Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Botrányhősből - költő

NAGY GÁSPÁR VÁLOGATOTT VERSEI

Még előttem a drámai jelenet, Nagy Gáspár hajdani ominózus versének megje­lenése után komor ér­tekezlet, melynek végkö­vetkeztetése szerint: aki a gye­rekekkel erről a versről beszél­ni mer, megnézheti magát. És ha a gyerekek kérdeznek? Ak­kor sem! Ez a vers nincs! Az a költő, aki akárcsak céloz is Nagy Imrére, az sincs!

Nagy Imrét és sorstársait azóta eltemette az ország. Fejet hajtottunk emlékük előtt, ahogy Nagy Gáspár tette annak ide­jén. A különbség csak az, hogy akkor ő egyedül volt. Egyedül merte megfogalmazni, versbe önteni azt, amire rengetegen gondoltak, de amit hangosan mondani alig-alig mertek.

Nagyot változott a világ. S ebben az olykor átláthatatlan zűrzavarban most Nagy Gás­párnak, mint költőnek kell el­fogadtatnia magát, verseivel legitimáltatnia és igazolnia azt a rangját, amit annak idején kiállásával és bátorságával ví­vott ki magának. Az emberi gesztusok emléke elhomályosul, de a költészet üzenete mara­dandó lehet, ha igazán színvo­nalas és a múló időszerűségen túlemelkedik.

A kötet címe mindenesetre vészesen időszerű: Múlik a jö­vőnk. Aki csak egy kicsit is felelősen vagy mélyebben gon­dolkodik, naponta szembenéz ezzel a komor érzéssel: napról napra vesztegetjük el a jövőn­ket habozásunkkal, tévelygé­sünkkel, útkeresésünkkel. A tetteket szép szavak helyettesítik. Egyáltalán adhat-e nekünk itt és most bármit is a költő, aki hivatása szerint is a szép szavak mestere?

A jelek szerint Nagy Gáspár költészetében újraéled az a konfliktus, mely szinte minden korszakban jellemezte lírán­kat: a költő arra kényszerül, hogy lelke igazságát fontosabbnak tekintse, mint a csodálato­san megformált szavakat és a képeket. De egyáltalán, vannak-e még képek ebben a mai költészetben? Van-e rájuk szük­sége a költőnek, aki azt érzi kötelességének, hogy gyorsan, si­etve mondja el, amit fontosnak érez? Kell-e annak a szépségre törekednie, akit a mondanivaló hitelessége tart igézetében? Aki ebben a helyzetben sokak, na­gyon sokak szószólójának érez­heti magát? Aki mélységesen átélte és megszenvedte, hogy a kulturális médiák nem egyszer és nem is százszor csak rész­igazságokat mondanak el, s ma­nipulálják a nézőket, hallgató­kat, olvasókat?

A líra számára már-már vég­zetes helyzet ez. Amíg más nem szólhatott, szólt a költő. De ma már sokan harsognak, s ki figyel ebben a lármában a versekre, a líra híradására? Nagy Gáspár így fogalmazza meg ezt az érzést: „Mikor nem lehetett — akkor énekeltek — s hallgatnak mikor lehet meglehet — épp azért költők versek tengeralattjáróiban megpattant tüdejűek”. (Már hamuval rajzolgatok)

Mégis reménykedik. Elénk áll, kezünkbe adja életének termését, vallomásainak sorát, s azt várja, hogy kiküzdve a lé­lek csendjét, őszintén és elmé­lyülve adjuk át magunkat an­nak a világnak, amelyet ábrá­zol, s amely magába foglalja a vészesen múló időt, a fogyat­kozó jövendőt, melyet nem él­hetünk át alkotó módon és hi­telesen, ha nem szembesülünk közben a fájdalmas múlttal is.

Nagy Gáspár költészetét nagy­jából három szakaszra oszt­hatjuk. Az önkeresés évei után rátalált egy hangra és modorra, amelyben az a küldetéstudat ve­zérelte, amely épp úgy jelle­mezte Illyés Gyula líráját, mint Nagy Lászlóét vagy Csoóri Sán­dorét. Pontosan érzékelte, hogy „roncsidőben” lépked, amely­ben „törött halánték, egykedvű fűkaszálógép nyír, kinyír”. Amerre tekintett, „zörgő Euró­pa-váz” látványa kísértette. S napról napra temetett. Későbbi korok bizonyára döbbenten ve­szik majd számba, hogy volt történelmünknek olyan korsza­ka, amikor egymás után mentek el a roncsolt életű és lelkű iga­zi nagyok, akik nem kaptak elismerést, s akiket mégis hiteles vezérlőinek tekintett a magyar­ság jobbik része. Ez a szomo­rú és lelkiismeretvizsgálatra késztető halálmenet sejlik föl Nagy Gáspár költészetének második szakaszában. Hatalmas balladai látomásokban idézi út­mutatóit, bátyjait és rokonait, akiket elveszejtett egy olyan kor, amelyik ajkára vette a legszebb és legnemesebb emberi fogalmakat, de korlátokkal fegyelmezte a szabadságot, ha­zugságokba göngyölte az igaz­ságot.

Bármily elképesztően hang­zik is: nem ez a kor hozta Nagy Gáspár igazi megmérettetését. Igaz maradt a hamisak között. Megőrizte a kimondott és leírt szó áttetsző, hiteles tartalmait. Kiküzdött magának egy vers-modellt, amelyre nem a lebe­gés volt a jellemző, hanem a folytonos kockázatvállalás. Ma­gától értetődő természetesség­gel vállalta sorsát: „Elfelejteni a sötét vermek alját, jövőt jó­solni”. Jeleket kellett rajzolnia e képzeletbeli és igazabb jövő falára, miközben halottak rnellett kellett elhaladnia, s napon­ta élte át a jobbak végességé­nek szorongató tudatát.

Ám a dolgok természetes rendje szerint fordult az idő, s most dől el, hogy ebben az új korszakban, amikor „a hitet is naponta cserélik”, ami­kor az obsitosok még mindig a hajdani birodalomról álmodoznak, milyen szavakkal és gesztusokkal tudja szívünkbe írni azokat a „mennyei betű­ket”, amelyekről oly szépen szól az Ott fönn-ben: „... eljö­vök onnan esőnek hónak vigasztalanokat — vígasztaló­nak az ég szürke lapján — ott fönn tűnődöm mennyei betűkön”.



Rónay László
Magyar Hírlap, 1990. március 24.


< vissza