Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Szívbe égetett szabadság

1956 fénylő arcai
Nagy Gáspár versei – Kiss Iván rajzai
Püski, 2006

50 éve, 1956 október 23-án, 14 óra 23 perckor a rádió bejelentette, hogy Piros László belügyminiszter mégis engedélyezi a körülbelül egy órával korábban még betiltott diáktüntetés megtartását a fővárosban. Pontban 15 órakor kezdetét vette a demonstráció a Petőfi-szobornál. Ezután a Bem térre, a Parlament elé, majd kettéválva a Sztálin-emlékműhöz és a Magyar Rádióhoz  vonult az addigra már több, mint 200 ezresre duzzadt tömeg. Ifjak, egyetemisták, fiatalok vonultak „romolhatatlan / fénylő arccal … örökre halhatatlanul”. Velük és általuk kezdődött a forradalom. Az utánuk következő generációk, így mi is, akik most annyi idősek vagyunk, mint ők voltak az időben, már a történelemkönyvek lapjairól kapjuk örökségként a tudást: mit jelentett akkor fiatalnak lenni. 1956 az ő forradalmuk volt.

Nagy Gáspár mindössze 7 éves volt ’56-ban. Később a forradalom eszmei örökségének a legjelentősebb költője lett. Akkor is kitartott eszméi mellett, amikor a rendszer ellenségének nyilvánította és megtorlások sorával sújtotta. A két „legbotrányosabb” költemény - a 80-as évekből - az Öröknyár: elmúltam 9 éves és A fiú naplójából közös értékrendet képvisel: leleplezni a hazugságot és öntudatra ébreszteni a nemzetet. A költő számos verssel állított emléket 1956-nak, melyekben mindig fontos szerep jutott a képszerűségnek. Ennek különösen nagy jelentősége van a legújabb, 1956 fénylő arcai című kötetében, hiszen ez nem pusztán egy verseskönyv, hanem Kiss Iván grafikusművész kifejező rajzaival illusztrált, hiteles történelmi tabló is egyben.
„… az idő ezüst orsóján a képek / visszahozott örök emlékek…” Ez az idézet a két művész közös munkájának folyamatát jeleníti meg. Előbb születtek a rajzok, azok ihlették a két hosszúvers megírására Nagy Gáspárt. Ezek a rajzok valóban azokat a képeket idézik fel, amelyek sokunk emlékezetében ott élnek, mélyen bevésődve 1956 kapcsán. Ki ne tudna felidézni egy-egy magával ragadó arcot, tekintetet, szempárt; neves ’56-os szereplőt (Tóth Ilonát, Angyal Istvánt, Magyar Katalint, Mansfeld Pétert) és (sokáig) névtelen hősöket a tömegből, a filmhíradók kimerevített kockáiról vagy egy képes történelmi albumból?

    Az első vers a Fénylő arcok és tükörképek a pillanatnyi győzelem örömkönnyeit, a reménybeli szabadság érzését idézi fel. Pontosan végig követi a költő október legfontosabb eseményeit az „országos napsütés”-ben, középpontba állítva a Parlament előtti zászlócsonkítást és a vörös csillagok rendületlen hullását. A vers további részében a magyar történelem két kiemelkedő eseményének fölidézésével (honfoglalás - vérszerződés, és egy Petőfi idézet áthallásával 1848/49 eseményei) az ’56-os forradalom jelentőségét hangsúlyozza. Mindkét hasonlat pontos és szívbemarkoló. A nagyszerű történelem ismétli önmagát. Ugyanazok az arcok „fényeskedtek” akkor és ’56-ban is. Az októberi jelen hőse „… titokban mintha / évszázadok óta / semmi másra / csak erre a békés / honfoglalásra / erre a napra / készült volna!”
Petőfi sorai nemcsak itt, hanem a kötet másik versében is felidéződnek. A két idézet között ellentét feszül, mint ahogy maga a két vers is szemben áll egymással tartalmilag. A „Föltámadott a tenger / hullámzott tombolt / a föld is rengett” idézet a „napsütéses október”-t fémjelzi. Ugyanakkor az Egy gondolat bánt engemet szövegének versbe emelése már a „ködülte november”-be vezet: „ testükön nem  >> fújó paripák << / vágtattak át … / tankok gyalázták őket holtan!”

    1956 november 4-én hajnalban a szovjet csapatok fegyveres támadást indítottak Budapest és néhány nagyobb város ellen. 5 óra 20 perckor a rádióban Nagy Imre szólt az ország népéhez és a világ közvéleményéhez: „Csapataink harcban állnak”.

Az Október végi tiszta lángok című kompozíció egésze (amelyből Szokolay Sándor oratorikus műve is készül) a forradalom leverését, mégis a „letiport nemzet” szívbe égetett szabadság érzését fogalmazza meg. A fekete-fehér grafit vonalak mentén formálódó megfáradt arcok, tekintetek is erről árulkodnak. A gyertyaláng, az elfagyott, fehér temetői krizantémok, az örökmécses, a lélekharang mind-mind a halál gondolatköréhez társulnak. A vers az utókor felszólításával zárul: a hősök, mártírok nevét nem szabad elfelejtenünk!

    A forradalom elbukott, „de az arcok velünk maradnak / de a szemek velünk maradnak … / Fényeskedjenek az időben: Ámen!”


Hanti Krisztina
Szépirodalmi Figyelő, 2006. 5. sz. p. 113-115.


< vissza