Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A költészet és a történelem "szabadrabja"

Görömbei András: Nagy Gáspár

2004 nyarán jelent meg a pozsonyi Kalligram kiadó Tegnap és ma című, kortárs vagy a közelmúltban elhunyt magyar írókat és költőket bemutató, igen színvonalas sorozatának új kötete, Görömbei András Nagy Gáspárról szóló kismonográfiája.

Aki ismeri napjaink nagyhatású, iskolateremtő irodalomtörténészének szellemi irányultságát és munkásságát, annak egyáltalán nem meglepő, sőt kifejezetten törvényszerűnek tűnik, hogy Sinka István, Sütő András, Nagy László és Csoóri Sándor életművének monografikus feltérképezése után éppen Nagy Gáspár művészetét veszi górcső alá. Ezen alkotókról eléggé közismert, hogy ars poeticájuk szerint az irodalom nem csak a szűken vett széptani és esztétikai kérdések felvetésének és megoldásának nyelvi terepe, hanem olyan kommunikációs színtér is, mely lehetőséget ad az alkotónak arra, hogy az egyetemes létproblémák és az örök művészi témák mellett – hűen több évszázados irodalmi hagyományunkhoz – a magyarság sorskérdéseivel, a hibás vagy hiányos nemzet- és történelmi tudat sérüléseivel, a politikai diktatúrák tabuként kezelt kérdéseivel is foglalkozzon.

Ennek az irodalomszemléletnek ma az egyik legismertebb, legszínvonalasabb és leghitelesebb képviselője minden kétséget kizáróan Nagy Gáspár, akiről – Görömbei András jóvoltából – először készült eddigi munkásságát átfogó részletességgel bemutató és elemző kismonográfia.
A könyvet Görömbei A magyar líra az ezredfordulón című, már több helyen publikált (pl.: a 2003-as Irodalom és nemzeti önismeretben) tanulmányának rövidebb, tömörített változatával kezdi. Ebben vázolja sokszínű költészetünk főbb irányzatait, a hagyományokat továbbvivő, megújító, és a posztmodern szemléletű irányzatokat.

Görömbei Andrásról köztudott, hogy évtizedek óta következetesen vallott egységes esztétikai, elemzői és etikai normarendszert képvisel, s hogy ez alapállásában nem egyezik a nyelvi és szemléletbeli fordulatot hozó posztmodern irodalom és gondolkodás számos kanonikus tételével. A költészetet mindig a „magyarság egzisztenciális műnemének” tekintő debreceni irodalomtörténész leginkább azért kritizálja a magyar posztmodern irodalom művelőit és kritikusait, mert felszámolták a „lírai én integritását, szuverenitását”, a „valóságvonatkozású jelentés” kiiktatásával „ügynélkülivé” tették a költészetet, s ez „leszállította” a költészet értelmét a társadalom tudatában. Az új irányzat képviselői megkérdőjelezték, lefokozták és mellőzték a magyar költészet klasszikus hagyományát, és azon alkotókat, akik ezen hagyományokon alapuló, de természetesen azokat átformáló és megújító műveket alkottak. Ez pedig a költészet hatalmában és nemzettudat-formáló erejében mélyen hívő Görömbei szerint az egész „magyarság szellemi állapota szempontjából súlyos veszteség.” Nagy Gáspár életműve, miként Orbán Ottóé, Csoóri Sándoré, Utassy Józsefé, Lászlóffy Aladáré, Buda Ferencé természetesen a hagyományokban gyökerezik: „sokféle klasszikus költészeti hagyományt és kortárs-ösztönzést fogad be és formál sajátjává. Költői útja bizonyosság arra, hogy a mai világ kihívásaival szembenézve is építhető organikus költői életmű, megőrizhető a költői személyiség épsége és tisztasága.” (18. old.)

Ezek után Görömbei András a monográfiaírás hagyományos szabályait követve előbb a költő „megszületésének” és az irodalomba való „beavatódásának” körülményeit tárja fel. Bemutatja, hogy miként alakította a Bérbaltavárról induló ifjú poéta költői világképét a gyermekkori környezet, a család, a pannonhalmi egyházi iskola, és a nagy mesterek, Nagy László, Kormos István (és „egyeteme”), Jékely Zoltán óvó, támogató segítsége. Majd az egymás után sorjázó kötetek bemutatásával, a kismonográfia nyújtotta terjedelmi lehetőségekhez mérten nem túl hosszú, de lényegre tapintó, a szakirodalmat is felhasználó elemzésekkel vetíti olvasója elé Nagy Gáspár eddigi életművét.

A szerző avatott szakértője témájának: mindent tud, amit a monográfia szempontjából Nagy Gáspárról, az emberről, és Nagy Gáspárról, a költőről, az esszé- és prózaíróról tudni kell. Otthonosan mozog Nagy Gáspár valós és teremtett világában, mélyen érzi s érti azt, éppen ezért nagyfokú érzékenységgel tudja megjeleníteni, hogy milyen belső ösztönzések, sokrétű szellemi hatások, történelmi-politikai és kulturális szituációk közepette formálta meg a költő ma már méltán klasszikus értékűnek számító életművét.

A történelem „rabságába” vetett Nagy Gáspár pályakezdésétől kezdve a mai napig olyan típusú szépirodalmat művel, amely jelentős mértékben a létező valóságra reflektál, azt ítéli meg. A prágai tavasz könyörtelen leverése döbbenti rá és tudatosítja benne, hogy a közép-kelet-európai régió történelmi eseményeinek hivatalos, hatalom általi értelmezései enyhén szólva nem fedik a valóságot. Ekképpen nem véletlen, hogy 1990 előtt költészetének „közéleti” vonulata eredendően az 1970-es, 1980-as évek „puha” kádári diktatúrája ellen irányul. A költő – a III/III-as ügyosztály kategórája szerint „ellenséges ellenzékiként” – verseiben kimondva a kimondhatatlant, folyamatosan a rendszer szűkre szabott, szabadsághiányos kereteit tágítja, és a legfontosabb, tabuként kezelt témákra: a hatalom tudatos történelemhamisításaira, 1956 forradalomként való értelmezésére, Nagy Imre meggyilkolására és rehabilitációjának szükségességére irányítja rá a figyelmet. Ezért művei elemzésekor természetesen nem hagyható ki a történelmi szituáció pontos bemutatása, értelmezése, amit Görömbei András gondosan megtesz.

Az életmű súlypontjait kihangsúlyozva leghosszabban az olyan nagy, „rendszerváltó” és az azt „előkészítő” műveket, mint a Csak nézem Olga Korbutot, az Öröknyár: elmúltam 9 éves, A Fiú naplójából című verseket elemzi, és bemutatja az általuk a hatalom körében kiváltott ellenreakciókat, megtorlásokat, amelyek olykor a költő egzisztenciális létét is fenyegették. Eközben azt is meggyőzően bizonyítja, hogy ezen versek nem csak etikai értelemben nagyszerű és időtálló alkotások, hanem az esztétikai nézőpont szerint is.

Görömbei megállapítása szerint „a nyolcvanas évek szellemi és politikai küzdelmeiben az irodalomnak különlegesen fontos szerepe volt. Az igazság kimondásával segített lebontani a hazugságra épített politikai rendszert” (125. old.). Görömbei gyakran tudatosítja olvasójával, hogy a szilárd keresztény vallási és etikai alapokon álló Nagy Gáspár „személyiségmélyítő” művészete alapvetően az erkölcs és esztétikum magasfokú szintéziséből, a nemzet sorsáért való fokozott és tevékeny felelősségvállalásból tevődik össze. Ezt a művészi magatartásformát máig hitelesnek és követendőnek tartja és rendszerint szembeállítja a posztmodern értékrendet valló felfogásokkal (166. old.).

A rendszerváltást követő évek Nagy Gáspár lírájának részbeni megváltozását hozták. A közéleti irányultságú versei leginkább a „magyar abszurdról” adnak érzékeny látleletet, koranalízist, és a felemásra sikerült rendszerváltás után az értelmiségi és politikai szekértáborok csatározásairól, arról a hihetetlen szituációról, hogy az elmúlt diktatúra elnyomó apparátusának bűnöket elkövető tagjai, nem „tudnak (képtelenek)/megbocsátani/áldozataiknak” (Magyar abszurd), hogy az elmaradt történelmi igazságszolgáltatás miatt, a múlt tisztázása csak részben valósult meg (173. old.).
Ezek mellett egyre több transzcendens kérdéseket taglaló létfilozófiai és az elmúlással foglalkozó verseket ír. Görömbei András kismonográfiája irodalmi értékei mellett egy hiteles értelmiségi magatartás szubjektív, hitvalló és korunkat megítélő könyve. Nagy Gáspár még csak ötvenöt éves, életműve koránt sincs lezárva, és Görömbei András irányt adó kismonográfiája az első nagyobb lélegzetű értelmezés művészetéről, amit remélhetőleg még sok fog követni. 


Babosi László
Bárka, 2005. 1. sz. p. 113-115.


< vissza