Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Tudom, nagy nyári délután lesz

NAGY GÁSPÁR ÚJ VERSEI

A költő öt ciklusra osztja új kötetét. A nyitó és záró rész, a Sors-lián és a Megígért  birtokunk foglalja keretbe az 1994 és 1997 között írt költeményeket. Ez a keret, mint egy gyászjelentésé: a halál, a közelítő elmúlás tényeit és jeleit rögzíti, a „mielőtt még sorban elmegyünk”, mielőtt még „eljutunk ama fénylő útig / ahonnan többé nincs visszafordulás” számvetésének szenvtelenségével. Helyzetek már perfectumban –  így az egyik verscím, de a többi is a Temetek  – halálra ébredek és A halál beüzen élményeivel terhes. Azzal – ismét egy vers éléről idézve –, hogy Naponta jönnek – naponta már az értesítések, hogy „halálhírekkel gazdagodva” telik az élet, közeleg a vég. „Mintha már fölénk hajolna”, aki elszólít, és a költő már nem is töpreng a maga idejének lejártán, nem sajnálkozik és nem kelt szánalmat maga iránt, hanem a gyászhírek könyörtelen tárgyilagosságával sorolja elő az eltemetettnek tudott elképzeléseit, mintha csakugyan végleg megvalósíthatatlanok lennének. Cím-tervek mint cintermek: csupa holt, elvetélt ötlet – írja, s a huszonegy tétel közül is feltűnően sok  a halálra vonatkozó. Barbár és szelíd figyelmeztetések címzettjeként a „ne félj de  tűnődj” magatartásparancsát fogalmazza meg. Hogy az önfelszólítás önbiztatás is, és hogy nehéz neki engedelmeskednie, mert a félelem nehezen űzhető el, ezt a halál metaforái, szimbólumai árulják el. „Végső szörny”-ként tűnik fel egy helyütt,  másutt a le- vagy kihullást – Adyra emlékeztető  módon – a „rostá”-hoz kapcsolja, s úgy láttatja, hogy ennek a „szörnylikán” bocsát le az „irdatlan mélybe” „valami  sodrott sors-lián” mindenkit, siker és  kudarc minden résztvevőjét. A földi hívságok és dicsőségek, rangok és címek iránt érzéketlen elmúlás gondolatához ismét más helyen (Rázkódó ősz) a lehulló, „szélütött levelek” képét társítja. Az ajánlásban idézett új halottai sem kegyelemre, „sem semmi alkudott oltalomra” nem számítanak, nem számíthatnak – marad az írás, egy fehér lap tanúskodása. Az emlékállítás, ha akikhez ő is sorolja magát, „a nemzedék elindult”. El az Ahogy keresztül a nyár ajánlásában szereplő B. I., a barát, a nemzedéktárs, Baka István, akinek  a „mostani címére küldi a Levél, ha hull... sorait. A Pintér Lajossal hármasban  tartott 1976-os bemutatkozásukra, az Eötvös Kollégium-beli költői estjükre szóló  meghívó mint relikvia emlékezteti a közös indulásra, és egy szeptember végi kánikulai nap végső búcsújára is a szekszárdi  temetőben, ahol pár évvel korábban pedig Csengey Dénes sírjánál gyülekeztek. Az  „Élsz, élsz nagyon...” önvigaszába nyugtató alkalmi írás párja Az utolsó napok filmje: ez is szeptember végi gyönyörű őszi nappal indul, a költészetbe nemcsak  egy estén bevezetőjük, felfedezőjük, barátjuk, Kormos István erdélyi útjának leírásával,  majd egy irodalmi este mókás hangulata, táncikálások, széptevési szokások elevenednek meg, mintegy ezzel enyhítve a korai halál tragikumát. Az álltában összeesett „Szegény Yorick”-ról készített pillanatfelvétel nagyon is jellemző a kötet egészére. Egyrészt amiatt a szinte játékos derű miatt, amivel a rostán való kihullás szörnyűségét elviselhetővé teszi. Másrészt a hang természetessége, az élőbeszédre emlékeztető hétköznapisága miatt. „Szép kis életem volt / mondhatom... / de nem mondom / minek dicsekedjem / amikor már nincs értelme / hiszen... / tudjátok / de Ő még nálam és nálatok / is jobban... / akkor meg minek reszketek / hát ez bizony / jó kérdés...” – jelzi a kifejezés  szándékolt igénytelenségét és közhelyességét  a Helyzetek már perfectumban. A minden emelkedettség, pátosz híján való megszólalások a leggyakoribbak. A gyors, hevenyészetnek mutatkozó rögtönzések, reflexiók.  Széljegyzetek egy-egy gyászjelentés keretein kívül. A „ne félj” jegyében, mint ahogy ezt a parancsszavat visszhangozza a Magamtól féltem... is: a halálnál szörnyűbbnek állítva a némulást, a szótlanságot, a hallgatást. Hogy a költői beszéd elapadása rémiszti, erre csak sejtelemszerűen utalnak az utolsó sorok kiemelései: az Úr kegyelméből talán marad „belül a látás”, kívül pedig „a kegyetlen nézés”.

A második ciklus, A lélek túlerejével költeményei az Esztergomi apokriffel kezdődnek. Ebben Dobokay György, Balassi Bálint gyóntatópapja „rakosgatta össze” a  haláltusáját vívó költő szavait. A lábjegyzet paratextuális elemének (lejegyezvén az Úr 1994. esztendejében) – különös szerep jut: időtlenné teszi, kitágítja, az örökkévalóság részévé avatja, ami hitelesítetlen és hitelesíthetetlen, ami apokrif. Amit itt a mintegy mellékesen odavetett, zárójeles megjegyzéssel ér el, azt a következő költeményében a képekkel: nagy csillagközi homokozót láttat, az Ég magasságát, ahová fölröpülőzve és kiszökve „vizsgálja porát! a kozmikus Egésznek”, de a Semmi felhőiből sehova aláhulló, gördülő angyali  könnycsepp is ugyanarra hivatott: kozmikussá növeszti Nagy László hiányát (Arccal az Égnek). Ünnepelné, mint a mottó jelzi, a hetvenedik születésnapján, és ünnepli is, hiszen a hitetlenkedő kérdésével – „Amikor 17 éve más dimenzióban?...”  – mintha a jelenvalóságát erősítené meg, a számára való létezését. „Istenem már / fele halott” – áll valahol a Tiszatáj-köszöntő közepe táján, Illyés és Weöres mellett a Lászlókat és Pistákat nevezve meg a kissé didaktikusra sikeredett Vallomásban. Mi volt akkor a gyönyörű? – teszi föl, ismét köznapias egyszerűséggel a kérdést, és a válasza hasonló: tétje volt annak, hogy „mit mond a mű / vagy mit  rejt el”. A költészet, a líra szerepére vagy az ihlet működésére, azaz egy félkész vers elkészítésére a példaképül választott alkotóktól függetlenül is rákérdez. A csaknem harminc évvel ezelőtti antológia, a Költők egymás közt címbéli állításával vitázva írja meg a Versek egymás közt illúziótlan sorait.  Egy másik versben szóról szóra ugyanaz a fordulat fejezi ki a széthúzást, az együvé tartozás helyett a magára maradottság  puszta tényét: ki a hallgatásba, ki a fecsegésbe menekül – indul a Nem ismered. A történet végében is egymást követik az ítéletmondatok, az olyan állítások, amelyek megint csak  a prózaiságukkal tüntetnek. Alig élnek a metaforizálás, az érzékletesség,  vagy a tárgyiasítás, az elvonatkoztatás lehetőségeivel. A sorokba tördelést folyamatossá téve alig mondanak többet, mintha hírlapi közlemény adná tudtul, hogy: a „nyolcvanas évek elején még 20 forint se volt egy szép kiállítású verseskötet, a dedikációk pedig barátiak sugallatosak” voltak, „de aztán semmire sem maradt idő”, a köz- és a magánélet kudarcainak „átbeszélésére” sem, úgyhogy a végére sikerült mindent elkövetniük, „mindent amire elleneink legszebb álmaikban sem gondolhattak sikerült sikerült hát vivát vivát egymást elárulni föladni hátbaszúrni nem volt könnyű de sikerült saját erőnkből beletalálni a nagy semmi remegő közepébe”. A gyűlölet és a sértettség mocsaraiban gázló férfiak emlegetése, a kicsinyesség világbajnokaként történő megnevezésük ugyanoda tartozhat, ahová a fényesre koptatott gondolatok, a kivérzett koreográfiák említése: a pamflet, a gúny tárgyává tett művészet, művészeti élet körébe. Az elmarasztalást csak súlyosbítja, a bírálat élét még metszőbbé teszi a több költeményben feltűnő forma: a kérdéseké, a rövid, pattogóaké, a nyersen számonkérőké éppúgy, mint a többszörösen bővítetteké, az érvelést is magukba foglalóké. „Elfogyott volna már a vérdíj? Vagy csak lanyhul a titkos szponzorok figyelme? – indul az ajánlása szerint a Túlélők dicséretére szánt Az élet legvadabb bozótosából, majd így folytatódik: – Talán hirtelen kasszát csináltak? S hova tűntek a nagy nyári média-lapukon sütkérező csigák, gyíkok? Megfulladtak tán ezüstlő nyálvonalukban? Már nincs egyetlen nyílvessző sem, amivel ölni lehetne? Vagy legalább beröpíteni a nyitott ablakon jó szokás szerint az ’élve vagy halva’ üzenetét? És a lassan ölő mérgek? Meg a ragályként dühöngő karantén-effektusok?” Képeiben, motívumaiban csakugyan a „legvadabb bozótos” átláthatatlanságát idézi. A széteső szerkezet a kérdezőként fellépő lírai ént zaklatottnak, szinte ingerülten indulatosnak mutatja. Olyannak, aki valóban a maga példájával igazolja, amit az átkötő két versszakasz, az írásképileg is megkülönböztetett két-két sor, a  „Ki lehet bírni mindent. / Ki lehetett!” és az ezt megerősítő szentencia, a „Bizony, ki lehet bírni azt is. / Figyelemmel és fegyelemmel” állít. E figyelem és fegyelem tanúsítója a következő rész: ami eddig sűrűnek, kuszának, iránytalannak mutatkozott, az úgy lesz áttekinthető, úgy kap irányt, mégpedig a magasba ívelését, hogy megőrzi a vadon sejtelmességét, titokzatosságát is. A dőlt betűs versek írása viszszahat magára az életre: a készítés, csinálás kikövetelt figyelme és fegyelme a „szívrengéses  nappalok” halálos vágtái után a tornyok, a kupolák magasából engedi látni mindazt, ami megunhatatlan. E jelző a folyóhoz társítva nemcsak az élet, hanem a költészet metaforája is lesz. „S már zeng is a legszebb lejtésű mondat, / úsztatja  magát az estéli folyó / kivilágított  kottasorán” – tölti el a zárlatot a megnyugvás csendes esti áhítata. A Prédául a vers és az Amidőn műhelygondokról szól a gondnok mint a címük is mutatja: ismét a költészet művelésének titkait választja témájául. A szavak, a képek, a gondolat, a forma kiválasztásakor „mintha a némák és vakok erényei” volnának a költőké, mintha a révült bambulásnak nevezett ihletettség lebegő perceiben a vers csak történne velük, előttük és nekik. „zúdul át rajtam” – szemlélteti a folyamatot. Másutt a kenyérhez – ha nem is a mindennapihoz – hasonlítja a vers testét, nemes matériáját. Úgy találja, a pompás hideg ésszel vagy őrült hatalmas szívvel dagasztott vers isteni kemencét kíván, és hogy a pátosz  megégeti az alját, a szándékolt hűvösség miatt pedig keletlen nyers marad a legközepe – helyettük (innen a ciklus címe) „a lélek túlerejével / dagasztott vers / kovásza  képes a csodára”. Nem az alkalom és nem a hely a meghatározó tehát, lehet „kocsmasekrestyében” ülni, lehet sosem hallott „pionír keservest” dúdolgatni – a lélek túlereje, megfeszítése a fontos. Ennek nem mond ellent, hogy a „Fölröpülni rajban” látványa jobban lenyűgözi, mint a még oly mutatós szárnyalásoké, merész ívű röptéké. Pedig – a ciklus a bizonyság  rá – a verset mint alkotást korántsem az elragadtatások, a révületbe esések, az igézések, azaz nem az annyi gúnnyal emlegetett profetikus hevülések, samanisztikus önkívületi állapotok következményének, eredményének tekinti. A fogantatása vagy születése helyett ezért is beszélhet a készítéséről, a megmunkálásáról. Ezért hasonlíthatja az évekig eltartó harangöntéshez, az „irgalmatlanul” végzett reszeléshez, kalapáláshoz, hevítéshez. 

E képnél maradva: a harmadik ciklus nem a nagyharangé, hanem a reszelékeké. Köz- és magánszolgálati k(v)arcolások – a címből legalább három jelentésréteg hámozható ki. Utalhat mindenekelőtt a tömegtájékoztatás eszközembereinek megkarcolására, futtában is letörölhetetlen, véletlenül is nyomot hagyó megjelölésére. Utalhat arra, hogy a reflektorok helyett a higanygőzlámpák fényében kellene sütkérezniük: nem, hogy bámulják őket, hanem hogy kezeltessék magukat. Harmadsorban pedig utalhat a műfajra: a karcolatéra, a napi eseményekhez kapcsolódó rövid, szellemes elmefuttatásra. S valóban, glosszák, fricskák tartoznak ide. Rögtönzések, reflexiók arról, hogy „bájos / ahogy a diktatúra / visszasompolyog” (Mostanában egy fekete macska) vagy hogy a „csapnivaló banda” „vérnyálas” igricei kínozzák a vonót, gyúrják fűrészporból a vizezett laskát, tüsszögik egymásra „sebesen a tömjént”, „föltiltván” magukat (Csapás, de hány?). A cikluson belüli – vagyis eleve ironikus szerepű – kék-márvány köz-lépcső  ciklus a rádió sietősen-zagyva hírolvasójának divatos hadarásán élcelődik, kárhoztatva hogy az „alkalmi kis heródesek” háborítatlanul „utonállják / gyilkolásszák a nyelvet” („Újszövetségi” kapitányok?) Másutt nagy farsangnak, maszkabálnak látja a kort, ismét másutt nyelvjátékokba kezd, az Óda-bevallások idejént emlegetve, vagy azt  kérdezve, milyen a farsang-végi fals dal, a „számító hangszer” klaviatúrája, a törleszkedésé,  az alkalmazkodásé vajon mit szólaltat meg (Szponzorok a zongoránál). Az Epe(pe)kövek a Parnasszoszról, a „Karinthy Cini halhatatlan író és fradista emlékének”  ajánlott három tételes, nyári, tavaszi és őszi „változatú” költemény a „mértékadónak / mondott és föltömjénezett / rettegett kihagyók / érték- és lelkiösmerettel / megcsalt számadók” munkája eredményeként írja le, mennyire gazdag változatosságú lehet az Epepe szerzőjének szándékos mellőzése, elfeledése és elfeledtetése. Ez a hosszabb kompozíció is, mint a Döbrentei Kornél születésnapját köszöntő írás – pontos önismeretről tanúskodó – címe ígéri, csak itt-ott rándul versbe. Nem így a Tamás-i-áda, Menyhért-i-óda, a köszöntők legleleményesebb és leghumorosabb darabja. Szinte tobzódik a nyelvi ötletekben; „ritka vígságában” úgy játszik, hogy közben személyes is; csípve csujjogat és laudál.

Mintha szándékosan ellenpontozna: a következő ciklus, Az éjben október van  nem a víg üzeneteké immár, hanem – az egyik vers címével – a Gyötrődéseké. A nyomasztó, kínzó lelki fájdalmaké, aminek oka ahhoz az iszonyú csalódáshoz köthető, amit árulásként, merényletként határoz meg a fájdalmát önbiztatással elűzni  igyekvő lírai én. Barátságok széthullásán kesereg, hogy szertefoszlott a „márcjúnokt”- hoz kapcsolt álma, szerte az, hogy „holmi ligetes beszélő helyekben” hinnie lehessen. „A MEGBOCSÁTÁS SZÜNETEL!” – karcolja, csupa nagy betűvel, a padba, hogy magamagát is emlékeztesse a múltra. Ez az emlékező helyzet a számvetés alkalmát teremti meg. Úgy is, hogy mintegy utólag válaszol azokra a vádakra, amelyekkel előbb az Öröknyár: elmúltam 9 éves, Új Forrás-beli, majd a Tiszatáj felfüggesztését okozó A Fiú naplójából című  verseinek közlése miatt illették. Akkor sem voltam naiv és most sem vagyok naiv – beszél a lehető legegyszerűbben. A százhúsz éve született Ady Endre szellemének ajánlott A mai bátrak az „ez van” hamis békéjét hirdető egykori bírái, megítélői  viselkedésére – „ha szemből jöttem / másfele néztek...” és szófordulatára „hogy  lehetek ilyen felelőtlen?!” – emlékezik, hogy ironikus fényben láttassa a ma „igazolt” szabadsághőseit. Magyar abszurdnak minősíti, a szocializmus idején annyiszor hallott frázisra, a történelmileg úgy alakult belenyugvást sugalló szólamára rájátszva, hogy a hóhérok, a vérbírák, a sortűzvezénylők, a szadista államvédelmisek, a legfőbb ügynökök és a megzsarolt kis besúgók nem tudnak „(képtelenek) / megbocsátani / áldozataiknak”. Ezért erős a Mit hoz a múlt”? című, alcímét tekintve kétértelmű „szabad vers”-ének felütése is: a Múltat egy félországnyi lakosság „végképp eltörölné”, ám – szól a csattanó – a Múlt „marad, van és szép / jövője lesz: egyszóval nem nyugszik, nem fér el bőrében, börtönében”. „Elhozza majd a bajt a hajnal...” – állítja keretbe, figyelmeztetésül a Különös októberi kert. „...újulni – ha hagyják! – 1 ezer meg száz évesen is kész” a hazaföld – ez pedig a „föld megőszült” tételének ellentétele, a „Most tél van és csend és hó és halál” vízióját felvillantó Előszóval lép „dialógusba” a Helyzetjelentés Vörösmartynak. A lírai beszélő a számvetés során természetes módon  szembesül régebbi önmagával: intertextuálisan a saját szövegeivel. A kötet címében is megidézett (örök)nyár mitológiája vagy az októberé is ebbe a körbe tartozik. De ebbe az a párbeszéd is, amit a híres infinitívuszos versével folytat. Már nem emeli ki, nem nagyítja meg a mártír miniszterelnök nevének monogramját, ehelyett inkább a szótagolással ad nyomatékot a szavának: „csak / el-te-met-ni / az  áldozatokat már nagyon kevés! De / néven  ne-vez-ni / a gyilkosokat / (etcetera) /  még mindig túl sok / azoknak akik...!!!”  Az Ovidiusnak szóló Tompa időkben... keserű humora abból fakad, hogy méltóbb uralkodót, érdemesebb császárt kívánna a „megmentő kiűzetést” remélve.  Helyettük – szól Az Antigonét fordító  Ratkó József emlékének szentelt vers – „régi / új kreónok teszik / a dolgukat: naponta bemutatják a kaméleoni trükköt”.

Bár olyan helyen él, „egy rosszul fűtött nagy mínuszokra állított országban”, ahol a hanyatló birodalom rikácsoló-selypegő  kakaduktól hangos, végül mégis inkább azokra a hírekre figyel, amik – a Csak az első havat, József Attilától való hiányos mottója szerint – nem a „veszett  világ”-ról tudósítanak, hanem amiket a lírai személyiség mélyéből „enszava” hoz. Az utolsó ciklus így visszakanyarodik az első ciklushoz: a halállal keretezi, a halál témakörébe zárja be a kötet verseit. Mint aki eltöprengett az alkotás mesterségbeli  titkain és mint aki megítélte a múlandó világ múlandó harcait, végső soron már csak a porból lettünk s porrá leszünk biztos bekövetkeztét – az egyik vers címével –, a Visszatérést latolgatja. A loholások, a szökések végezetével annak a sírnyi parcellának a megszerzését, ahová már előre megköszöni „a biztos landolást: / megígért  birtokunkra / a jó visszatérést / amen”. Mindenki       f ő s z e r e p l ő k é n t  találkozik  a RENDEZŐVEL – hangsúlyozza  írásképével is a kötet címadó verse, a Tudom, nagy nyári délután lesz. Viselt dolgaink  tételes elszámolását kérő „szolgák Urá”-t idézi meg az Árulás, ha nem voltatok ébren is, a Patmoszi trombitákban pedig  az egyedül az Úrtól való, tőle ajándékba kapott h a t á r i d ő n a p l ó t szerepelteti. A ne félj, de tűnődj parancsának legszebb megszólaltatása talán a Jelek az  égi ásatásból. Kérdéseket sorjáztat ismét, újra önmagát szólítva meg: „Szent törvények véletlenében / a halál tervét miképp akarja / égre bámuló gyermekként félni / érteni vagy tenni csak ad acta?” A közéleti szerepvállaló verseivel az aktuális politikai-ideológiai küzdelmekben résztvevő, s ezáltal a pamflet, a paszkvillus műfajához forduló Nagy Gáspár végül azzal búcsúzik, hogy minden halandó csak a szent törvények véletlenében bízhat. Hogy ez a belátás mennyire tágítja ki líravilága határait és hogyan változtatja meg hangját, hangnemét – erre már csak az ezt követő kötetek adhatnak választ.



Márkus Béla
Tiszatáj, 1998. 8. sz. p. 77-82.


< vissza