Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Másra is emlékezzünk

NAGY GÁSPÁR - KISS IVÁN: 1956 FÉNYLŐ ARCAI

„Művészek, költők, állítsatok örök emléket a szabadság bajnokainak, a névtelen pesti srácoknak, akik a magyar szabadságot többre tartották saját életüknél!” - írta Rácz Sándor, az 1956-os Munkástanács elnöke. Ezt a biztatást meghallotta Nagy Gáspár költő és Kiss Iván grafikusművész és közös kötetük megszerkesztésébe fogtak. Az 1956-os forradalom és szabadságharc lelkes, mosolygó arcú fiataljai jelennek meg előttünk a kötet egyik oldalán, és Nagy Gáspár versei szinte 'megszólaltatják' őket: „Élnek és az arcuk fényes / a szívük meg velünk dobog / egy Föld nevű csillag / ilyenkor jobban világít / és gyorsabban forog!” A tüntetés csoportos és egyéni képei után az arcok változnak, a mosolyt, a jelszót kiáltóé váltja fel, később a fegyverek is előkerülnek, aztán még fiatalabb – szinte gyerekemberek arca villan elénk, vállukon fegyverrel, pillantásaikban a bátor szembenállás figyelhető meg. Itt a Petőfi-szobor, ott Nagy Imre arca, még teli derűvel, amott már eltorzul az arc, a kétségbeesett kiáltástól vagy a fájdalomtól. Aztán közelebb jön hozzánk egy-egy '56-os fiatal tiszta-szép arca. Később rendőrségi nyilvántartásba kerül a fiatal lány arca, több nézőpontból, 143-as számmal, 1957 augusztusában. És a fájdalmas pillantások, szomorú tekintetek szaporodnak, a megváltozott körülmények, a forradalom utáni megtorlás kimondhatatlanul ott él az idős, a középkorú arcokon. Majd a végén egymás mellett látjuk a gyerek, a fiatal, az idős harcos bátor, fájdalmas, szembenéző, fénylő tekintetét.

Nagy Gáspár, a költő először abban a „nagy őszi ragyogásban” örökíti meg az arcokat, melyek „örökre történelmet írnak", melyek ránk is hatva: mi „örökre október írunk”. (Itt többszörösen indokoltan egy felejthetetlen Nagy Gáspár verset kell megemlítenünk, az Öröknyár; elmúltam 9 éves címűt, mely a tatabányai Új Forrásban jelent meg 1984-ben. Ebben a versben kiáltott a költő először Magyarországon a gyilkosok ellen, Nagy Imre, az eltemetetlen halott emlékét őrizve: „egyszer majd el kell temetni, és nekünk nem szabad feledni a gyilkosokat néven nevezni!”. Akkor az NI, Nagy Imre nevének emlegetése jelentős politikai, irodalmi tett volt. A költő most sem felejti el 1956 fénylő arcait: „országos napsütésről” ír, méltóságosan hömpölygő felvonulók áradatairól, a „jelszavak, mint a sistergő gyújtózsinór körbefutják még patyolat fiatal testét...” Az arcok változnak, tömegben vannak, egymás mellett; mind mosolyog, mind jelszót kiált, majd kiválik a tömegből egy-egy fiatal arc, mind közelebb "jön" hozzánk, szinte megszólít minket, az utókor embereit. Ne felejtsetek el minket! Mindig gondoljatok ránk! És a jelszavaink tartalmát se feledd el! Neked is el kell számolni 1956 nemes eszméivel! Érezd ezt a felelősséget! Nagy Gáspár, a költő főleg az 1956-os forradalmár fiatalok arcának, szemeinek fényét veszi észre. S hozzáteszi a kegyetlen valóságot: rájuk lőttek, sebet kaptak, véreztek, meghaltak. „Szabadság-illatú / s áttetszően tiszta / e különös vérkép-minta....” írta a költő. Új vérszerződés volt ez. S közben Budapesten elérzékenyülten a Himnuszt énekelték, A Petőfi-vers „esküszünk”-jével válaszoltak. „Föltámadott a tenger”, mint 1848-ban, Petőfi idején. S a névtelen pesti srácok hőstettét nem felejthetjük. A ruszki tankok, a közeli halál mellől mégis másra is, a fiatalok fénylő tekintetére emlékezzünk!


Szekér Endre
Bécsi Napló, 2007. január-február p. 12.


< vissza