Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Halántékdob. Nagy Gáspár verseiről

A kötetben láthatólag nincs megkülönböztetően önálló formaeszmény, politikai hit­vallás, új téma. Ez a líra nem tartozik az egésztől valami­lyen módon elhatároló nem­zedéki szövetségbe, sajátos íz­lés vagy szándék szervezte körbe. Láthatólag maga sem az elkülönülést, sokkal inkább az azonosulást keresi, még­pedig zavarba ejtően szélső pontokon, hiszen ugyanúgy beszél Weöres nyelvén, mint Petőfi Sándorén. Ami jellem­ző: Nagy Gáspár költészete elképzelhetetlen az elődöké, a kortársaké-nélkül. Ez az első, s talán legfontosabb benyo­másom azon kívül, hogy még­is fontosnak érzem. A tehetség e kötetben kétségkívül erőteljes.

A kor lenyomata volna a Halántékdob? Tény, hogy az utóbbi években, mint a kö­tetben is, hagyomány és újí­tás szinte teljesen kiegyenlí­tődött. Azonos intenzitással, s olykor már-már megkülönböztethetetlenül vannak je­len. A drámák megszűntek hatni, legalábbis a közszerep­lés szintjén. Pedig vannak, csak zajtalanok. Küzdelmek és lassú bomlás, szívós emel­kedések és korábban alig ta­pasztalt nagyságú erkölcsi bu­kások, megannyi halál! S ész­lelhető nyomot alig hagynak. Eszméltető példává a sors nem tisztulhat. A politikai fejlődés is veszített, konkrét­ságából és élességéből, indíté­kai, pro vagy kontra ösztön­zései a költészetben közvet­lenül, értéket teremtve, nem hatnak. A szellemi élet tele van elintézetlen kérdésekkel, orientációs zavarokkal. Úgy tetszik, hogy azt, aminek el­ső jelentkezését még Babits regisztrálta, hogy tudniillik „a versírás megszűnt nagy, eleven, szociális művészet lenni”, most a maga teljes mivoltában szemlélhetjük. „Józan, helyben-zsákbanfutós kor” — Nagy Gáspár jellemzi így a helyzetet.

Tény továbbá az is, hogy a lírai hős, a Halántékdob köl­tője, nem annyira személyes­ségével, individuális közvet­lenségével hat, mint inkább általánosságával. A kimondás a fontos, nem a kimondó, a versírás, és nem a verset író. A kötetet indító Hétparancsolat első szava egy infinitivus: írni. Minden csak ezután kö­vetkezik. Minden, ami ember­ben a személyt, életben a sorsot, küzdelemben a drámát jelenti, de ez a minden is fő­névi igenév formában, kétség­telenül felszólító módban, még­is személyre vonatkoztatás nélkül, elvontan jelenik meg: „Inni márvánnyá fagyott borokból is hinni mérleg kristálykrisztusában szeretni áthajolva a Poprád karcsú hídján repülni mozdulatlan szárnyakkal anyánk elé halni redu­kált időben fölszabadítva a lelket élni átbuzogni az összes szennycsatorna cse­repes torkán.”

Mint az első kötetében (Ko­ronatűz), most is sokat hivat­kozik, portréverseket ír, jel­lem- és sorsképeket rajzol, valamilyen adott műhöz kap­csolódik, mint az A piacere című Huszárik-filmhez, egy-egy konkrét eseményt ráját­szásokkal tágít és általánosít, nern sejtett - objektív érvé­nyességet teremtve az erede­tileg esetlegesnek. De válto­zóban van ezeknek a hivat­kozásoknak a természete. Ak­kor az erkölcsi és társadalmi cselekvés olyan végzetes alakjait kereste inkább, mint Dózsa, az aradi tizenhármak, Rákóczi, Petőfi. Ady, a mai cselekvőket, mint az erdélyi fiatal költők, az Elérhetetlen föld elkötelezettjei, Kondor Béla, Nagy László, Kósa Fe­renc. Most Krúdy, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Kor­mos István, Saint-Exupéry, Rimbaud neve bukkan fel, s persze Latinovitsé, Nagy Lász­lóé, s újra Kormosé, a fátumos halottaké, Sütő Andrásé, de az előzőekkel nem ellenté­tesen, jelezve a valóságos le­hetőségek, a maga lehetősé­geinek igazi körét, komorodást helyzetben, költőben, je­lezve a realitásérzék erejét: a lírai áttételesség mélyülését. Tudássá sűrűsödik a tapaszta­lat, hogy életet és művésze­tet, eszmét és valóságot, egyént és közösséget össz­hangba hozni nem tudja.

Annyira erős a korélmény, hogy valóban megkülönböztethetetlen, mi az irodalomé, s mi Nagy Gáspáré? Azt hiszem, nem erről van szó, no­ha Nagy Gáspár nem halad­ta még meg teljesen azt az időt, amikor a költő maga meghatározásának feladataival küzdve könnyen azonosul von­zó, bár karakterétől idegen szerepekkel, a saját nézőpont­jából is követhetőnek észlelt normákkal, eszményekkel, szívesen vállalja és hasznosítja a személyes tapasztalatok lo­gikája szerinti távlatos tudást. Mondom, nem erről van sző, hanem mindenekelőtt helyzeti azonosságról. Erre vall, hogy a szokásosnál jóval ritkábbak nála a szerepnosztalgiák, az indulati, gondolati, nyelvi sztereotípiák, az evidenciaként kezelt ismeretek, s ha a sze­mélyesség vissza is húzódott, nem tűnt el, sőt, amikor ész­lelhető, függetlennek és sze­retetre méltónak mutatkozik.

Annyira, hogy arra kell gon­dolnom: az irodalom élménye­it, emlékezetét a maga élmé­nyeiként, emlékezeteként ké­pes használni, mint valami eleve adott kultúrát, vagy mint ahogy mi használjuk személyes céljainkra a bennünket körülvevő technikai szférát, nemzedékek tárgyia­sult tapasztalatait, kezdemé­nyezéseit. Költészetének egyik ismérve ebben van. A másik a helyzet tudatos vállalásában ismerhető fel. Vállalja, hogy benne most még csak folytatódik és nem fordul gyökere­sen új irányba a magyar poé­zis. Lehetetlen is, ha attitűd­jük egy és ugyanaz. A foly­tatódás jellegzetessége, hogy ellentéteket összegző. A kötet ellentétek keresztezési pont­ján képződött, aminek ered­ményeként anyaga vonatkozá­sok sokaságával kötődik a vi­lágba. Az ellentéteket sajátos szemlélet fogja össze, ez a szemlélet egyébként költésze­tének harmadik ismérve. Nagy Gáspár ugyanis józanságra és mértékre törekszik. Szokatlan: nem lázad, de nem is törődik bele semmibe. Gyakori az elégiás tónus (magyarázható-e mással?), a köznapi érzékelés parázsló tapasztalatait meditatív versek hasznosítják és fordítva, verset teremt a földrengő hangulat, látvány, alkalmi konfliktus, bennük a jóság és igazság erőfeszítése a szépségért, valami emberib­bért, teljesebbért.

A kötet tanulsága: eldön­tetlen még ez a líra. Ígérke­zik vele a szolgálatelvű ma­gatartás, hiszen a példaéleteket felnövesztő helyzet s a sajátja közt olyan sokrétegű megfeleléseket érezhet, hogy a vonzás elől látszólag ki se térhet. Ígérkezik azonban itt egy másik magatartás is, egy szemlélődőbb, esztétább fajta, ez a nem lázadó, s bele se törődő, amelyik megoldást a lélek mélye felé keres, s amit a szépség, s a szeretet szom­júsága hajt. A döntés, az elkülönülés iránya, s ennek esz­tétikai érvényesítése Nagy Gáspáron áll. (Magvető)


Varga Lajos Márton
Népszava, 1979. március 17. p. 6.


< vissza