúra" már csúcsra járatva működött, szégyenérzetem csak fokozódott: ho­gyan bízhattunk abban a Ceausescuban, aki augusztus 22-én egészen mást mondott, mint 21-én?!

A kérdés szerencsére másokat is foglalkoztat. Bodor Pál, akinek akkoriban betekin­tése nyílt a bukaresti politika boszorkánykonyháiba, a 2000. év márciusában indult bu­dapesti sajtótudományi folyóiratban, a Magyar Médiában arról értekezik: miért enge­dett" Ceausescu a romániai magyar igényeknek? „Mindmáig akadnak — olvasható Bo­dor lényegre világító okfejtése —, akik szerint Ceausescu taktikája és stratégiája a ro­mán nemzet függetlenségét szolgálta. S mindmáig akadnak, akik szerint csakis személyi hatalmát igyekezett függetleníteni Moszkvától, s ehhez csak felhasználta, vitorlájába fog­ta a nemzeti függetlenségi törekvéseket. Magam is az utóbbi változatot vallottam. Ma kissé árnyaltabban fogalmazok. Azt hiszem, mindkét tétel igaz. Ceausescu nem taktiká­ból volt nacionalista. Nemcsak mi (a romániai magyar értelmiségiek egy részére gondo­lok) dőltünk be többé-kevésbé a reménylett, a hinni akart jeleknek, vagy legalábbis »keresni« akartunk a kedvező pillanaton. De Gaulle-tól Nixonig és Beginig sokan zarán­dokoltak el akkor Bukarestbe. Románia (»szocialista viszonylatban«) eretnek diplomáciai helyzete — Izraeltől Bonnig — csak erősítette azt a benyomást, hogy leválása a moszk­vai tömbről rendszere viszonylagos »liberalizálására« kényszeríti. Egyszerre tett enged­ményeket a sérelmeiket és követeléseiket hangoztató kisebbségieknek — és a naciona­lista többségieknek. Az engedmények egy része, főleg a kisebbségi értelmiségieknek és az alkotni, utazni, közölni vágyó román értelmiségieknek tett engedmények igen mulan­dók voltak: két-három évre terjedt ki a hatásuk. Ám az engedmények intézményes kö­vetkezményeit nehezebb volt felszámolni."4

Kétségtelen: értéktartományaink egy részének a visszaszerzése (jövóépítő múltunk augmentálása), a párizsi békeszerződés aláírása után — és főként a hidegháborút köve­tően — felhagyott intézményépítés ígéretes folytatása (az 1970-től megjelenő Kriterion-könyvek közismerten „nem egy életre születtek") olyan erőgyűjtésnek bizonyult, amely­nek tartalékaiból futotta az 1971-től fokozatosan ránk kényszerített szellemi utóvédharc-hoz, illetve a diktatúra túléléséhez (ez utóbbihoz persze nem mindenkinek). A kedvező történelmi pillanat kihasználásának önvédelmi reflexét azóta is az idegeinkben hordoz­zuk: 1989 végén, 1990 elején azért próbáltunk egyszerre visszaszerezni mindent, ami­től 1918 óta megfosztattunk, hogy legyen miből — veszítenünk. Elismerem: jellegzete­sen kisebbségi észjárásra valló stratégia lépett működésbe. A megnyugtató jövő(kép) megteremtéséhez ugyanis mindenekelőtt magát a kisebbségi helyzetet kellene vissza nem térő múlttá tenni.

Nagy Gáspár lírája a hetvenes-nyolcvanas évek „lágy diktatúrájában" vált értéktelí­tetté: épp azzal, hogy megteremtette a hiány költészetét. Egy olyan korszakban szólt az emberi méltóság meggyalázásáról, a személyiség értékfosztottságáról, a nemzeti tudat permanens elsorvasztásáról, amelyben a meghirdetett elvekkel ellentétben csak a törté­nelemhamisítás, az árulás, a gyávaság, a morális züllés volt történelmi méretű. Jól látja Görömbei András: a költői tisztánlátás és erkölcsi bátorság önmagában még nem mű­vészi értékformáló tényező. Nagy Gáspár történelmi érzékenységű szemlélete létfilozó­fiai szinten vált teremtő erővé: a megtalált — adekvát — művészi forma lehetőségeinek a felismerésétől és kiaknázásától. „Költészete éppen azáltal vált újabb líránk egyik legszebb értékévé — írja —, hogy az általa megteremtett sajátos költői nyelv a morális sze­mélyiség és a rafináltan amorális kor ütközéséből szinte spontán módon, eme ütközés természetes kifejezésmódjaként jelent meg. (...) Gazdag hangszerelésű költészetének egyik fő szólama a tiszta értékekkel kötött szövetség vallomásaiból épül. Ezek az érték-tanúsító versek olykor a veszteség hatására szakadnak ki belőle, máskor az élőkkel való szellemi szövetség dokumentumai. Alaphangjuk többnyire tragikus vagy szomorú, ritkán játékos, de az értékek értelmének a bizonyossága mindig áttűnik a fájdalmon is. Amikor viszont erkölcsi felháborodása a vers inventora, akkor szomorúságát, indulatát, valóság­ismeretét, megvetését különleges sűrűségű és atmoszférájú kifejezések hordozzák. (...) »Játékai« — miként Szilágyi Domokoséi — »holtsúlyosak«. (...) A Nagy Imre sírját kere­ső-követelő, 1983-ban írt Öröknyár; elmúltam 9 éves című verse első részének modern kalligrammatikus írásképe is elválaszthatatlan az alapeszmétől. A sorok lebegése éppen azt az abszurd hiányt jeleníti meg, amely ellen erkölcsi evidenciaként szól az egész vers, s felhívással az utóirat..."5

Egy pillanatra megkísért a gondolat: Nagy Gáspár folyamatosan és szervesen épülő költészete vajon miként alakult volna a „kemény diktatúrában"? A Hallgatás Tornyát vá­lasztja a költő? Netán az önsorsrontás valamely — a halhatatlanságba és a megsemmi­sülésbe egyként vezető — változatát? A tudathasadás, a szellemi leépülés keríti hatalmá­ba? Jóvátehetetlen kompromisszumok „oltárán" áldozza fel talentumát? Az idő tájt min­denik esetre volt beszédes példa kisebbséginek nevezett magyar irodalmakban.

Semelyik végletes „sorsfejletbe" nem tudnám beleképzelni a Nagy Gáspárét. Ezt ma­gam mindenekelőtt azzal magyarázom, hogy történetesen — ám korántsem véletlenül — egy ezeréves bencés gimnázium szelleme alakította ki benne az önmagához és a vi­lághoz való nélkülözhetetlen distanciát, fejlesztette ki azt a képességét, hogy egyszerre belülről és kívülről tudja szemlélni önmagát meg azt a világot, amelyben élnie adatott. Megszenvedett vallomásaiból tudjuk, hogy indulásától kezdve nyomasztotta a költői megszólalás felelőssége és az (esetleges) elnémulás rettenete: „Magamtól féltem eleitől fogva / magamtól / és soha senki mástól / a magamba való szörnyű némulástól / mi­kor már nem beszélek / csak hallgatok / bámulok / és nézek magam elé (...) Uram — bár rendesen vakulgatok — / kegyelmedből talán marad belül / a látás / s kívül — ha így akarod — /a kegyetlen nézés (Magamtól féltem..., 1998.). Aminthogy számolt a tudathasadással is, ám az ettől való félelmet igyekezett költői energiává konvertálni: „születtem csaknem a század / felezési idejénél / a csaknem miatt lettem szabálytalan / szabálytalan költő / egyetlen szabályom ebből következik: / a teljes »tudathasadás« előtt / — minden óvintézkedés ellenére — / robbanok!" [Poétika Uránia, 1971).

Robbant is.
Költészetével felrobbantotta a „tudathasadásos" kor (hamis)tudati erőterét. Ágh Ist­ván megítélése szerint Nagy Gáspár nemcsak a kádári Magyarország tisztánlátásáért vív­ta „földi pöreit". „Együtt éli át Sorescuval, Vaskó Popával, Danilo Kissel, Veno Tauferrel, Milán Kunderával, Czeslav Milosz-sal, Zbigniew Herberttel a diktatúrát. Vála­sza az övék is, a pör tárgyát ugyanaz a vádló védőbeszéd szólaltatja meg a Zónaidőben, ahol szabadrabok a versek. Szomszédos sorstársai költészete régen megújult az izmusok­ban, kifejezése alkalmasabbnak látszott a nyelvünk természete miatt is metaforikus ma­gyar líránál. Nagy Gáspár nemcsak az igazság, jóság, tisztesség visszaperlésére vállalko­zott, ugyanolyan elszántan törekedett a magyar költészet erre való alkalmasságára. (...) Mikor a közép-európai költészettel találkozott, már teljesen fölkészült megértésére. Nem a hatásukra változott meg, inkább a saját útjai igazolását tudhatta bennük. Olyan prozódiát talált, amellyel mint kötéltáncosnak kell átegyensúlyoznia magát a stílus szakadéka fölött. Az igazság szépsége az egyetlen fogódzója. Aligha igényli a hasonlatok biztonsá­gát, a költőiség mágikus vesszejét, csak némi szójáték-enyhület, többsütetű irónia a ma­gasban, amint a szóbelső zárójelei vibráltatják a jelentést, mert »a szétzilált szó kibogoz­za az összekuszált értelmet". Megvalósult egy olyan ars poetica, melyre Vas István sza­vai szerint az egész magyar költészetnek szüksége van. A fogalmiból a konkrét, a konk­rétból a fogalmi felé induló mozgás középútján csomósodik a vers, mindegyikből meg­őriz valamit másféle lényegében. A személyesség testi jelenléte helyett a személyesség mint erő, fény hatja át a költeményeket."6

Ahogy az őszmitológia Nagy Gáspár költői érdeklődésének középpontjába kerül, olyan vershelyzet megteremtésére tesz sikeres kísérletet, amelyben a költészet ereden­dő — mágikus, ráolvasó — funkciója nyer új értelmet. A kimondhatatlan — illyési értel­mű — kimondása: meg kell nevezni mindazt, amitől szabadulni akarunk. Hiszen a ki nem mondott igazság eltorzítja mind a személyiség, mind pedig a nemzet tudatát. Az országos botrányt és hatalmi retorziót kiváltó első „rendszerváltó" Nagy Gáspár-vers, az „időtlen ragyogású" (Czigány Lóránt) Öröknyár... arról tanúskodik: a költő úgy nyúl vissza a tizenhatodik századi históriás énekek (szöveg- és dallamvilágot szerves egység­ben teremtő) hagyományaihoz, hogy egyben birtokosa a korabeli modern líra eszköztá­rának is. Az irónia, a játékosság, a groteszk, a vizuális tagolás, az anafóra, az epifóra nála nem a rejtekezést szolgálja, épp ellenkezőleg: az értékhiány szemléletes és indulatos/számonkérő megjelenítését. Miként a következmények is mutatják: tétjük van a verseknek. Nem véletlen, hogy a Húsz év a kétezerből nyitó darabjában, az annyiszor vegzált/elnémított Tiszatáj emlékezetes tetteire emlékeztető Vallomásában ilyen sorok­ra bukkanunk: „Illyés Weöres / s a többiek / Lászlók Pisták / erdélyiek / mi volt akkor a gyönyörű? / hogy tétje volt / mit mond a mű." (1997)

Amikor ez a szellemtársakat fájdalmas nosztalgiával megidéző költemény megszüle­tett, Gyuris György már részleteket adott közre A Tiszatáj fél évszázada (1947—1997) című könyvéből7 a tatabányai Új Forrásban: Monostori Imre főszerkesztő alighanem a két legizgalmasabb, a rendszerváltás irányába mutató fejezetet (A betiltás, 1986; A re­habilitáció, 1988—1999) választotta ki a monográfia kéziratából, és a szerkesztőség ez­zel köszöntötte ötvenéves „vértanú-lap"-társát.8 A szerkesztői szándék félreérthetetlen, hiszen az országos botrányt kavaró Öröknyár... az Új Forrásban látott volt napvilágot 1984 októberében, a következményekkel 1986-ban számot vető A fiú naplójából pedig a Tiszatájban. Mindkét közlés a szerkesztőségek azonnali feloszlatását, a Tiszatáj eseté­ben pedig magának a folyóirat megjelenésének a felfüggesztését vonta maga után.

Lapkivágataim kötegeiben két idevágó folyóiratszemlét őrzök — mindkettőt az Új Forrásról, mindkettőt Osztovits Ágnes tollából:

„Amikor 1984. októberében a szerkesztőség lehozta Nagy Gáspár három, előző nyá­ron írt versét, kitört a botrány. Aczél Györgyék abban reménykedtek, hogy elfelejtődtek a kezdetek, a megkötött paktum értelmében ők igazán kényeztették az írókat, csak azért, hogy felejtsenek. Erre előáll egy, az események idején kilencéves költő, és szá­mon kér: »egyszer majd el kell temetNI/ és nekünk nem szabad feledNI/ a gyilkosokat néven nevezNI (...) Az azóta okkal híressé vált mű mellett újraolvasva Nagy Gáspár má­sik két nyári versét {Halálraítélt évszak ez a nyár, Nyárbafagyottan), látjuk, oly mélyről táplálkozó indulatok, keserűség, feszültség hatja át őket, hogy hallgatni tovább lehetet­len volt." (Magyar Nemzet, 1994. július 11.)

„Nagy Gáspár két versével indul a lap februári száma, és ezek a nagyon erőteljes ér­zelmi töltésű, történelmi és általános emberi helytállásra buzdító költemények vezetnek át Gyuris György érdekes tanulmányára, amely a Tiszatáj betiltásával foglalkozik. Nagy Gáspár A fiú naplójából című versén tört ki a politikai botrány 1986-ban, hiszen a ha­talom azonnal felfedezte, hogy a harminc évgyűrűs júdásfa nem véletlen költői kép. Azért érdemes figyelmesen olvasni ezt a szomorú históriát, mert olyan messzinek tűnik, pedig alig több mint tízesztendős, a szereplők itt vannak közöttünk." (Magyar Nemzet, 1997. február 24.)

Utólag jövök rá: mindkét szövegrész fellelhető Monostori Imre Az Új Forrás vonzá­sában című dokumentummemoárjában9, amely a tatabányai folyóirat harmincéves év­fordulóján látott napvilágot 1999-ben a József Attila Megyei Könyvtár kiadásában.

Innen tudom meg: a szerkesztők valójában nem is voltak tudatában az Öröknyár... robbanótöltetének. Az Új Forrás inkriminált száma 1984. október 2-án került ki a nyomdából, és október 22-én lett „ügy" belőle, miután a belső elhárítás köréből valaki „feljelentette" a szóban forgó verset. Nagy Gáspár akkor a Magyar írószövetség titkára volt. A folyóirat ellen „foganatosított" diszkriminatív intézkedések és a szerkesztőség át­szervezése után az ő lemondása is elkerülhetetlenné vált. Az 1985. március 12-én meg­tartott írószövetségi választmányi ülésen nyíltan kifejtette, hogy az Öröknyár... „a velünk élő történelem" amnéziái ellen íródott, az emlékezetkiesés elviselhetetlen írói aszkézisének megszüntetése érdekében. „Semmilyen társadalomban, de a szocialistának mon­dottban meg különösen nem elfogadható az a Nietzschétől eredeztethető gondolat — érvelt a költő —, miszerint a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen lehetséges mód­ja."10 Szóvá tette ugyanakkor a hatalom megfélemlítési és zsarolási módszereit, amely­nek nem csupán ő volt a kiszemelt alanya, hanem maga az — akkor hatszáz tagot szám­láló — alkotói szövetség. Ugyancsak lényeges az a megállapítása: a hatalom erő- és presztízsfitogtatása mögött valójában annak gyengesége rejlik. Ezek után már csak iro­nikus lehetett a beszéd záróakkordja, amelyben köszönetet mond" megfigyelőinek és megfélemlítóinek: „Talán nem is sejtik, hogy ezzel mennyi erőt és biztatást adtak."11

Ha az Öröknyár... közlése után maga a folyóirat még megmaradhatott (Aczél György „mindössze" a vele már korábban is „pimaszkodó" Sárándi József azonnali me­nesztését követelte a szerkesztőség átszervezése mellett), a két évvel későbbi „országos körözésű" (Márkus Béla) Nagy Gáspár-vers közreadása viszont a hetvenes évek dereká­tól „renitenskedő", a hatalom szemszögéből sorozatos „közléspolitikai hibákat" elköve­tő Tiszatáj (jól emlékezhetünk még a közép-európai látószögű főszerkesztőjének, Ilia Mi­hálynak az 1974 decemberében történt kényszerű lemondására/menesztésére, az 1981-es „lengyel"-szám, illetve az 1982-es Lancránjan-ügy miatt támasztott botrány­ra12) felfüggesztését, az Iliát követő szerkesztők drasztikus megfegyelmezését eredmé­nyezte. Vagyis: a joviális „lágy diktatúra" — amint a csúcsvezetők személyes érdekei úgy kívánták — gátlástalanul „bekeményített". Úgy tűnik: 1984-ben még „megkímélték" Kádárt a Nagy Imréért pörölő Öröknyár... neki (is) szóló üzenetétől. A fiú naplóját kö­vetően azonban már nem voltak ilyen kíméletesek". Legalábbis Gyuris úgy tudja, hogy nyomatékosan felhívták a figyelmét arra: ő a versben „szereplő" Júdás. Szándékosan tették volna? Ma már nem kétséges, hogy ettől a „versolvasattól" egyenes út vezetett a Nagy Imre-üggyel elszámolni képtelen Kádár utolsó nyilvános — és összefüggéstelen — beszédéig, amelyet tüneményes pszichológiai ráérzessel és lenyűgöző szaktudással pró­bált megfejteni Kádár János utolsó felszólalásának elemzésében Mohás Lívia.13

Lehet programverseknek (is) minősíteni Nagy Gáspárnak a hetvenes-nyolcvanas években írt költeményeit, az elszánt következetességgel megteremtett őszmitológiája al­kotó elemeit, amelyek — a célszemélyekre vonatkoztatható konnotációjukon túlmenő­en — magát a kádári konszolidáció „megrothadt" békéjét és morális válságát állítják pel­lengérre. Egyetlen dolgot nem tehetünk csak. Nevezetesen azt, hogy megfeledkezzünk arról, amire 1989-ben Grezsa Ferenc figyelmeztetett: „A megcsalatás elégiájában, a rezignáltság lelkiállapotát kifejező hangvételben [...] absztraktabb jelentés is rejtezik: a ma­gyarság is hajlamos elárulni önmagát, feláldozni hitét és eszményeit az anyagi jólét vélt oltárán."14

Merthogy századokra visszamenően ezt az önsorsrontó történelmi tehertételt is ma­gunkkal cipeljük.

Márkus Béla — aki Ágh István, Czigány Lóránt, Görömbei András, Grezsa Ferenc, Jékely Zoltán, Kormos István mellett, velük egy időben, alighanem a legtöbbet foglalko­zott Nagy Gáspár költészetével — 1990 októberében ezzel zárja a költő őszmitológiájá­nak elemzését — az 1986 júliusában betiltott lapszám anyagával 1989 júniusától újra jelentkező — Tiszatájban. „Annyi vizsgálat, annyi fecsegés, annyi külső feszültség után a legendák homályából kibontakozva, pályája politikai-ideológiai izgalmai után lecsende­sedve Nagy Gáspár talán a belső csend idejéhez, a pamfletek, glosszák után talán az elé­giák csöndességéhez érkezett el, talán a posztmodern affinitáshoz tért vissza."15

Nem így történt, nem ez következett be. Amit a talán(y)os fogalmazás is érzékeltet.

A nagy kihívást ugyanis a költő számára épp az a rendszerváltás jelentette, amit „számonkérő verseivel" és következetesen érvényesített, szigorú erkölcsi-etikai érték­rendjével maga is megidézett/előkészített. Köteteinek egész sorában {Mosolyelágazás, 1993; Fölös ébrenlétem, 1994; Tudom, nagy nyári délután lesz, 1998; illetve a Húsz év a kétezerből „Új versek 1999—2000" ciklusában) tanúsítja, hogy a korábbinál jóval át­tekinthetetlenebbé és bonyolultabbá vált világban „nyugtalan korérzékenysége" nem hagyta cserben, és művészileg árnyaltabb/analitikusabb költői eszköztár birtokában vá­laszol a történelem újabb kihívásaira.

Márkust alighanem megtévesztette az Évkönny, 1989 című Tiszatáj-vers, amit a fo­lyóirat 1990. márciusi számában olvashatott. Ha nem is örömódát, de a felszabadultság érzésének hangot adó költői megnyilatkozást a rendszerváltást megérők „örömkönnye­iről": végére jutottunk egy rettenetes időszaknak, amelynek végső soron a levert for­radalom, a számtalan halálos ítélet és kivégzés, a menekültek áradata, milliók jóvátehe­tetlen vesztesége, gyászolhatatlan gyásza ... írta alá „halálos ítéletét". Amire Nagy Gás­pár költészete ütött hitelesítő „pecsétet".

Az Évkönny... kivételnek számít már az 89-es versek között is. Nagy Gáspárnak sem adatott meg „a boldog költő" kegyelmi állapota. Örömébe a szabadság első pillanatai­ban disszonanciák keveredtek. Az értelmiség — hivatásához méltatlan — ellenségeske­dése valósággal letaglózza: „Mint a békebeli /kannibálok / egymást zabálják / föl a ba­rátok/mintha nem volna /már ki ellen /hurrá hajrá most /egymás ellen!" {Békebe­li kannibálok. Tiszatáj, 1990. 3.) Költői érdeklődésének középpontjába most annak a vizsgálata kerül: tudunk-e élni a kivívott szabadság lehetőségeivel? A személyiséget be­lülről romboló szellemi csonkoltság, illetve a napi politikai gyakorlatba ültetett nemzeti tudatsorvasztás több évtizedes állapota után milyen esélyei vannak a közösségi létérdekű jövőteremtésnek? Azt kell észlelnie, hogy az individuum hirtelen bekövetkezett felmagasztosulása megbocsáthatatlan aránytévesztéssel jár: elfödi az egészséges jövőépítés távlatát. És ekkor már — a megszentelt szabadság lehetőségeinek felelőtlen elherdálá­sát, illetve magának a szabadságeszménynek az össznemzeti megcsúfolását tapasztalva — ismét ironikus-szarkasztikus Nagy Gáspár hangja. A történelmi tisztánlátás elemi igé­nyével tekint szét az érdekütközések malmában felőrlődő, az erkölcsi erózió savasesőjében szétmaródó, az önfeladó értékrelativizációban esetenként a diktatúrát is felülmúló „rendszerváltó" világban — és „a jövő kiszemelt szökevényeként" vállalkozik az önmagunknak visszaadó szabadság erkölcsi értékrendjének az újrateremtésére. A hi­ány költészetének képjeleivel szembesít továbbra is. De immár — halottainak sokasodtával, az Úrtól ajándékba kapott „határidőnaplóra" fegyelmezetten figyelmezve — az időtlenség távolából. „Már földben ugyan /de arccál az Égnek" — ahogy a Nagy László emlékét idéző elégiájában olvasható {Arccal az Égnek, 1995).

Két világháború közötti tapasztalataink arra figyelmeztetnek: kisebbségi helyzetben az erkölcsi erózió — természeténél fogva — nagyobb rombolást végez, mint többségi­ben. „Kemény diktatúrában" és kisebbségi helyzetben pedig kiváltképpen. A rendszer­váltást megelőzően miként kellett volna felkészítenünk az embereket a reményeinkben élő szabadság birtokba vételére? A harmincas évek derekán még legalább — Kárpát-­medenceivé szélesedő — sajtóvitát lehetett folytatni Erdélyben a kisebbségi értelmiség felelősségéről. Amint azt a Debrecenbe átköltözött Makkai Sándornak, Erdély építő püs­pökének, a Magunk revíziója (1931) szerzőjének szemléletváltását, illetve a kisebbségi helyzet emberhez méltatlan voltát 1937-ben élesen exponáló Nem lehet-vita is tanúsít­ja. A kisebbségi létparadoxon-vita ötvenedik évfordulóján csak egy szűk — az elkerülhe­tetlennek érzett „fordulat" utáni évekre tudatosan készülő — kör (a Limes) tagjai ismer­kedhettek meg a szóban forgó dokumentumokkal, amelyekre persze nyomban rátették kezüket a másként gondolkodást csírájában megfojtó Ceausescu-rendszer biztonsági ke­retlegényei.

Nekünk is szóltak, értünk is pöröltek hát a Szabadrabok szerzőjének lételemző/lét­összegező versei, amikor még csak a hírük jutott el hozzám a székelyhídi japán akácok — az erdélyi, a magyar és a világkultúrában egyaránt otthonos Cs. Szabó László gyöngyakácokat emleget hazanéző esszékötetében16— árnyékába. Azóta is tartozom ennek a nyilvános megvallásával. Csak lenne már fülünk — kisebbségi és többségi ma­gyaroknak egyaránt — Nagy Gáspár mához szóló üzeneteinek a meghallására.

JEGYZETEK
1. Nagy Gáspár: Húsz év a kétezerből. Tiszatáj Könyvek. OIasz Sándor szerk. Szeged, 2000.
2. Uő: Szabadrabok. Egybegyűjtött versek (1968—1998). Kossuth Egyetemi Kiadó. Debrecen, 1999, 2000.
3. Uő.: Zónaidó. Közép-európai napló. Széphalom Könyvműhely. Bp., 1995.
4. Bodor Pál: A zsarnok „liberalizál". Magyar Média. 2000. 1. 50—56.
5. Görömbeí András: Nagy Gáspár újabb versei. In: G. A.: A szavak értelme. Püski. Bp., 1996. 228— 238.
6. Ágh István: Egy ars poetica megvalósulása. Tiszatáj. 2000. 8. 86—92.
7. Gyuris György: A Tiszatáj fél évszázada (1947—1997). A Somogyi-könyvtár kiadása. Szeged, 1997.
8. Uő: Két esztendő a szegedi Tiszatáj életéből. Új Forrás. 1997. 2. 3—18.; 3. 56—69. Kötetben in i. m. 137—152.; 167—177.
9. Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában. Dokumentummemoár 1969—1998. Tatabánya, 1999. A Nagy Gáspár — Nagy Imre-ügyről lásd 136—182. Az Osztovits-idézetek: 274—292.
10. I. m. 164—166.
11. Uo.
12. Lásd Gyuris: i. m. 106—136.
13. Mohás Lívia: A politikus. In: A táncos, a politikus, a nő. Széphalom Könyvműhely. Bp., 1998. 19— 39.
14 Grezsa Ferenc- A katarzis esélyei [7J. Juss (Hódmezővásárhely), 1989. 1. 6—8.
15. Márkus Béla: A költő egyszemélyes pere. In.- Démonokkal csatázva. Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc, 1996. 135—145.
16. Cs. Szabó László: Hűlő árnyékban. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása. Bern, 1982.



Cseke Péter
Korunk, 2000. 12. p. 111-119.


< vissza