Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Verset ír, költő?

Yves Bonnefoy, a modern francia líra neves képviselője egyik, irányt mutató versében azt írja: „Szétzúzni a márványból kelő arcot, összetörni minden szépséget, minden formát. Küszöbként szeretve csak a tökélyt, de megismerve megtagadni, holttá feledni, a csúcs a tökéletlenség.”
Határ Győző pedig úgy fogalmaz – az álköltészetről szólva –, hogy a formai rekvizitumok elestével felnyíltak a zsilipek, és özönével tódultak a líra területére a műkedvelők, akarnokok, féltehetségek, verbigerálók, hazafiaskodók, grafomániások, csinálmányosok, pártagitátorok, szubkultúrák széplelkű szálláscsinálói, az önsajnálat Herkulesei, mesteri önkielégítők, kiművelt mimózalelkek, zsengefinomisták, önfeltalálók. Ha ez így van, marad-e, van-e valódi költő egyáltalán a mai irodalmi palettán? Azt is kérdezhetném, ki a költő? Nemes Nagy Ágnes így vall e kérdésről: „Hadd próbálkozzam meg mindjárt egy válasszal; ha nem is egyenes válasszal. Azt gondolom – már elég régóta –, hogy voltaképpen mindenki költő. Mindenki költő, az is, aki sosem írt verset, az is, aki sosem olvasott vagy hallott verset, és az is, aki rögtön elkattintja a rádiót, ha versről van szó. Mindannyian, kivétel nélkül, tele vagyunk kifejezetlen tudattartalmakkal, érzelmek és alig-gondolatok feszültségeivel, vers-torzókkal és vers-csírákkal, amelyekből mi lesz? Rendszerint nem több, mint egy felkiáltás, egy félmondat vagy egy kézmozdulat. A kertész, aki rámutat egy fára, és azt mondja: „hegyi-juhar”, a futballszurkoló a gól után, az öregasszony, aki fényesre törli a jonatánalmát – mind verset mondott; anélkül hogy tudna róla. Ha nem így volna, bizony mondom, réges-régen megszűnt volna ez a kevéssé lukratív vállalkozás, vagy népmeseien szólva, egy nagy zsákba varrták volna a világ minden költőjét, és bedobták volna a Dunába. Annál is inkább, mert eddig még bármilyen nagyra menendő vállalkozás során sem sikerült valahogy tökéletesen, valahogy félreérthetetlenül megmagyarázni, hogy mire is jó a vers.
Bella István a Kossuth-díj átvétele után, az egyik nyilatkozatában igen szerényen úgy fogalmazott: „Talán most már kezdem elhinni, hogy költő vagyok.” Ezen vélemények talán végletesek, de ön kit nevez – jó szívvel – költőnek?

–    Költőnek én azt az embert gondolom, aki igazából nem tud mást cselekedni. Úgy értem, hogy az életben természetesen sok mindent tesz-vesz, mászkál, él, de amikor a szavakkal kerül szembe, akkor olyan kényszert érez, hogy a legjobb hajlama szerint, talán azért, mert saját magát is meg akarja ismerni, úgy kezdi a szavakat egymás után rakosgatni, ahogy neki ezt valaki diktálja. Nem tudja megnevezni, hogy ki ez a valaki. Nyilván a bensejében lévő olyan hajlam, ami őt erre készteti. Én azt az embert, akinek csak ez az önkifejezési formája marad, azt nevezem költőnek. Hogy ezt milyen színvonalon űzi, milyen minőséggel, hogy milyen esztétikai magaslatokat ér el, az egy másik kérdés. Mert ismerünk nagyon sok embert, akik igen kiválóan, színvonalasan tudnak társalogni, de az véletlenül sem jutna eszükbe, hogy egy költői képet használjanak, vagy valami olyat kiadjanak magukból, hogy föltárulkozzanak. Én ugyanis a költészetet egy óriási föltárulkozásnak tartom, még akkor is, ha vannak nagyon szemérmes, nagyon rejtőzködő költők, vagy mondhatom úgy is, a tárgyias lírát művelők, akik a tárgyaknak lelket adnak. Az asztallap, egy radír vagy egy fa ugyanúgy tud beszélni, mint az ember, ugyanúgy megszólalnak ők is, mint az ember, amikor felkiált. Határ Győzőnek van egy fantasztikus kötete, amit nagyon szerettem, csempészáruként kaptam annak idején meg, ez volt a Hajszálhíd, melyhez Weöres Sándor írt előszót. Weöres megérezte Határ Győzőben, hogy ő is a szavak bűvöletében él, rakosgatja, mint a kirakósjátékot, ismerve a magyar nyelv minden szépségét, fordulatát. A Hajszálhíd cím azt fejezte ki – s most a saját példámból indulok ki –, hogy én és a világ közt van egy óriási szakadék. Nekem, aki költő vagyok, más lehetőségem nincsen, mint ezen a hajszálhídon a szakadék másik oldalára átjutni. A világ és én, ha tetszik, én és a világ. Ezen a nagyon vékony hídon, pallón lehet közlekedni a költőnek. Hogy ezen közlekedhessen, meg kell válogatni, hogy ezt a hajszálat miből rakja össze. Annak jónak kell lennie. Ez a hajszálhíd átérhet a túloldalra úgy, hogy nagyon személyes, és megment engem, mert kibeszéltem valamit, nem bolondulok meg, nem őrülök meg. De lehet hogy bizonyos korokban – és a magyar költészetnek, vagy akár a kelet-közép-európai költészetnek ebben látom egy különös specifikumát – mindig többek is akartak lenni. Volt olyan óhajtás, vágy valami helyett: a rossz politika helyett, a rossz történelem helyett – ha csak 4-5 embernek is el akarta mondani –, hogy jöhettek ti is ezen a hídon. Én átérzem azt, hogy nektek is lehetnek ilyen nagy, gyötrő gondolataitok, éjszakáitok, amikor föl akar robbanni a fejetek, a szívetek, és aggódtok valamiért, s azt ki akarjátok fejezni. Ilyenkor születtek meg a magyar irodalomnak olyan nagy versei, amiket Balassi Bálint a végvári vitézekhez intézett, vagy Zrínyi fogalmazott meg, vagy Berzsenyi Dániel, amikor a magyarokhoz szólt. A 19. században említsük csak Petőfit, Vörösmartyt, Arany Jánost. Mindig voltak ilyen verseik, sőt van, akinek kitüntetetten többekhez szóló versei születtek, holott teljes vérét, idegét hozzáadja, tehát borzasztóan személyes is egyszerre. Persze nálunk skatulyáznak, úgymint küldetéses, hivatást vállaló és egyebek. Ezek nem jó kategóriák. Én soha nem szedegetném szét Petőfi csatadalos verseit a szerelmi költészetétől, a tájleíró gyönyörűséges verseit; mondjuk a Tiszát vagy a Kiskunságról szóló verseit, egy gyönyörű udvarló verstől, amely Júliához szól. De így vagyok Adyval is, és mindenkivel. Egy költőben rettentő sok költő lakik. Koroktól, időktől függ az, hogy melyiket hozzák elő belőle. De az biztos, hogy azért lesz valaki költő, mert más nem tud lenni. Ezt lehet persze önszuggesztióval művelni, de kiderül elég hamar. Akik ezt olyan könnyedebb sportból művelték, azok leginkább elég hamar abbahagyják az írást. Az ember figyelheti magát öregedvén, hogy mióta műveli, voltak mélypontjai, de miért nem hagyta abba. Nemcsak azért mert Illyés Gyula nagyon szépen mondta, hogy nem lehet tisztességes ember az, aki a versírást abbahagyja, mert az igazmondást hagyja abba. Hiszek ebben is. A művészetben a szépnek, az igaznak a harmóniájában hiszek, közel kell ezeknek egymáshoz lenni, jó, hogyha fedik is egymást. De biztos vagyok abban, hogy valamit ki akarok fejezni, valamit mondani akarok, a világról vallott nézeteimnek, amelyet igaznak tartok, benne kell lenniük a versemben is.

„Az érdemnek koszorú, a tehetségnek buzdítás, a lelketlen kontárságnak visszariasztás kell. S a közönség méltán megvárja az irodalomtól, hogy ez maga tájékoztassa őt világra bocsátott szüleményei iránt” – írja Arany János a Szépirodalmi Figyelő 1860/1. számában. Mik a költői tehetség ismérvei? Kit lelkesítene, illetve ki az, akit lebeszélne a költői mesterségről?

–    Arany János, hunyt mesterünk a költészetről, poétikai értelemben, egyáltalán teoretikusként is talán a legtöbbet tudta. Én sokszor emlegetem néhány versét – a Vojtina verseket –, amelyek nagyon kritikusan, ironikusan intézik el az ún. verseket író, de nem költő embereket, a kordivat után szaladókat, akik minden korban megtalálhatók. Arany Jánosnak a 19. század közepe után írt versei – amelyek avval a témával foglalkoznak, hogy ki a költő, ki a jó költő, mi a vers, mi a versnek az értelme – semmit nem avultak, ta­nítani lehet ezeket. Úgy kezdi versét, hogy jó költőktől azt tanultam, és akkor mondja a tanácsokat. Elég sokáig szerkesztőként dolgoztam könyvkiadónál, folyóiratnál. Számtalan kézirattal találkoztam. Számtalan, különböző sorsú ember tette le az asztalra elém a kéziratot. Itt volt középiskolai tanár, villanyszerelő, egyetemre járó diák, és főleg sok fiatal volt. De verselgető szépasszony is volt közöttük, aki 60 éves korában jött rá, hogy neki verset kell írni, így tudja kifejezni magát. Ezeket tisztelettel megnézi, elolvassa az ember. Nem szoktam azt nézni, hogy ki hány évesen írta az első versét, mert ez igazából nem számít. Van, akinek hosszú érlelődés kell, és akkor egyszer csak jönnek a versek, s az életének a hátralévő mondjuk 20 évében futja meg a pályát. Más 17-20 évesen kezdi az írást, és akár 26 évesen is világhírűvé válhat, vagy abbahagyja, és elmegy tevehajcsárnak vagy fegyverkereskedőnek, de ő megtette a magáét. Engem sosem a kész költő vonzott, aki nagyon simán és hibátlanul ír egy szonettet, mindent tud a formáról, de mégis kong az egész vers. Én nagyon hiszek a személyességben, legyen bár elrontva a vers, legyen suta a rím, ha rímes, de valami olyat hozzon fel az illető magából vagy a világból, amit én abban a szósorrendben még nem láttam. Ha szinte minden rossz is benne, de találjak benne 2-3 olyan sort, amitől 3-4 napig bolygok. Aztán próbálom a szerzőnek elmagyarázni, hogy ez a három sor jó a versben, de azt a másik 13-at ki kellene igazítani. Ez vagy sikerül, vagy nem. De valahol az igazi költők azok, akik nem hibátlan versekkel kezdik. Persze vannak olyan formaművészek, akikbe beleszúrjuk a tűt, és akkor a vers jön ki belőle. Ők istenadta tehetségek, de nem biztos, hogy olyan magaslatokra tudnak jutni, mint akik sokkal gyötrelmesebben, távolabbról indulnak, és tanulják az ún. mesterséget. Meg kell azt tanulni. De az zabolázzon valakit, ha nem használja a különböző versformákat, nem is ismeri, nem baj, nem kell, mert ha neki van egy olyan élete, amely versszerűen rándul össze az írásban, akkor meg fog tanulni sok mindent hozzá. Láttam én nagy-nagy fejlődésen átmenő fiatalokat, akikben volt valami, ami később sem hunyt ki, akkor, amikor már megtanultak formákat. Bevallom azért, hogy kicsit unalmasabbak is lettek ezek az írások, mint a kócos, első kezdeményezéseik. Azt hiszem, hogy itt egy különös életkori sajátosságról van szó. A fiatal korban kirobbanó verseket nevezhetik később zsengéknek, de van bennük egy olyan báj, ami vissza már nem jöhet, akkor sem, amikor okosan, ésszel ír. Például Ady Endrének kellett két kötet, ami nem olyan volt, mint a későbbi Ady, de aztán jött az Új versek. Közben ő hatalmas publicisztikai munkát végzett. Két kötet után rájött Ady, hogy neki nem ez az útja, és valóban a harmadik kötete volt a nagy ugrás. De ezelőtt, nagyváradi újságíróként, színházi kritikusként érlelődve rengeteg mindent összegyűjtött életismeretben, tapasztalásban. Ha Ady két kötet után abbahagyja az írást, akkor nem Ady Endre. De az első két kötet verseiben is valaminek már kellett lenni, hogy megszülessen a harmadik kötet, ami aztán egyszerre áttört, mert valami óriási érintést kapott a századelőtől. Nincsenek receptek. Én úgy látom, hogy a jó verset lehet fiatalon vagy idősebb korban is írni. Hogy ki mikor kezdi a pályát, az lehet sors, szerencse, egyebek kérdése. Például, hogy milyen szerkesztő kezébe kerül az ember. Láttam szerkesztőket, akik elküldtek egy-két embert a pályáról, akiket talán nem kellett volna. Viszont előfordult, hogy kesztyűs kézzel bántak olyanokkal, akikkel lehetettek volna keményebbek, szigorúbbak a pálya elején. De gondolom, ha valaki érzi magában a spirituszt, akkor szerkesztők, lektorok nemigen tudják eltanácsolni. Nem kell elbizonytalanodni egy élesebb kritikától, viszont tanulni lehet belőle. Ez mindenkinek a saját egyeteme, a saját penzuma. Meg lehet tanulni a versformákat egyetemen, de tankönyvekből is. De még inkább meg lehet tanulni abból – a fiataloknak szoktam mondani –, ha olvassák a magyar költészetet. Vegyék észre saját maguk, hogy Virág Benedekben és Weöres Sándorban milyen hasonlóság van. Mit lehet tanulni Berzsenyitől, és mit lehet elfelejteni másoktól. Az élő magyar költészet az úgy élő, hogy minden klasszikusunk most is élő és eleven. Annyira jók a mi költőink – ha végigvesszük a hét évszázad költészetének a hegycsúcsait, azt a hatalmas vonulatot, de sokszor a kis mestereket is –, hogy sokat lehet tőlük tanulni. A nagy költőink, mint például József Attila, nem volt az a hű, de eredeti. Hanem nagy összegző volt. Ő pontosan tudta, hogy mi kell neki Kassákból, nota bene Erdélyi Józsefből, Illyés Gyulából, mi kell a folklórból, miből tudja összerakosgatni a maga költészetét, de volt egy József Attila-i aranyfedezete, ami miatt ő József Attila lett. Nagyszerű formaérzéke volt. Azt gondolom, hogy a XX. században Weöres Sándornál költőibb költőt nem találunk. Weöres Sándor nemcsak a forma mestere, hanem fantasztikus politikai versei vannak, de a szakrális irodalomban a Mária-himnuszok is páratlanok. Mindent be tudott fogni a mindenségből, ha akarta, tárgyias volt vagy személyesre váltott. Azoknak a költőknek, ahol az élet, a minden a tét, és megvan a belső tartalom, a forma is a kezükre fog játszani. Persze, ha tanultak az elődöktől. József Attila kitűnő tanuló volt. Azt szoktam javasolni a fiataloknak, hogy olvassák sokat a magyar irodalmat. Persze, aki tud, az világirodalmat, eredetiben vagy gyönyörű magyar fordításokban. Hála istennek, a mi nyelvünk azért csodálatos, mert sokszor jobbak a fordítások, mint az eredeti versek. Mérjük össze mondjuk Lorcát spanyolul és Nagy László fordításában Lorcát magyarul. Viszont siránkozni szoktunk, hogy a mi képes beszédünk, közép-európai meghatározottságunk, ami benne van képileg a nyelvünkben, más nyelven csak körülírható, csak közelíthető. Olyan költőknek lehet szerencséjük, akik lecsupaszítottabb nyelven szólalnak meg. Ahogy Pilinszky mondta – „szegényes nyelvvel vagyok” –, de le tudták fordítani. Hughes, Csokits János közvetítésével egy nagyon fogható és érthető világot mutat föl angol nyelven. A magyar költészetben az a gyönyörű – sorolhatnánk a klasszikusokat, de talán az élőket is –, hogy mennyire másféle vonalak, irányok keresztezik egymást. Időnként egy-egy nagy összegzőben találkoznak. Ilyen volt a XX. században József Attila.

Az egyik kortárs kritikus szerint a költő helye az udvari bolondok vagy jó esetben a szórakoztatóiparosok között van. Hogyan határozná meg a költő szerepét, helyét a mai Magyarországban?

–    Szoktak arról panaszkodni kritikusok, irodalmárok, irodalomtudósok, néha még maguk a költők is belemennek ebbe a csapdába, hogy a költészet veszített szerepéből, ki figyel a költőkre. Igen ’90 óta valóban kicsit másképp alakul a helyzet, hiszen szabad a pálya, politizálhatnak a költők, agórák vannak, kibeszélheti az ember magát, nem kell verset írni. De én azt láttam, hogy a költők száma nem csökkent ebben az időben sem, sőt növekedett. A fehér papír vagy a számítógép klaviatúrája előtt az emberek szeretnek maguk maradni, mert valami olyat akarnak elmondani, amit csöndben és magányban lehet megírni. A költészet nagyon intim műfaj. Folyóirat-kultúránk – bár jogosan sok a panasz az anyagi ellehetetlenülés miatt – mégis hallatlanul gazdag. Mennyi lapot ismerünk, itt a példa, a Dunatükör, amelyről nem beszélhettünk a ’70-es, ’80-as években, de most van. Megszűntek lapok, de ugyanakkor születtek újak. Ez is azt jelenti, hogy az írók írnak, verseket írnak. Ebben a legkitüntetettebb műfajban, én nem látom a líra alkonyát, amit jósolgatnak. Minden költő maga döntheti el, hogy bohóc akar-e lenni, udvari bolond, netán néha pártszószóló. Ez elkerülhető azzal, hogy arra a legszemélyesebb mondandóra koncentrál, amely csak az övé. Arról Petőfi Sándor vagy akár egy kortárs költő sem tehet, hogy időnként valakik ide-oda sorolják, zászlóra tűzik, skatulyázzák. Kacagtam én is, mert voltam már népi irodalomhoz tartozónak mondott, ugyanakkor az életem legalább háromnegyed részét flaszteren töltöttem, de gyökereim ott vannak, és nem tagadtam meg. Egy másik besorolásban viszont a posztmodernek között emlegetnek. Ilyenkor az ember somolyog a bajusza alatt. Hogy mit vár az olvasó? Ahhoz nem akarnék hozzájárulni, hogy saját magam fokozzam le a költészetet. Mert ehhez is két ember kell. Ha a bankárok és egyes olvasók azt mondják, hogy nincs már szükség költészetre, erre a másik oldalnak nagyon érzékenyen és önérzettel kell válaszolnia de igen. Nekünk nyelvet kell őriznünk. Pontosan látni kell, ez lehet, hogy nem korszerű dolog, a magyar nyelv, a beszélt nyelv, az írott nyelv nagy veszélyben van. Ennek a rontásához nem vagyok hajlandó hozzájárulni. Még akkor sem, ha ez egy költészeti irány is lenne. Ugyanis a játék a legnagyobbaknál mindig megengedett. De a játéknak is van méltósága. Ha arra megy ki a dolog, hogy ebben a torzult világban én is csak torzultat hozzak létre, akkor abba nem megyek bele. Mert nekem arra is gondolni kell, hogy a gyerekeknek szülessenek versek. Milyen fontos a gyerekirodalom! Drága jó mesterem, aki elindított ezen a pályán, Kormos István, mennyire buzdította a fiatalabbakat, hogy írjanak a gyerekeknek. Az ő idejében, amikor a magyar irodalom a sivatag szélén volt, a Rákosi-időszakban, a Móra Kiadó egy Nemes Nagy Ágnesnek, Pilinszky Jánosnak, Zelk Zoltánnak, Nagy Lászlónak vagy Weöres Sándornak nyitva volt, szinte biztatást kaptak arra, hogy írjanak a gyerekeknek. Mennyivel szegényebbek lennénk, ha nem születtek volna meg ezek a versek. Akkor nem félek attól, hogy nem szeretik a verset, ha a versre nevelés már elkezdődik a családban, a legkisebb korban. Az óvodában, iskolában nem rontanak rajta, hanem csak javítanak, akkor azt mondom, hogy a versnek, a XXI. századi modern versnek, amely megőrzi a nyelvnek a méltóságát, és tudatosan tudja, hogy a nyelvet tovább kell adni, és ezt nem adja fel semmilyen játék, divat kedvéért, annak van jövője. Ebben én hiszek, s minden erőmmel ezen próbálok mesterkedni, dolgozni. A vers legyen vers. Legyen az szabad vers, legyen az kötött vers. Legyen a magyar nyelv őrzője, mint régen, amikor elbújtak a nádasokban az emberek, mert már mindent kiirtott a tatár, a török, valahonnan felsuhogott a magyar nyelv. Ott voltak az első poéták. Ők voltak azok a költők, akik tovább tudták adni a szavakat, a szerintem az egyik legmodernebb magyar költőnek, a legnagyobb reneszánsz költőnek, Balassi Bálintnak. Ők őrizték meg, ezek a névtelenek a magyar nyelvet.

Mik a közelebbi és távolabbi tervei?

–    A költészet területén nincsenek különösebb terveim. 2003-ban jelent meg egy verseskötetem Ezredváltó sűrű évek címmel a Széphalom Könyvműhelynél, amelyből 2004-ben egy újabb kiadás is napvilágot látott. Száz verset tartalmaz a kötet, 1998 márciusától 2003 márciusáig tartó ezredforduló különös, zaklatott világáról született verseket. Gyűlnek az elmúlt három-négy év versei, talán jövőre ezeket is kötetbe rendezem. Összegyűjtöttem azokat az írásaimat, amelyek megvilágíthatják az én irodalomszemléletemet. Nem vagyok kritikus, irodalomtörténész, de elég sok kritikát, esszét írtam, Berzsenyitől, Katona Józseftől egészen a kortársakig. Írtam kultúráról, filmről, képzőművészetről, vallásról, hitről, sportról, ami valamilyen szögből inspirált arra, hogy a legfontosabbat versben fejezzem ki. Ez a tavaly megjelent, Szavak a rengetegből című és a Karácsonyra megjelenő, Közelebb az életemhez című kötet (Tiszatáj könyvek sorozatban) segít magamnak is és azoknak is, akik a verseimet olvassák, közelebb kerülni hozzám. Rávilágít arra, hogy milyen indítékaim voltak, mi az én hátországom, honnan jön a vers. Mi az, amit szerettem, és mi az, amit kevésbé. Mi az, amit én választottam, vagy választottak engem, és miért így történt, ami történt. Az ember egyszerre szerethet futballmeccsre járni, kiállításokon nézelődni vagy zenét hallgatni. Ez mind aztán majd egy verssorban csapódik le. Én szerettem volna ezt is megmutatni, és most két vaskos kötetben – ötszáz-ötszáz oldalon – leírtam. Kicsit meg is nyugodtam, mert a jegyzet-papirosaim, amelyeket 30-35 éve gyűjtögetek, már jórészt megsárgultak. Talán azoknak, akik majd foglalkoznak azzal, hogy mit követtem el, segítséget nyújthat, hiszen az esszéből, a kritikából egyenes út vezet a vers felé. Megtervezni nem tudtam semmit, a versek jöttek. A vers kegyelem, valaki ír a kezeddel. Valaki téged becsalogatott az erdőbe, valaki neked megmutatta, hogy ott van az a mohás fa, ha azon túl mész, már látod a nyiladékot, kitalálsz onnan. Ez a versszervező erő. Ezt nevezhetjük istennek, múzsának, nevezhetjük egy fölsőbb erőnek, de én ezt szinte mindig éreztem, és ezért borzasztóan hálás vagyok.

Nagyon szépen köszönöm a gazdagító beszélgetést.



P. Papp Zoltán
Dunatükör, 2005. december. p. 68-74.


< vissza