Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagylátószög

Nagy Gáspár költészetéről

Nagy Gáspár egybegyűjtött verseinek könyve, a Szabadrabok (Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999) harminc év költői termésének summája. A könyv legkorábbi időrétegét képező alkotások, a Tejfogak (prae korszakból) mindenképp meglepetésszámba mennek, hiszen a költői útkeresés problémáiba avatnak be. Valóban érett, sőt koraérett verseket olvasunk, melyek mai fülünk számára is modernek. Sok szempontból a későbbi Nagy Gáspárt előlegezik, akinek költői eszköztárában a groteszk és az ironikus gesztusok is föllelhetők. Példázhatja ezt a Lehetnénk a tanítványok fölsorolása: “a kereszt alumimiumból / a töviskorona sztaniolból / a kendőd fehér gyolcsból / a szögek műanyagból / a lándzsa színaranyból / az ecet tiszta borból”. Látható, hogy ebben a közép-európai passióban, ahol “Pilátus kezet mos tíz lavorból / poroszlók isznak telt kupákból”, semmi sem az, aminek lennie kéne. Mindent átjár a hazugság. Azaz minden megváltásért kiált. A megváltás-motívumkör felvillanása e korai darabokban határozottan előlegezi e témakör későbbi megjelenését. De talán ennél is fontosabb legalább még egy példán igazolni, hogy a küldetés e bibliai allúziója mellett jelen van egy másik szempont is. A néptribunus című vers például a körhinta metaforájával modellezi a korszakot. Így: “a körhintából / naponta kieshet valaki, / másokat kilöknek / portól nehéz / a mikrofonon beolvasott / kívánság és zeneszám... / ... / a néptribunus pedig / végső kétségbeesésében / cukrot szopogat, / egy játékpuskáért / elhagyná a fórumot!” A versidézetből nem nehéz kihallani a perlekedő, lázadó indulatot, amely a később írott versekben már egy másfajta regiszteren, a jelent és múltat egybelátó módon, vagyis történelmi hangfekvésben szól.

A fordulat a Kormos István szerkesztésében megjelent Koronatűz című első kötetben (Kozmosz, 1975) együtt jár a korábban háttérbe szorított személyiség kinyilvánításával. Az új versekben a korábbi fekete-fehér világ hirtelen kiszínesedik. A költő rátalál önmaga eredetére és magyarázatára. Nem utolsósorban azzal, ahogy kibontja a bérbaltavári falusi emlékek, illetve a pannonhalmi gimnáziumi és a szombathelyi főiskolai évek emlékbatyuját. Mindennek megéneklésére a költő fölfedezi – részben a kilencek közvetítésével – Nagy László heroikus lendületű költészetét, aki az ugyancsak zseniális Juhász Ferenccel valóságos költői-nyelvi forradalmat indított el, mikor a népköltészet és a modern líra ötvözésével szenzációszámba menő, a képes beszéd lehetőségeit szinte a végsőkig feszítő, mitikus tágasságú kifejezési formát honosít meg. Ez a nagyhatású kifejezési mód nemcsak Nagy Gáspárt ejtette bűvöletbe akkoriban, hanem másokat is. Nagy Gáspárt ezúttal is önismerete és mértéktartása óvta meg egyénisége feladásától. A szabadasszociációs technikával előállított, többnyire hatástalan, mert hiteltelen metaforikus robbantgatások idején Nagy Gáspár sikeresen kézben tartja verseit. Metaforái, ha nem is mindig a tapasztalat tényein nyugszanak, de pontosan illeszkednek a kifejezés logikai rendjébe és rendszerébe. És arról se feledkezhetünk meg, hogy képes a költő a lávázó indulattól sistergő, a látomások magasába emelt nyelvi anyagot lehűteni. Képes, részben a “Tejfogak” korszak tanulságainak köszönhetően, illetve a lélektestvéri közelségbe került Kormos István-i líra tanulságainak megélése és megértése révén, a költői személyiség heroizálása helyett – erre hitelesen csak kevesen képesek – egy másik, mondhatni, emberléptékű úton járni, ahová Kormos István vezette a költészetet. Ezen az úton a csöndes mágia teremt kapcsolatot a köznapiság és a legenda között. S ez a fajta képesség jelen van Nagy Gáspár költészetében is.

Részben ez magyarázza, hogy a Koronatűz verseiben megelevenedő témakörök – a születés, a paraszti életforma rítusai, a biblikus hit, a szerelem, az életformaváltás szükségszerűsége, s nem utolsósorban a szellemi honfoglalás öröme, a költői szólás morális felelőssége, hűség a felnevelő példaképekhez: Petőfihöz, Adyhoz, József Attilához, Nagy Lászlóhoz, Kormos Istvánhoz, illetve a társművészetek területéről Kondor Bélához, Huszárikhoz – és folytatható a sor – a legkevésbé sem elrajzoltak. Pontosan jelzik e líra gyökérrendszerét, mely élő és eleven kapcsolatban van a tradíciókkal. Nem megtagadni akarja azokat, hanem megújítani. Felébreszteni a letargia téli álmából, a halál dermesztő közönyéből a szíveket. Ezért “szivárog” a költőből az ének, ezért szeretne a “Lefokozott szívűeknek / valami szabadítót mondani / a kapuk alatt”, akkor is, ha “több évre nyújtott / ősz következik” (Szabadítót mondani). A vers pontosan mutatja, hogy a Nagy Lászlót idéző himnikus kezdés miképp ereszkedik alá a valóság prózai, de Nagy Gáspár és nemzedéke számára nyilvánvalóan korjelző – ne feledjük: a 68-as prágai bevonulás után vagyunk – tényeihez, vagyis a hetvenes évek illúzióvesztésének elégikus szomorúságához, ahol “vérágas szemekkel kétségbeesik a gyermek”, ahol a “lepréselt levelek albuma / következetességre tanít”.

Ez a kétpólusú vers, mely állítás és tagadás szélsőséges szólamait ütközteti, bepillantást nyújt abba a küzdelembe is, amit a költő folytat önmaga kimondásáért. Különösen érdekes ebből a szempontból az a módszer, ahogy a költő a valóságot és a mítoszt egymásba gyúrja. Példázhatja ezt a Májusi-karácsonyban indítása: “Szőlőbontáskor, májusi karácsonyban / foltos szalmazsák fölé leszállt az angyal // Anyámat derékon vágta a szózat, / hogy szárnysuhogást hallott: esnie kellett a hónak.” A bibliai szituációt aktualizáló verstörténés pontos és érzékletes. A valóságot a vers finoman játssza át a sejtelmesbe, a mitikusba. Hasonlóan ahhoz, ahogyan Nagy László “káromkodásból katedrálist” épít. Ha meggondoljuk, Nagy Gáspár is a látszólag ellentétes képzetkör – egy rendkívül markáns kifejezés – nyelvi energiájával szikráztatja fel a költői képet, mely épp e merész szóválasztásnak köszönhetően hirtelen átlendül a legendába, a mitikusba, amelynek csodálatos tisztaságát a szárnysuhogás és a hóesés képzeteinek felidézése nemcsak megérzékíti, hanem fokozza.

Tegyük hozzá, hogy ilyen és ehhez hasonló, merészen eredeti költői képekkel más versekben is találkozhatunk, s ha e kifejezési formának leglelke a kép, akkor a jól megtalált költői metaforán rendkívül sok múlhat. Nagy Gáspár pedig rendkívül eredeti képvilágot alkot. Például így: “Föl a hegyre / visz a spirál szívem-kerekű” (Talán egyszer). Máskor – a “Volt egy hős tengerész” esetében – pedig a költő a nemzedéki kilátástalanság és keserűség élményét örökíti meg: “Rum kéne rengeteg, / mert keserű íze van a kikötőnek, / Hullám fúrja át a sirályokat, / néhányunkat meg partra sodort az ének.” Mindeközben a merész, néha egyenesen avantgárd leleményű, a képzőművészet és a film lehetőségeit is felhasználó képteremtés nem roppantja szét a verset. A nagy erejű szóösszetételek, például “hajthatta ide fakutyaszél / pingvin vagy eszkimóima / roskadó hókunyhó fala / alól egy verskéz / versláb mely az éj / leple fölött virrasztva / kávéabrakból összevarrja / e boldogtalan költeményt” (Verskéz) eléggé pontosan mutatják e líra fejlődési irányát, mely a tradíció és a modernség sajátos, Nagy Gáspár-féle ötvözését jelenti, még ha e líra igazi születése a következő, a Halántékdob című kötetben történik is meg, de a költői eszköztár többé-kevésbé készen áll az áttörésre. De azon is érdemes elgondolkozni, hogy már ebben a pályaszakaszban mennyire hangsúlyos a nemzetféltő, lázadó indulat mellett (Gyönyörű bűnt) a tragikum átélése. A Mentsétek meg lelkeinket ugyan a “Se vers se kárhozat, csak kószálás végnélküli...” helyzetét festi, de végül egy olyan végállapot megoldását kéri, melyben a költészet “Kalóziában” elveszti értelmét, célját, feladatát. A költő “az óceáni pánik legközepén” azért fohászkodik, hogy ne kelljen “kiliggatott mentőöveket” foltoznia. A kilátástalanság költői leltára azonban itt sem ér véget. A vers-én “itéletidőben, puszta országban” keresi helyét (Eljöhet értem). Úgy látja, hogy “Dobog az urnák csendje / szentségtartóként égre / mered Európa csigolyakeresztje”. A tragikus sorsképlet magyarázatául a történelmi hányattatás képeivel találkozunk: “Mert itt pikát cipel a szív, / súlyos ólmokat a lélek – / s útja mindkét véginél / tömegsírokig ér el” (Kristály-havazás idején). A verspéldák középpontjában a költői szerep súlyos terheket hordozó felelőssége és fájdalma feszül.

Nagy Gáspár második kötete, a Halántékdob (Szépirodalmi, 1978) ezek után a költői hang megtalálásának könyve. A mesterek: ezúttal Weöres Sándor, Krúdy, Kormos, Jékely, Sütő András megidézése a versekben mégis folytatódik. Aligha véletlenül. A portréversek és tisztelgések a szellemi horizont kitágításának esélyét nyújtják. Emberi példát adnak tartásból, emberségből. Ezen keresztül pedig a létezést összeziláló hatalom kritikáját. Egy szellemi haza kinyilvánításának igényét. E verstípus tartós jelenléte mindezen túl – erről se feledkezhetünk meg – érvrendszert jelent a csüggedés, a reménytelenség kísértései ellen. Példázhatja ezt a megrendítő szépségű “Jézusos fejlehajtva”, mely egy győri költői esten hangzott el, s a hosszú hallgatás után megszólaló Kormos Istvánt ünnepelte: “s én nem kérdezhetem hogy telelt, míg varázslása bujdokolt, / de múló idő helyett is vers felelt: föltámadott a holt! – / bár nem láttam öt sebét, lehet csak lányokért lakolt...”

A korszak alkotásainak – köztük néhány igazi remeklésnek – nagy vívmánya, hogy az eredeti költői képek, expresszív hatású szóösszetételek szervesen illeszkednek a versbe. A képépítő elemek gyakran – például az idézett Kormos-versben is, de a Saint-Exupéryre emlékező Éjszakában, vagy a Rimbaud súgja esetében is – a sors és a létezés titkait bogozzák. Ám ennél is fontosabb, hogy a költő, miközben azonosult hőseivel, saját korának üzen, mely jóllakott éhezőként – soha ennyi tenger-metafora, mint épp ez idő tájt – azt se igen tudja, hogy mi a baja. Egy kiskorúságban tartott országban épp a kockázatvállalás, a bátorság példái adhatnak erőt a felemelkedéshez. Nagy Gáspár mikor az említett versekben a “repülőhit” témáját énekli meg, akkor a körülmények meghaladásának fontosságára figyelmeztet. Akkor is, ha a döntés – mint Rimbaud esetében – a drámai elhallgatás csöndjébe vezet: “Még nem kezdtem el / de holtbiztos abbahagyom / egyszercsak döglött tevéket sodor a por / ablakom alá s halálnyira leszek az édesvízű földrészektől / hol egykor szabadon nőtt a fű...” E sajátos szerepvers zárásában a költő a korszak szabadságfokának megmérésére és meghaladására mozgósít. Így: “Hát innen folytassátok / tovább! Én nem sejtem / miképp és hogyan lehet – / csak ráterítem a Szaharára / Szajnában mosott ingemet:” A jelképes gesztus ezúttal is az én sorsa fölé növő küldetés erkölcsi imperatívuszát hangsúlyozza. Ez a paradox logika – könnyű belátni – ugyanazon a tengelyen fordul, mint a Koronatűz Dózsájának vallomása: “Gyönyörű bűnt hagytam rátok, / A lázadást, mely több mint Dózsa György, / mit bánom én, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen e föld!”

E zárt logikájú, jellegzetesen egy téma körül forgó portré illetve szerepversek mellett ugyancsak fontos fejlemény a kibeszélő, áradó jellegű hosszúversek megjelenése, mint amilyen a Huszárik Zoltánt idéző versfilm: a Világtemető, a Ködhimnusz vagy a Szálla alá poklokra, melyek a tudatáram fényképezésének módszerét hasznosítva örvénylenek a múlt és a jelen, az eszmény és a valóság ellentmondásainak rapszodikus ábrájaként. Hogy ebben az összefoglaló jellegű versalakzatban milyen fontos szerepet tölt be az időről való elmélkedés, arra csak néhány példa: “bennem az idő, a szent / dekadens, állandóan / visszafelé lépeget, / az idő barátaim, ráktermészetű...” (Szálla alá poklokra); “és aztán a drága XX. század szerint a féligholt / paráznán elevenholtra csúszik megint, háború / háborúra borul, mint káposztalevél, ha koponyák / kelyhéből kicsordult rémidőt cipel a vér...” (Világtemető). A verspéldák ugyan a múltidézésre utalnak, de a jelen – mint viszonyítási pont – szüntelenül jelen van. Igazolhatja ezt a korszak jelentős időszembesítő verse, a Csak nézem Olga Korbutot, mely a “hogy röpüljek és kivel / ha föld alatt a végtelen” felismerésének érzelmi energiáját használja fel a történelmi amnézia felhőinek oszlatására, a letagadott múlt visszaperlésére, a második magyar hadsereg elsiratására: “... éveink lugasáról odaítéljük / a legszebb rózsát a sohasem síró vonatkeréknek és ím / begördül a nagy tavaszba / folyókanyarulatú kezünk-lábunk / hiánya de nincs bocsánat: / bokáig – mindörökre a Donban állunk...” Innen kerülünk némi baltavári kitérőn keresztül a jelenbe, melynek nagy kérdése: “szabad vagy és ha mégsem / gyorsan elő a nyelvtankönyvet / kételkedsz vagy kételkedel”. A kép- és gondolatfolyamba, mely játékos formában ugyan, de a kelet- és közép-európai szituáció lényegére kérdez rá, itt úszik bele a román tornászcsillag képe: “csak nézem Olga Korbutot / szaltószabadságot érzek”. Talán mondanom se kell, hogy ebbe a nagyhatású szóösszetételbe mi minden sűrűsödik: egy teljes korszak félelme, vágya, aggodalma, s mintegy mellékesen a költészet időt és teret átszelő bátorsága. Akkor is, ha “minden igaz költő-halánték / hatalmasoknak csupán csak játék / de a csönd is hatalmas katlan / de a zsámoly sohasem térdeletlen”.

Nagy Gáspárnak a rendszerváltásig megjelent három újabb kötete: a Földi pörök (1982), a Kibiztosított beszéd (1987) és a Múlik a jövőnk című válogatás kötetnyi új verse, a Tékozlók imája (1989) egy folyamatosan gazdagodó líravilágot tár az olvasó elé, mely irányában nem, de hangsúlyaiban sokat változott. A költőszereppel kapcsolatos vívódások nemcsak a líra új fejleményeinek kritikáját jelenti (Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása...), hanem egy  olyan nézőpontot, amely a szerves építkezés jegyében sok mindent beemel a költészetébe (pl. a neoavantgárd eszköztárából), de alapvető nyelvi újításait továbbra is a képi fantázia eredetisége magyarázza. Ami azt is jelenti, hogy Nagy Gáspár képeit egy pontos és precízen kiszámított logika gyújtózsinórja hozza működésbe, de maga a kép a maga láttató, néha szürreális, de mindenképp érzelmi-érzékletes gazdagságával teremti meg az egyszervolt élmény hatását. A korszak jellegzetes monológverseiben, mely sokféle beszédelemet (köznapit, emelkedettet, filozofikust, tudományost stb.) foglal magába, minderre számos példát találni. A Pár ezer év-ben ez így történik: “Elkapart kitüntetés-sebeid / én kötözöm, de pókhálót nem tépek / rá megszállt országok sarkaiból / s az égi provinciákról hol nyakadra / fonva pár ezer év – zubbonyodon / vakfényt okádó csillagok felé”. Látható, hogy egyetlen versmozdulat miképp ölel magába egymástól nagyon távoli, csak a költői vízióban egységesülő elemeket. De érdemes idézni a Söprik a reményt című verset is, ahol a költő a “szépnevűekről” szólva arról beszél, hogy “gyerekjézusokat / szülnek maguknak Európa zsúfolt jászlaiba: mert tudják, amit nem / tudnak a hűek, a hülyék, a nyűvek – / tudják: fenyőtűk ügetnek a szívem / riadt hegyláncai felé, sejtik: / sorsomban sír az elbukó jelen, / méhük ezért táguló világegyetem”. E sokféle elem és metaforakapcsolás rapszodikusan hullámzó, elemző, magyarázó, folyamatos önreflexiókat hordozó módon szövi át a korszak “élére állított” verseit, melyek a költő hite szerint “aláducolják az éjszakát, dőlni / kész otthonod”, mert “egy élére állított vers sokat tehet, / jó lesz majd erre-arra, minden helyett / lesz remény, kezekben tündöklő kenyér, / ha elfogy az is: maga lesz a vér –” (Benézünk majd a Múltidőbe... ősszel).

A versidézetekből nemcsak a sokféle irányba vágó szabadasszociációs módszerre következtethetünk, melyben egyik elem a másikba alakul s valamiféle láncolatot képez a kiindulópont és befejezés között, hanem arra is, hogy a képelemek kifejezik a költő világát, melyben – ne feledjük – “megszállt országokról”, “vakfényt okádó csillagokról” esik szó. Mi ez, ha nem lázadás mindenféle önkény ellen? Aligha véletlen, hogy a költő a Ha látnál könyörgésszerű zárásában arra kéri a lírai csillagképek magasából fénylő József Attilát, hogy “segíts megvallani: nem oly becses az irhám...” S lényegében ez a magyarázata annak is, hogy az önerősítés alkalmává válik a teremtő géniuszok – a már említettek mellett Bartók Béla, Latinovits Zoltán, Szilágyi Domokos, Pilinszky János – elsiratása. A “Párhuzamos koporsók” fölött elhangzó könyörgésnek a másokért vállalt áldozat hite és felelőssége ad értelmet. Az, amit Nagy Gáspár ekkoriban Jékely Zoltánról ír le – “Egymaga milliom halált hordozott. / Mint kit a rettenthetetlen égi körben / (A.B,F,R.A) / már átaljárnak a psalmusok” (Kegyetlen álmot kaptam) – akár önvallomásnak is tekinthető. A költő láthatóan roskadozik a felelősség terhe alatt. Nem kevesebbet tesz ugyanis, mint folyamatosan szembeszegül a hatalommal. Úgy, ahogyan példaképei “utolsó szárnycsapásukig” (Keserű mézek).

Nagy Gáspár költészetének jellegzetes közérzet-kifejező képeivel – “Viharzónába ért repülő-hited” (Pár ezer év), “... a csillagok szemeit bekötők / akik a világosság nevében / újra és újra sörtüzet vezényelnek / az ártatlan fényűekre” (Kezdetek óta) – végső soron a “létrontás” (Hamvas Béla) ellen tiltakozik, hiszen a szabadságlényegű jövő az adott viszonyok közt egyre messzebb sejlik. Az ÉvTiZeDhATáRhíD tanúsága szerint “a leg- / kisebb fiúk már el se indulnak meg / se születnek”. E drámai panaszban félelem és harag energiái egyaránt feszülnek. S az is nyilvánvaló, hogy a lényeg kimondása – azaz a “Kibiztosított beszéd” egyre türelmetlenebb a hazugságokkal és a megalkuvásokkal szemben. Bírálja a kort, amely “vígan korrumpál / angyalt és ördögöt” (Kvartett), ahol “nemecsek e. / a GRUND porába írta / bizonyos / vörösingeseknek: / kéz / kezet / mos...” (A Grund porába). A versidézetekből kitűnik, hogy a groteszk szemlélet, mely csak itt-ott villant fel ez idáig, egyre nagyobb szerephez jut. Talán azért is, mert a rendszer előrehaladt erkölcsi eróziójával magyarázhatóan a társadalom rétegeiben egyre jobban terjed az ironikus életérzés. E sajátos helyzet nyomot hagy az irodalmi életen is, ahol “csalhatatlan szerkesztők és átverhető olvasók, mint fontos kellékek, kellékesek egy érdektelen szuperprodukcióban” (Helyzetdal, borítékban) tűnnek fel. De azt is érdemes megfigyelni, hogy e líra – ez korábban is így volt – miképpen reflektál önmagára. A költő úgy látja, hogy “időnként a világ / kérdőjelet rajzol költőire / leginkább piros krétával / szívtájékon: jöhet az őszi nagyvadászat” (Időnként). Ismét máskor a világ e táján divatos “Zónaidő”-ről szólva a csüggedés és a hiábavalóság démonai gyötrik a vers-ént: “áthúzod / csöndben összes versedet / megérted miért szabadrabok”.

Tagadhatatlan, hogy a drámai irónia térhódítása a Kibiztosított beszéd verseiben váltást jelent, melynek elemei azonban korábban is jelen voltak e lírában. E változás mélyén – erre is fel kell figyelni – határozottan ott van az elmúlásával számot vető én, aki az énben feltáruló többes szám első személyt is érzékeli. Így: “Múlik a Jövőnk / egy erdőből jövök / végig ösvények nyílnak / Most már a hátam mögött”. Látható, hogy a korábban áradó, roppant léptékű költői indulat hirtelen milyen csöndes lett a “siralomházi éjszakában” (Tíz).

Aligha véletlen, hogy ebből a csöndből nőnek ki a Tékozlók imájának versei, ezek a korábbi metaforikus beszédmódot csak nyomaiban őrző modern fohászok, melyekben a vers a szabadsághit és ettől elválaszthatatlanul – mint ezt a sorjázó kötetek bizonyították – az áldozati szerepet is fölvállaló elszántság kifejezései. Új elem mindeközben, hogy a költő egyre inkább az emberi indulatok fölötti régióból beszél, onnan, ahol az örök evidenciák fénylenek. Ez a fajta nézőpont A fiú naplójából című verssel is igazolhatóan elutasítja a “nyűszítve támadó gyávaság”-ot, a “rémület hókuszpókuszait”, mert nem vállal közösséget a bűnnel, a “dögszaggal”. Ugyanakkor ez az elutasítás már nem lázadás a régi értelemben, hanem a korszakot megértő ember undora, amit az “Istenem, hát ezt is megéltem” (Amíg) keserű tudása hitelesít. Ebben a folyamatban a Nagy Gáspár-i líra szívhangjait jelentő halálraszántság szólama már másképpen szól. Zárójelbe kerül. Fontosabb a közlés, az igazság – a kendőzetlen igazság kimondása. Példázhatja ezt a nagy vihart kavaró Nagy Imre-vers, az Öröknyár: elmúltam 9 éves figyelmeztetése 1983-ból: “egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” Kétségtelen, hogy a költő számos versében kísértette a hatalmat, ám csak ritkán ilyen egyértelműen, ilyen kamikázé elszántsággal. Ha eddig óvta a költőt a metafora-erdő, itt már nem. Kijutott az erdőből. A varázslathit megcsappant, s helyébe áradt az áttételek nélküli közvetlen beszéd, mely '56 mártírjaiban “a megtört deszkaprés alól” a felszínre ható eszme föltámadását – egyfajta életérvet is ünnepel. Ne tagadjuk, erre nagy szükség volt/van egy olyan korban, ahol “A nyelv már nem ad világot, / a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat / ... / és eljön maga Kreon is, / engedélyt ad a temetésre: temetik a világot”. Mindennek fölvetése A valóság égető nyelve című versben nagyon is fontos kérdést exponál. Nevezetesen azt, hogy “mennyi valóságot bír el a költészet”? Erre a Czeslaw Milosztól származó mottóra nagy Gáspár lírája sajátos feleletet ad, mikor a verset a naplószerű közvetlenséggel megírt meditációkhoz közelíti: Szegény akusztikusok, Karcolat ernyőselyemre (és rossz álomra). Ez a funkcionálisan dísztelen, pontosabban ebbe az irányba tájékozódó versbeszéd a Tékozlók imájában már számvetéssé bővül. Ebben a négy tételben a költő magára a történelmi időre is hatalmas távlatból tekint. Vagyis érzékeli az eszmeidőt, ahol az eltévedés – “Eltévedtem Uram / annyi ártatlant küldtél körém / ERDŐNEK / egyre csak susogtak zúgtak dicsőségedről / és beesteledett / és félnem kellett az ERDŐ templomában” – klasszikus élethelyzete, mint beavatás a nagy titkokba már egy személyesebb hangoltságú, az elmúlást egyre jobban fölérző költészetet ígér.

Nagy Gáspárnak a rendszerváltás után megjelent kötetei: a Mosolyelágazás (1991), a Fölös ébrenlétem (1994), a Zónaidő (1995) és a Tudom nagy nyári délután lesz (1998), illetve az újabb versek tárgyiasan pontos élménybeszámolók. Olyanok tehát, mint a Francisco-i anzix látszólag semmitmondó történései: “Berkeley sétányain / mókusok és őrült / tanárok/diákok között / boldog voltam.” A részlet a költő 1988-as amerikai útjának egy felhőtlen pillanatát örökíti meg. Ez a törékeny boldogságélmény – valóságos fausti pillanat – minden hétköznapisága ellenére is sokat elmond az utazóról, aki “holtak helyett sétálgat” (Örökre-ébren). Közben nem csak a friss látvány megérzékítése, versbe fényképezése történik. Valami másról is szó van. Nagy Gáspár portrékat rajzol. A Horváth Elemérnek ajánlott Három szívütem-ben például fölsejlik az emigrációs léthelyzet, “a szabálytalan szabadság” drámája. De érdekes a hetvenöt éves Tűz Tamásnak ajánlott Az utazó emlékei című portré illetve szerepvers, ahol a megidézett költő felhangosított gondolatait halljuk: “lám most majd mindenki / hazamegy de én már nem érek / nem jutok haza... nem!” S e témakörbe illeszkednek a Márai Sándorral tervezett, de elszalasztott találkozás ürügyén született versek, köztük a Rojtos cápahálók című hommage. Ebben Márai egyik fontos gondolatával találkozhatunk, mely így hangzik: “Egy hazát lehet gyűlölni, bírálni, el- és megítélni. Csak árulni nem lehet.” Nos, az idézet (idézetek) intarziaszerű beillesztése a szövegbe éppenséggel nem véletlen. Márain keresztül mintha Nagy Gáspár szólna hozzánk, aki árulásnak érzi a felejtést, aki költői feladatának tekinti – mint ez a rendszerváltás előtt és után írott versekből is kiolvasható – az “országosan vezényelt amnézia” elleni harcot (Halála kellett, halála jel volt). S hogy ez mennyire etikai kérdés, azt a közelmúltban írt Zbigniew Herbert emlékére című vers is igazolhatja, amely a nagy lengyel költő következő gondolatát idézi: “Ami az egész életben számít az a jellem.” Ezek a gondolatok valóságos irányfények e költészet belső összefüggéseinek megértéséhez.

Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a rendszerváltó évtized eseményeinek költői reflexiói éppen az ellentmondások, a drámai történések, gyászok (38 sor profán dalszöveg Csengey Dénes testvérünkért, A te halálod, Évkönny, 1989) s egyáltalán nem mellékesen az árulások számbavételét jelenti. Szembesülést az örök emberi reakciókkal, hogy a hirtelen ránkszakadt szabadságban – mert nem tudunk élni vele? – katasztrofális folyamatok indultak be. “Mint a békebeli kannibálok / egymást zabálják föl a barátok / mintha nem volna / már ki ellen / hajrá hajrá most / egymás ellen!” (Békebeli kannibálok). A költőnek nincsenek illúziói. Pontosan látja és láttatja az “immunhiányos / láztól szédelgő országot” a “rozzant házfalakkal és az eladott gyárkéményekkel” (A hetedik nyilvánosság). Érzékeli, hogy “A bűnök szekrényéből kicsap a naftalinbűz...” Foglalkoztatja, hogy a “Holdbelivé tett országrészek” hogyan s miképp lehetnének újra “haza-tájak” (Három szálka egy privatizált gerendából). A tények e “züllött kis apokalipszisét” (Beértek volna a kert bűnei!?), a “kiterített számlák bérgyilkosok / és a gravitáció” esélyeit vizsgálva az én harcának hősies hiábavalósága rémlik fel (Egy örökölt kert megtisztítása). Ugyanakkor – mint korábban is e líra – változatlanul hirdeti: “... a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” (Jegyezvén szalmaszállal). Látható e példa alapján, hogy a “földi pörök” témája micsoda távlatot kapott. A hiábavalóság sárkányai ellen küzdve az Égi lábjegyzet is hasonló hittel vall az emberi tartás töretlenségéről: “... vakulva túljutok / égi lábjegyzetek rózsaerdején is / s el az Egész szívéig / halálom csöndes tisztásáig”. Ebben a komplexitásban a költő a “micsoda évek voltak; / s nem haltam ki, élek”, illetve a “tartani sötétben is / fölös ébrenlétet” gondolatával őrködik az álom és a valóság, a remény és a reménytelenség határvidékén.

E lírai közlésben a jelen kritikája és a múlton való elmélkedés, a hűség és a hit együtt alkotják az én közérzetének ábráját, mely épp a Tudom, nagy nyári délután lesz verseiben egy újabb, bár eddig is meglévő, de ezúttal különösen megrázó elemmel, a mulandóság elképesztően csöndes megvallásával egészül ki: “Naponta jönnek rossz jelek / barbár és szelíd figyelmeztetések / hogy nem vagyunk halhatatlanok / mindegyikünk vénen s akár fiatalon / már a végső szörny torkában ragyog” (Naponta jönnek – naponta már). A költői kép funkciója itt láthatóan megváltozott. Az indulat helyett elégikus tényközléssel, a létezés rendjét leíró futamokkal találkozunk, s mintegy mellékesen – egyre ritkábban – néhány messzefénylő metaforával. A versen átüt a személyes élmény a maga dísztelen, érdes, szomorkás hétköznapi tényeivel. Az elmúlás, “A halál beüzen” szorongató tudása hétköznapibb és ezért ijesztőbb, mint a korábbi versekben. Példázhatja ezt a Rázkódó ősz, melynek párrímei a közlés természetességét s mégis finom emelkedettségét egyszerre sugallják. Ebben a költői tartásban határozottan van valami biblikus, valami zsoltáros ráhagyatkozás a történések mögött fénylő isteni rendre: “Ha már így esett – ülni a napon / és tanuskodni egy fehér lapon // jegyezni hát minden fuvallatot / s minden lehulló levelet – hatot / számoltam össze – és mind földet ért, / bizony végük lett: kár volt ezekért”. Ez a mikrorealista figyelem a legjobb nyugatos hagyomány szellemében funkcionál a versben. Nagy Gáspár ezt is tudja. Az egyszerűség látszólagos hányavetiségébe bújtatott mívességet. De talán ennél is fontosabb, hogy a korszak verseiben a teljességélmény megfogalmazása egyben a költőszerep újrafogalmazását is jelenti. Az értékválság tényei ugyanis nyilvánvalók: “hirtelen zuhanó, / redőnymondatokra ébrednek a versek a költők agyában, / de már hiába, hiába minden...” A verset faggató vers metakommunikációja – mint korábban is – nemcsak önismeret, hanem létismeret is egyben. Esély a gátló körülmények meghaladására. De a Tudom, nagy nyári délután lesz nemcsak erről szól, hanem az egyszemélyes létezést értelmező végjátékról, mely mozaikként illeszkedik bele az apokalipszis végső tényeibe. S hogy eközben a vers milyen leleménnyel fedezi fel a kicsiben a nagyot – és fordítva – az mindenképp kápráztató. Mi ez, ha nem a mindenség egységének kifejezése. Így: “akkor a szeretetben kíméletlenül pontos / f o r g a t ó k ö n y v  szerint megszólalnak / mind a négy égtáj felől a  h a r s o n á k... / a tücskök”. Tagadhatatlan, hogy ez a fajta – részben aláfogalmazással is magyarázható lírai hitelesség nagyszerű fejlemény, mely ezer és ezer szállal kötődik a három évtizedes költői pálya eredményeihez.

Nem utolsósorban ahhoz a költői programhoz, mely a tradíció és a modernség újszerű ötvözésével fontos lépéseket tett a közösségi költészet hitelességének visszaállításáért. Vagyis olyan összefüggések feltárásáért és kimondásáért, melyek nemzeti identitásunk alapjait érintik, s végeredményben a “kelet-közép-európai” szituáció mélységes megértéséből fakadnak.


Baán Tibor
Műhely, 2000. 6. sz.


< vissza