Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Mosolyelágazás

A HALLGATÁS KÖNYVE

Egy szomorú verses kötettel lettünk gazdagabbak.Nagy Gáspár új könyve, a Mosolyelágazás meghozta azt az ambivalens meglepetést, amit - az egyszer már érvényes megszólalási formáját megtaláló költőtől - általában vár az ember: szóval újít, stílust, hangnemet vált stb.
A Mosolyelágazás "tulajdonképpen radikálisan" különbözik – nem a megszokott Nagy Gáspár-os versvilágtól, -nyelvtől, hanem - a Nagy Gáspár költészetéről kialakított általános "befogadói" képtől. Idézőjelben a változás, mert először is a hiányok jelzik a másságot: alig van benne közéleti, ún. politikus, leleplező vers, alig a megszokott szójátékok, nyelvtörősdik, bár költői nyelve, versszerkesztése lényegében nem változott. Talán pontosabb költészetének változása helyett úgy fogalmazni, hogy nem. a várakozásnak megfelelően szerkesztődött a kötet. (Talán ezért a fogadtatás szolidabb visszhangja is.) Ez, a (korábban) alapvetően élménycentrikus líra ugyanis éppen akkor, amikor külső élményekben látványosan gazdagodik/gazdagodhatna (amerikai utazás, megtörténik a rég türelmetlenül várt, áhított politikai változás), éppen akkor fordul el a külső élmények interpretálásától, s teszi át a fő hangsúlyt a belső világra, s az erőteljes, egyértelmű kimondás helyett a csönd falai közé húzódik vissza. Míg (nagyjából) korábbi köteteinél érződött, hogy a költő nincs egyedül, hogy verseinek igazságtartalmát egy társadalmi várakozás és egyetértés is igazolja, elszámolnivalója most a Teremtővel, a Mindenséggel van. De nem a Teremtővel szemben, hiszen rátalált egy fájdalmasan szép kegyelmi állapotra: a legvégső egyenleget Neki kell benyújtani, s a Mindenség kozmikus békéjében az ember, sorsa beteljesülésével (halálával) hazatalál.  
A kötet verseinek legfontosabb élménye a megrendülés - amit nevezhetünk transzcendens érzékenységnek -: a határból, a halál előtti pillanatokból szemléli immáron a világot. Ez a létszemléleti másság azonban korántsem teljesen előzmény nélküli a Nagy Gáspár-i lírában: a jobbára) tradicionális hit szervezőereje a kezdetektől jelen van, a válogatott kötet utolsó ciklusának versei pedig zömmel e transzcendens érzékenység jegyében íródtak.  

*  

Mondjuk ironikusan: ötszáz évvel Kolumbusz után a magyar irodalom, költészet is fölfedezheti lassan Amerikát -, a kitántorgók, menekültek, emigránsok űzöttsége után a legális útlevéllel odalátogatók szorongó, félszabad félszegségével,a vasfüggöny  lebontása után pedig egészen szabadon. Mások mellett Tóth Erzsébet, Kemenczky Judit, Orbán Ottó, korábbról Csoóri Sándor amerikás élményei fogalmazódtak meg versekben is. Nagy Gáspár kötetének is az amerikás élmény egyik kulcsmotívuma, Amerikáé, amelyik a század első felétől az európai kultúrát diktálja.

Hogy mit ad a magyar irodalomnak, vagy tágabban a magyar szellemi életnek,   a nemzetnek Amerika, majd elválik. S hogy mit adott Nagy Gáspárnak? Ez az első meglepetés: lényegében semmit. Azzal zárja egyik versét: "mit mondjak két hónappal megint öregebbek lettünk" (Utazás /I./) Azzal találkozott, amivel eleddig, önmaga belső termeivel, csöndjeivel és kételyeivel, halálvágyával, szomorúságával. Nagy Gáspár ugyan éppen a váltás pillanatait töltötte a szabad világban: kifelé menet még éber vámosok szórakozgattak felsőbb utasításra csomagjaival, hazafelé ugyanezek tüntetően közönyösek - ürügye tehát volna a politikus kiszólásokra is, de a frenetikus rátalálás helyett a nyugalmas óceán kozmikus békéje érintette meg, valamint egy hiányt hozott haza, melyről a kötet egyik legszebb versében vall (Utazás /III./):immáron mindörökre elmaradt találkozása M. S. mesterrel, a Halotti beszéd írójával. Márainak még egy verset  is szentel a 11 americanaból. A nyelv mesterének és annak az intranzigens magatartásnak, amelyik semmilyen kompromisszumot nem kötött: egzisztenciálisan sem ("elfogadva  sorsát mer egyedül maradni önmagával") és erkölcsileg sem ("Egy hazát lehet gyűlölni, bírálni, el- és megítélni. Csak árulni nem lehet." - ez utóbbi a versben Máraitól vett vendégszöveg).

Maradjunk tehát Amerikánál. Nagy Gáspár a szó nemes értelmében provinciális módon utazta körbe Amerikát: vendégként - mindvégig a közép-európaiság és a magyarság bizonyosságának tudatában, a határokon belül maradva. Felülről és kívülről, távolról (leggyakrabban repülőgépről) szemléli az új kontinenst. Ez azonban nem "a modernség" elutasítása, csupán annak a belátása, hogy a világ mindegyre a (szellemi) szülőföldben, a léttapasztalat anyanyelvében nyeri el értelmét. A világóra az emberben belül ketyeg, kételyeire nem ad annyival lényegibb választ ama másik, hogy középeurópai belső világidejét érvénytelenítené, túllépné.

"Amerika" és "politika" helyett a költő másféle valóságos hívást jegyez: a szülőföldét és a mindenségét: s ezek határainak és távlatainak kettősségében fogalmazza meg személyes lehetőségét, esélyét. Egyén-szülőföld-mindenség klasszikus hármasának archimédeszi pontjai köré szerveződik tehát - végső értelmében - harmonikus egésszé költői világképe. Sietek persze leszögezni, hogy ez a végső harmónia korántsem illuzórikus. Nem morális, hanem ontologikus értelemben az. Végső értelmében harmonikus, azaz megoldásában. Műveiben a mindennapok valóság- és létérzékelése egyébként - a kor meghatározó műveihez hasonlóan - az ezredvég nyomasztó, rossz közérzetét, annak erkölcsi és főleg lelki válságát jelzi.

Fájdalmas, szép búcsúzás a kötet, a határon állva, a halál előszobájából. A legutolsó inneni stádiumból szól, rezignált túlélőként szemlélődik, már nem tartja vissza jószerével semmi. Mint aki már túl van az életen, írja több helyütt, nincs értelme a határidő- módosításnak sem. Csupán a szerettekért nehéz a határt átlépni. Nincs értelme a további maradásnak, mert - keserű tapasztalatai azt mutatják - a való világ elvesztette szakrális értelmét, az emberiség csupán pillanatnyi érdekei szerint szervezi mindennapjait. A rossz került fölülre, a romlás, az erő(szak) diadalmaskodik.

Ez a közérzet-érzékelés korunkban radikális és totális válságművészeteket hozott létre. A művészek, alkotók válasza alapvetően kétféle e totális válságra: azonosul a válsággal, s azt írja ki magából, mint egy sámán - az elutasítást, a tagadást stilizálja föl; a másik pedig, hogy valamilyen értéket kutat föl az emberiség emlékezetéből, ami még szervezheti a létünket. Ez utóbbi a nehezebb, mert a tradicionális értékek is kompromittálódtak, hitelüket vesztették.

A költő Nagy Gáspárt is csak egy hajszál választja el, hogy hitetlenül legyen fatalista és totális elutasítója az infernális emberi világnak, hogy mindegyre a pusztulást, a válságot stilizálja, az elutasítást, az elhatárolódást ad abszurdum vigye, hogy végsőkig redukálja az alig esélyes ént, hogy a szubjektum szerepét, értelmét kivonja. Hogy, ha a megszólalás, a beszéd már eleve hiteltelen a létnek ebben az emberi kontextusában, a hallgatást úgy válassza, hogy eközben a nyelvet magát, a kifejezhetőséget, megfogalmazhatóságot is kétségbe vonja vagy tagadja. De Nagy Gáspár innen marad, mert minden élettapasztalata ellenére is egy másik tapasztalata, ontologikus vezérlőelve kikezdhetetlenül megmaradt. Mondjuk így: a hité. A hiányokkal csonkolt léttel szemben a mindenség, a Teremtés, a kreatúra kozmikus békéjének a bizonyossága. Ez az a biztos tudat, amely elviselhetővé, addig is kibírhatóvá teszi az életet, sorsot. Hogy a végső elszámolásnál minden a helyi értékére kerül. A tagadás axiómája helyett a Teremtés axiómájához fordul. A válságra a költő válasza: hogy a defenzív elutasítás, a kétségbeesés helyett mindig választható a méltó (értelmet találó) megmaradás is. A kötet utolsó verse, a Jegyezvén szalmaszállal, ezt írja:

- ...mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.

- ...kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓI

A remény "abból", a Megváltásnak, az Engesztelő Áldozat értelmének - az európai kultúra kétezer éves hagyományának jászlából, vezérlőelvéból való. Ezen a válságon is átsegít, és minden fájdalomnak, kínnak, szenvedésnek végső értelmet ad. A személyes sors keresztjének is, a betegségnek is: "mert minden fájdalom viselhető / valakiért valamiért / bűne s engesztelése valakinek (Vízszintes némaságban). Értelmet az életnek - és a halálnak is, mely nem befejezés, hanem hazatalálás, hazatérés. Ha belátja ezt az ontologikus rendezőelvet, nemcsak a reményre, de a kegyelmi állapotra is rátalál. És rátalálhat, mert Isten üzen, jeleket küld, megmutatja magát. Megmutatja a világ egységét, átüzen korokon, kontinenseken és történelmi időkön, megmutatja az okozat okát. Ha rá figyelünk, ha ama szalmaszálban kapaszkodunk. A Mosolyelágazás kötet egyre erőteljesebben ezek felé a belső hangok felé figyel. "Csak a lélek belső termei élnek" (Tűz Tamásnak). Talán ebből a létszemléletből adódik, hogy nem lesz revelációs jelentősége költészetében se az amerikai útnak, se a politikai változásoknak. Kérdéseire másutt talál választ.

Könyve a hallgatás könyve, a kegyelem útjára való rátalálásé. Túl van már, s mégis innen. De innen is van, a határ, a halál előtt. Addig is, amit tehet: vállalja az engesztelő áldozatiságot és a tanúságtevést. És ez szép.

Pécsi Györgyi
Tiszatáj, 1994. 2. sz. p. 70-72.


< vissza