Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A költő és a folyóirat

Nagy Gáspár: Húsz év a kétezerből

Természetesen minden írónak és költőnek fő céljai között szerepel, hogy könyvei jelenjenek meg, ám legalább ennyire fontos, hogy valamilyen irodalmi fórumhoz (fórumokhoz) kötődjék. Manapság, a megszámlálhatatlanul sok folyóirat korában persze más a helyzet, mint pl. a szocializmusnak nevezett korszakban. Az is lehet azonban, hogy akkor a kisebb számú lapok karakterisztikusabbak voltak, pontosabban kifejezték irányultságukat. Ha így van, ha nem, egyet tudhatunk: a Tiszatáj azon kevesek közé tartozik, amelyek fénykorukban járták a maguk útját, már amennyire ama bizonyos ismert korlátok engedték. Azt is tudjuk, hogy például Illyés Gyula és Csoóri Sándor bizonyos korszakaikban a szegedi lap jelentette számukra a biztos szellemi otthont, a folytonos megjelenés lehetőségét. Az ifjabbak közül ebbe a sorba tartozott (tartozik) Nagy Gáspár is, akinek a Tiszatájban megjelent verseiből most került könyvespolcunkra egy válogatás.

A Húsz év a kétezerből című kötet mintegy kétharmada az 1979 és 1999 közötti verseket tartalmazza, s velük együtt olvashatjuk Nagy Gáspár új verseit, 1999 és 2000 terméséből. Társadalmi és politikai értelemben a fő fejezet tovább tagolható, hiszen éppen a félidőre tehető a rendszerváltás korszaka. Költőnk és a lap viszonyának kétségkívül a nyolcvanas évekre tehető a legizgalmasabb szakasza. Hogy mást ne mondjunk: az 1986/6. számban jelent meg a híres vers, A Fiú naplójából, ami kétségkívül szerepet játszott a Tiszatáj betiltásában és néhány évre szóló átalakításában. Ritkábban szólnak a vers esztétikai értékeiről, pedig ilyen szempontból is megérdemli a figyelmet. Az első két sor ("... és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg...") egyértelmű ötvenhatos utalása után túlnő e mű a legkonkrétabb aktualitáson, és jelentős sorsverssé terebélyesedik. De itt olvashatjuk olyan emlékezetes műveit is, mint a Félelmen túli..., az Évkönny, 1989 vagy éppen a Tudom, nagy nyári délután lesz. Kétségtelenül igaz az ajánló szöveg egy mondata: "A lírikusi pálya keresztmetszete ez a kötet, a versek az elmúlt évtizedek közérzetéről, belső történéseiről is hű képet adnak." S ez a közérzet, ezek a belső történések meghozták az elmúlt két évtized egyik legfontosabb magyar lírai teljesítményét, ami immáron Kossuth-díjjal jutalmazott életmű.

Az a fajta egyenes beszéd és tisztaság, amely mindvégig jellemzi Nagy Gáspár líráját, már az első, Tiszatájban közölt versben jól látszik. 1979-ben a Söprik a reményt más hangsúllyal bírt, mint manapság. Milyen szép például ez a strófa! "Már nem a miénk az Óperenciás, / elhullunk majd a / tányérsapkás őszben, / csak amit vérünk buzgása kiás, / amit riadtan nyalnak / fel az őzek, csak ez / a csalitos sár marad: / húzzuk magunkra földnek." Az ilyen sorok mögött is ott húzódik meg az a létmeghatározó hit és tartás, ami a családban éppúgy gyökerezik, mint a pannonhalmi diákkorban. Emlékezhetünk rá, hogy sokszor hangsúlyozta: a legelső magyar iskola az ő számára a megtartó hiten túl a népünk történelmének pontos ismeretét is jelentette.

S e hit és történelmi érzékenység ott munkál a szegedi folyóiratnak szánt csaknem minden versében. Abban a műben is, amely ki kellett, hogy maradjon az 1982/11. számból (Három megjegyzés: egy válasz - Kodály és Illyés ünnepére - 1982), miután Tóth Dezső és Agárdi Péter cenzori magatartása meggátolta közlését az akkor nyolcvanéves Illyés Gyulát köszöntő számban. "Én együtt látom őket / egy dalban és / egy mondatban..." - ez bizony közel két évtizeddel ezelőtt még tabunak számító versrészlet volt Kádár János Magyarországán. Az egyenes beszédnek akkor nem volt nagy divatja mifelénk... Ám Nagy Gáspár mindig dacolt akár a politikai, akár az esztétikai divatokkal. így lehetett mindkét területen korszerű.

S amikor három esztendős kényszerszünet után 1989 augusztusában visszatér a Tiszatájhoz, ("Mint a katonák / a frontról"), már alapjaiban új idők járnak. Az Évkönny, 1989 esztendeje ez, amikor szinte megindult a föld Magyarországon. Ám hamarosan az új veszélyek évadán a Békebeli kannibálok "barátzabáló" gesztusai következnek, mintegy "magyar átokként". S persze a költő érzékeli, hogy a szabadság korszaka ez, azonban sokszor az eszmei rendetlenség és a fölfordulás zavarja örömét. Új keservek és gyötrelmek hatják át verseit, néhol az elmúlás is átlengi egy-egy részletét.

Aztán a kötetzáró új versek költője sem tagadja meg önmagát. Ugyanakkor - mint korábban is - tanúi lehetünk a hangsúlyeltolódásnak. Kevesebb a direktebb politikai utalás, mint korábban, és mindemögött talán az is meghúzódik, hogy az oly annyira várt változások felemás következményei miatt a Nagy Gáspárhoz hasonlók közül is annyian csalatkoztak. így lesz az új költemények középpontjában inkább az anya- és természetélmény, a sirató (Czine Mihály, Kiss Ferenc, Fodor András emlékére), a szellemtársaknak (Vekerdi László, Csoóri Sándor) szóló ajánlás, a millenium alkalma, élménye (Szokolay Sándor zeneművének és König Róbert grafikasorozatának illusztrációjaként). Ezek a művek messze túlnőnek az alkalmiságon, hiszen költőjük sikeresen hidalja át az ilyenkor jelentkező nehézségeket. Úgy szól mindegyikhez, hogy szuverenitása megkérdőjelezhetetlen, mégpedig azért, mert érezteti: van mondandója mindegyik esetben. Élményvilága mélyről jövő, hittel megalapozott. Többször verstani bravúrokkal, miként a Czine Mihálytól búcsúzó Reménység jegenyéje esetében. Hétszótagos ritmikája (pl.: "reménység jegenyéje", "legendák dús legénye", "tenger könny zöld hajója" stb.) Illyés híres Egy mondatának bizonyos részleteire rímel, ("egyetlen munkatábor", "bezáró hóesésben", "ott van a holnapodban" stb.) Nagy Gáspár verse feszesebb, ha tetszik fegyelmezettebb, ám az érintkezési pontok nyilvánvalóan nem véletlenek. Mint ahogy a szellemi rokonság okán szól három új vers is Csoóri Sándornak, a 2000-ben hetvenéves mesternek is.

És feltétlenül ebbe a sorba tartozik a Symphonia Ungarorum szövegkönyve Szokolay Sándornak, az ihletadónak. A mű Szent István és Szent Gellért emlékezetére íródott. Nemes, az ünnephez méltó alkotás, mindvégig érződik benne a belső ünnep lényege. Pátosszal átitatott befejezése így szól: "akiket a / hit fölvértez // énekük zeng / Szent Gellérthez // akik hűek / még e tájhoz // imájuk esd / Szent Istvánhoz. // Királyi kéz / vérünk vére: // Bennünk lüktet / ezredéve!" A testvérmúzsák másik találkozója a König Róbert grafikáihoz írott s a művésznek ajánlott Hullámzó vizeken kereszt. Ez a ciklus ugyancsak a múlt évi nagy ünnepkörhöz kötődik. Már első hangütése ezt jelzi: "Uram királyom / paripás vonalvitézem / egyedül tiéd az érdem / ha kiszakad / tollamból az ének". Többjelentésű a kezdés: szól a nagy királyhoz, de szól a németül ugyanezt jelentő nevű művészbaráthoz is. A költő szól az ezer esztendővel ezelőtti történésekről, a "díszlet" a magyar táj, a Duna és a Balaton hullámzó vizeivel, a zöld náddal, a parti nyárfákkal. S ami fontosabb: a krisztusi, evangéliumi örökség vállalása, a nemzeti hagyomány tisztelete. Kivételes pillanat ez Nagy Gáspár költői pályáján.

Mint ahogy ez, a szegedi folyóirathoz közvetlen kötődő verseskötet is az.

(Tiszatáj Könyvek, 2000.)


Bakonyi István
Árgus, 2001. 1. sz. p. 64-65.


< vissza