Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár versei

Az utóbbi két évtized magyar költészetének látványos kibontakozása mögött szociológiai tények is rejlenek, a fiatal nemzedék önkereső igyekezete kényszerű módon a művészetben talált érvényesülést, nemcsak az irodalomban, hanem a képzőművészetben, a zenében és a színjátszásban, és ez a nemzedéki orientáció természetesen a legkülönbözőbb eredményeket hozta: az igazi tehetségek felszínre jutása mellett látványos megtorpanásokat és zuhanásokat, az underground kultúra és mindenféle álművészeti tevékenység elburjánzását. Sietek kijelenteni: Nagy Gáspár az új magyar líra legjobb tehetségei közé tartozik, nemzedékének dilemmáját azon­ban ő sem kerülhette meg, a köznapi tapasztala­tot és a költészetet ő is szembeállította egymás­sal, s a személyiség igazi szuverenitását ő sem a társadalmi létben, hanem az alkotó magányban fedezte fel, és legfeljebb csak az utóbbi évek földrengésszerű politikai változásai között talált magának a közéletben is méltó szerepet.

A költészet eme felfogása mindazonáltal nem jelent elvonulást a társadalom és a történelem kihívásai elől, a vers semmiképpen sem jelenti az artisztikus létezés elzárt szigetét, ellenkezőleg közvetlen összeköttetést a közösségi és történel­mi lét mélyebb áramlataival s teljes részvételt az egyetemes emberi és nemzeti sorsban, vállalván ennek a sorsnak a drámai konfliktusait. Ennek a konfliktusokat is vállaló véleményalkotásnak volt nevezetes gesztusa a Nagy Imre emlékét idéző Öröknyár: elmúltam 9 éves című költemény, amely a költő személyes sorsát is meghatározta hosszú éveken át: Nagy Gáspárnak egy egész verseskönyve a megtorlás áldozata lett.

A költészet ebben a nyílt kiállásban lesz a teljes élet záloga, a köznapokkal és a történelemmel folytatott viaskodások igazi tétje. Itt kezdődik tulajdonképpen a vers jelenkori drámája, az a lázas vagy makacs küzdelem, amely a költészet­nek jogos helyet akar szerezni a társadalomban. A költő ezzel az egész társadalmat átható, s minden szellemi értéket kikezdő kommuniká­ciós válság ellen lép fel, minthogy ez a válság veszélybe sodorta a költészet társadalmi sze­repét és hitelét. Nem kevesen hirdetik a költő szerepvesztését, sőt a líra halálát, s a modern társadalom szellemi munkamegosztásában mind tanácstalanabbik mozgó költő maga is úgy érzi, hogy alig lehet más választása, mint a „versben bujdosás”. Ezt az idegenséget szeretné megtörni Nagy Gáspár, midőn le akarja győzni a kommu­nikációs válság bénító következményeit, s a versnek a társadalom önismeretének kiküzdésében, a nemzet identitásának helyreállításában ad szerepet.

Ennek a szerepértelmezésnek a következté­ben képes megszilárdítani hitét a költészet er­kölcsi és közösségi küldetésében, s amilyen fenntartás nélkül vetette magát a szellemi munka válsága által rákényszerített viaskodásba, olyan őszinte hittel tudja vállalni a vers hagyományos és persze változó feladatait. A katharzis, mint mindig, most is emberi tragédiák messze világító máglyáján jön létre, Nagy Gáspár fiatal költésze­tünk számos alkotó egyéniségéhez hasonlóan a magyar líra halottainál keres példát, talál emberi biztatást és erkölcsi igazolást. A hetvenes és nyolcvanas évek irodalma iszonyú vérvesztesé­geket szenvedett, mintha egy könyörtelen had­járat szedte volna áldozatait, ugyanakkor ezek a veszteségek még inkább kinyilvánították az új magyar költészet erkölcsi értékeit. Abban az irodalmi életben, különösen a fiatal nemzedékek körében, ahol a költészetnek máskülönben is megnövekedett morális súlya van, s a vers konnotációs körzetében olyan fogalmak kapnak he­lyet, mint az autonóm cselekvés, a személyes szuverenitás, a nemzeti identitás, nos ebben az irodalmi életben sajátos „hagiológia” alakult ki, amely az eltávozott nagy költői egyéniségeket egyéni és közösségi példának állítja a társadalom, illetve az irodalom elé.

Az erkölcsi érzület szükségszerűen nevez meg kiemelkedő humánus példákat, s a magyar szel­lemi élet korán és tragikusan eltávozott nagy egyéniségeit idézve Nagy Gáspár, nem egyedül nemzedékének költői közül, éppen ezeknél a személyes példáknál, Nagy László, Pilinszky János, Latinovits Zoltán vagy Huszárik Zoltán helytállásában keresi a közösségi erőgyűjtés for­rásait, s tragikus végzetükben az intő jeleket. Nem véletlenül, hiszen ahol az irodalomnak kellett megalkotnia és hirdetnie a társadalmilag érvényes és emberileg hiteles erkölcsi parancso­kat, ott ugyancsak az irodalomnak kell felmutat­nia a hősi példaképeket: az emberi és nemzeti sorspéldázatokat.

A költészet ebben a felfogásban drámai küzde­lemmé válik, a személyes üdvösséget a versnek kell kiharcolnia. A küzdés elve érvényesül a versek megformálásában, poétikai és nyelvi alakításában is, amely mind a szóképek, mind a versritmus körében a belső feszültségnek, a szövegelemek éles szembeállításának ad szere­pet. Első kötetében, bemutatkozva az olvasónak, Nagy Gáspár a következő vallomást jegyezte le: „éjszaka (...) fehér lapokkal kitapétáznám pár négyzetméternyi albérletemet, gyök alatti házamat, hazámat. Valamelyik hószínű terepre hajna­lig rákarcolódna egy boldogtalan költemény; kép és dráma, mint szívemre, agyamra már korábban. Mert nyugtalan álmom a bizo­nyosság.” Kép és dráma: ma is ebben a két fogalomban lehetne megragadni költészetének karakterét, a verseket átható gazdag képszerű­ségnek mindig drámai feszültsége, ereje van. A komplex költői képek belső feszültségét nem­egyszer groteszk elemek hozzák létre, mint a méltán nevezetes ÉvTiZeDhAtÁrHíD című ironi­kus elégiában, amely a vizuális költészet eszközeivel s groteszk költői képekkel fejezi ki a nyolcvanas években beköszöntő korszakforduló bizonytalan, némiképp szorongásos közérzetét. Ez a vers is tanúsíthatja, hogy Nagy Gáspár kezén a „szemantikai földrengés” eredménye: a gro­teszk képeket és újszerű nyelvi formákat kereső experimentális költészet is a hagyományos önki­fejezés eszközévé válik, s elrendeződik abban a távlatosabb folyamatban, amely a versben az alkotó személyiség szuverenitását nyilvánítja ki. (Szépirodalmi)


Pomogáts Béla
Vigília, 1990. 5. sz. p. 394-395.


< vissza