Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

"Nem voltam bátor, csak nem mertem félni"

Rendkívül nehéz időszakban, az ötvenes években nőtt fel egy Vas megyei faluban, Bérbaltaváron. Milyen útravalót adott a szülőföld és a család?

– Valóban a megye délkeleti csücskében lévő Bérbaltaváron, az anyai nagymama házában születtem. Magaménak tudhatok azonban egy másik szülőhelyet is, ugyanis anyám a szomszéd faluba, Nagytilajba ment férjhez. Édesapám szülőfalujában, Nagytilajban is anyakönyveztetett, és azzal büszkélkedett, hogy ott születtem. Gyermekkoromban a két település között ingáztam, de lényegesen több időt töltöttem Baltaváron. Egyedüli gyermekként nőttem fel. Édesanyám negyvenéves volt, amikor születtem, nagyon meggyötörtem a világrajövetelemmel. Mivel szüleim már meglett emberek voltak, talán ezért is engedték át könnyebben nevelésemet fiatalabb anyai nagynénéimnek és nagyanyámnak. Az ötvenes években, a beszolgáltatások és a padláslesöprések időszakában nagyon nehéz körülmények között éltünk. Ennek ellenére családom olyan különleges, bensőséges légkört teremtett, amire jó visszaemlékezni. Anyai nagyanyám nagyon sokat mesélt és énekelt. Ilyenkor ötvözte a bibliai történeteket és a bakonyi betyárokról szóló meséket. Ekkor éreztem meg először a művészet csodálatos erejét, mert láttam, amikor nagymama történeteket mondott és dalolt, nemcsak unokáját, saját magát is szórakoztatta. Másfelől azokban a viszontagságos években saját félelmeit is próbálta leküzdeni azzal, hogy mesélt a rossz emberekről.

Ezek a mesék, történetek és dalok mindenképpen hozzájárulhattak költővé válásához. Ugyanilyen meghatározó lehetett a vőfély nagyapa alakja.

– Apai nagyapám – akit szintén Nagy Gáspárnak hívtak – Zalaegerszeg mellől, Nagykutasról került Nagytilajba. A falusi ünnepekre mindig verseket faragott és elő is adta azokat. Nagyon sok vőfélynótát és -rigmust tudott, így minden lakodalomba őt hívták násznagynak vagy vőfélynek. A falu apraja-nagyja keresztapámnak szólította őt. Az öregek ma is szeretettel gondolnak vissza rá. Megvolt benne a rímfaragás és a közösség előtt való megszólalás képessége. Minden bizonnyal nagyapám hatása, öröksége is közrejátszott abban, hogy már gyermekkoromban verseket írtam a magam kedvére. Ráadásul – amint később megtudtam – apám is írt egy-két szerelmes verset édesanyámhoz.

Baltavár nevét egy monda magyarázza. Ez a szép történet már önmagában is tartást adhat, és helytállásra késztetheti a falu gyermekét…

– A történetet az iskolában hallottam. Árpád-kori településünk Mohács után a Magyar Királyság nyugati peremén helyezkedett el. Egy földvár állt ott akkoriban. Amikor Szulejmán szultán seregével Kőszeg alá vonult, hogy Jurisiccsal megütközzön, a környéken több várat is felégetett. A portyázó csapatok eljutottak a falumig, ahol a jobbágyok kisbaltákkal felfegyverkezve várták a törököket. A katonák nem bántották a helybélieket, és a monda szerint valamelyik török vezér azt mondta, legyen a falu neve Baltavár. Ezt nem erősíti meg semmilyen forrás, de valóban nagyon szép történet, engem is megfogott. Egy korai verseimben meg is örökítettem.

A család, az otthon védettségéből a pannonhalmi bencés gimnáziumba került. Mit jelentettek világnézete formálódása szempontjából az ott eltöltött évek?

– A család mindkét ága katolikus, így már otthon is rendkívül vallásos nevelést kaptam. Gyermekkoromban ministráltam, édesanyám, nagyanyám és nagynénéim körében még az is fölmerült, hogy akár pap is lehetne belőlem.
Így kerültem 1963-ban Szent Márton hegyére. Pannonhalma elsősorban nem szakrális helyként jelentett sokat számomra. A kapun belépve azonnal megéreztem, hogy feltárult előttem a magyarság történetének ezerszáz esztendeje. Erre emlékeztettek az altemplom falai, amelyet Géza fejedelem kezdett építtetni, majd rárakódtak a későbbi korok kéznyomai. Még fizikatanárunk is arra figyelmeztetett, hogy a kövekben húzódik meg a magyar történelem.
Noha néhány könyvünk volt otthon és imádtam olvasni, mégis meglehetősen gyér kulturális háttérrel érkeztem a gimnáziumba. Több osztálytársam viszont nagyvárosból, jelentős könyvtárral rendelkező családból jött Pannonhalmára. Eléggé elzárva a világtól, egy 280 méter magas löszdombon éltünk. Tanáraink valósággal öntötték belénk a tudományt.
Akkoriban olyan pályájuk vége felé járó neves pedagógusok, egyetemi tanárok tanítottak Pannonhalmán, akiket sokáig háttérbe szorítottak. Az iskolában szigorú rend volt, de aszkézisre egyáltalán nem kényszerítettek bennünket. Pannonhalma számomra „varázshegy” volt. Mindaz, amit ott magamba szívtam, a legendák és az igaz történetek egyaránt hozzájárultak a verseimben meglévő történelemszemlélet és történelmi érzékenység kialakulásához.

Próbálkozott-e versírással abban az időszakban?

– Már az általános iskolában próbálkoztam versírással. Egyik versem halottak napján íródott. Szüleimmel kimentünk a baltavári és a tilaji temetőbe. Nagyon hideg volt, a krizantémok megfagytak. Több sírt is meglátogattunk, a köveken silabizáltam az őseim nevét. A gyertyalobogás, az élet elmúlása hívta életre egyik zsengémet. A másikat Petőfi Sándor Itt van az ősz, itt van újra című költeményének hatására írtam. A pannonhalmi években csupán néhány versem született az ottani önképzőkörben. Ezeket megmutattam magyartanáromnak, Sulyok Efrémnek, aki egyáltalán nem bátorított az írásra. Ő már zsengéimet is Berzsenyihez, Aranyhoz meg Babitshoz mérte. Ezután – noha bennem rekedt valami – elment a kedvem a versírástól és a tanulás töltötte ki minden időmet.

Élete következő fontos állomása Szombathely volt. Hogyan került az ottani főiskolára?

– Pannonhalmán jeles érettségi vizsgát tettem, ennek ellenére egyetemre nem vettek fel, mert klerikális iskolából érkeztem. Egy évet ki kellett hagynom, ugyanis a nagybetűs életben szerzett tapasztalat és ajánlólevél is szükséges volt a felsőfokú tanulmányok megkezdéséhez. Ennek következtében kerültem Szombathelyre segédmunkásnak: triciklivel jártam a várost, árut szállítottam és vagont raktam. Pályázatomat végül az ottani főiskola népművelés–könyvtár szakára irányították át, ahol 1968-ban kezdtem meg tanulmányaimat.

Az 1968-as esztendő döntő fontosságú volt „megvilágosodása”, költői indulása és útjának kijelölése szempontjából. Múlik a jövőnk című kötete fülszövegében olvashatjuk: „Aztán 1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk.”

– ’68 valóban meghatározó élmény volt számomra: elkeseredést, illúzióvesztést jelentett. Osztálytársaim közül többen katonák lettek, bevonultak Csehszlovákiába. Én megúsztam valahogy. Azt a nyarat – mint azt megelőzően oly sokat – Nagykanizsán töltöttem nagynéném házában. Tizenkilenc évesen fülig szerelmes voltam egy szép leányba, így szívem egyik felét ez az érzés töltötte be, miközben a világ eseményeit figyeltem. Rádöbbentem a közép-európai lét tragédiájára, megtanultam, hogy figyelnünk kell szomszédainkra, bennem munkálkodott – ha nem is teljesen tudatosan – Németh László tejtestvériség-gondolata. Mindenképpen úgy látom, hogy az 1968-as eseményeknek döntő szerepe volt költővé válásomban. Talán akkor értem meg gondolatilag-érzelmileg arra, hogy szavakba öntsem mindazt, ami foglalkoztatott. Az az időszak értette meg velem a mi ’56-unkat, az 1968-as események irányították figyelmemet a magyarság közelmúltjára.

Ezt az érzelmi kettősséget, a szerelmet és a fenyegetettséget tükrözi 1995-ben megjelent prózakötete, az Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában című „legény-részlet”, amelyben ’68-as élményeit is feldolgozza.

– Amikor a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején visszagondoltam ’68-ra, pályakezdésemre, furcsa módon úgy éreztem, csak prózában tudom elmondani, hogyan lettem költő. Megírtam azt a különös történetet, amely a Magvető Kiadónál jelent meg. A novellák középpontjában egyrészt 1968 áll, másrészt pedig egy szerelem, amelybe belejátszik a politika, a történelem. A hatvanas évek második felében a cseh irodalom és film felfutásának lehettünk tanúi. Magyarországon is megismertük Hrabal, Kundera, Vaculík, Menzel, Forman munkáit, amelyek nemzedékem számára nagyon sokat jelentettek. Sikerült megszereznem Kundera Tréfa című regényének első kiadását, amit később bezúztak. 1968-ban e könyv bűvkörében éltem, amelyben a szerző szatirikus hangon meséli el, hogy mi történt az ötvenes évek Csehszlovákiájában. A főhős, Ludvík Jahn nyomába szegődve írtam meg az említett novelláskötet címadó darabját, amely 1981-ben megjelenhetett a Kortárs hasábjain.

A korai próbálkozásokat követően a főiskolai évek alatt kezdett rendszeresen írni.

– Akkoriban albérletben laktam, a világ kaotikus volt körülöttem. Reménytelen magányomban kezdtem verseket írni, 1968-ban született az első, magam számára érvényes és elfogadható vers. Korai költeményeimet juttattam el a főiskola lapjához, a Jelentkezünkhöz, amely évente négyszer jelent meg. Itt láttak napvilágot első írásaim ’68 karácsonyán. A főiskolán ismerkedtem meg néhány olyan emberrel, akik már publikáltak akkor. Megemlíteném Botár Attilát, Széki Patka Lászlót, Szokoly Tamást, akik ma is a pályán vannak. Ott tanított két költő, Cs. Nagy István és Káldi János. Nekik mutattam meg első verseimet. 1969-ben két-három versem megjelent az ugyancsak Szombathelyen működő Életünk hasábjain, amelynek főszerkesztője akkor Palkó István, Weöres Sándor barátja volt. Ennél azonban többre vágytam, küldtem verseket a pécsi Jelenkor szerkesztőségébe, Csorba Győzőnek és Pákolitz Istvánnak, akik megjelentettek közülük néhányat.

Éppen ekkor, 1969-ben lépett fel egy nagy nemzedék, a Kilencek, az Elérhetetlen föld alkotói. Hogyan ismerkedett meg velük?

– Szombathelyen ismerkedtem meg édes bátyáimmal. A Kilencek kapcsolatot tartottak a főiskolával, mert egyikük, Konczek Jóska, Szombathelyre került újságírónak. Rózsa Endre felesége, Vörös Éva pedig filmklubot vezetett a főiskolán. Az Elérhetetlen föld című antológia lenyűgözött. Nagyon közel éreztem magamhoz a Kilencek alkotóit, szinte félistenként tiszteltem őket. 1969-ben kezdődött kapcsolatunk, amely eleinte főként levelezésből, versküldésből állt, majd 1971-től, amikor Budapestre kerültem, gyakrabban találkozhattam velük.
Ekkor ismertem meg a Kilencekkel egykorú, hasonló szellemiségű, sepsiszentgyörgyi Kapuállító nemzedékét is, Farkas Árpádot, Magyari Lajost, Czegő Zoltánt, Csiki Lászlót, Vári Attilát. Mindenhová magammal vittem az Elérhetetlen föld és a Kapuállító című könyvet, illetve az akkor induló költők köteteit, például Utassy József első verseskönyvét, a Tüzem, lobogóm!-at.

Milyen meghatározó irodalmi élményei, olvasmányai voltak 1969 előtt?

– 1966-ban jelent meg Nagy László Arccal a tengernek című verseskönyve. Gimnazista voltam akkor, és emlékszem, hogy beteget játszottam és bevonultam a betegszobába. Egy hétig olvastam a Nagy László-kötetet. Valósággal belázasodtam az élménytől és attól a gondolattól, hogy a költő Iszkázon, a Somló tövében született, ami nagyjából 30 kilométerre van az én szülőhelyemtől. Olyan világról tudósított, amely az enyém is volt. Bensőséges hangon nevezte meg a füvet, a fát, a virágot, az állatokat, egyszóval a természetet. Bemutatta a paraszti világ szétesését, amit odahaza magam is átéltem az ötvenes–hatvanas években, csak nem tudtam még szavakba foglalni. Nagy László versei a reveláció erejével hatottak rám, ekkor szembesültem először a modern költészettel. Fontos volt még Csoóri Sándor 1962-es, Menekülés a magányból című kötete, amely ugyancsak középiskolás koromban került hozzám. A könyv több versét megtanultam.

Az Élet és Irodalomban Kormos István mutatta be, aki atyai jóbarátja lett, majd munkatársa a Móra Ferenc Könyvkiadóban. Hogyan ismerkedett meg Kormossal? Mit jelentett az ő barátsága, támogatása?

– Miután a fővárosba kerültem, személyesen is megismerkedtem Nagy Lászlóval, és verseket vittem neki az Élet és Irodalom szerkesztőségébe. Egy alkalommal nem volt bent, és véletlenül találkoztam Kormossal, akiről Nagy László mindig rendkívüli tisztelettel beszélt. Bemutatkoztunk, majd egy kávé mellett megmutattam öt versemet. Elmondta, hogy nemrégiben indította el a Móra Kiadóban a Kozmosz-sorozatot, amely fiatal költőket segített megjelenési lehetőséghez. Majd tárnamély hangján bejelentette, hogy ha írok még huszonöt–harminc verset, akkor szerződést köt velem. 1973 októberében elindított az ÉS Új Hang-rovatában, majd két évvel később megjelentette első verseskötetemet. Ez volt a Koronatűz. Kormos a magyar irodalom egyik háttérben mozgó angyala volt, példátlan empátiával rendelkezett, hatalmas műveltségét, intelligenciáját autodidakta módon szerezte. Költőket fedezett fel és indított útnak, antológiákat szerkesztett, fordított, miközben maga is kitűnő költő volt. Amikor elolvastam Szegény Yorick című verseskönyvét, teljesen szíven ütött az a páratlan, különös hang, amelyen a költő megszólalt. Ez teljesedett ki a következő kötetében, az N. N. bolyongásaiban. Költészetének varázsát, megfejthetetlen csodáját próbáltam különböző elemzésekben is bemutatni. Nagy László és Juhász Ferenc költészete katedrálisépítés, Kormos látszólag a kisember gondjaival foglalkozó költő, ugyanakkor hallatlan érzékenységgel, fantasztikus nyelven az egész világról tudott beszélni. Példaképei – az ugyancsak nehéz sorsú Csokonai, József Attila, akinek verseit betéve tudta, illetve a fekete bojtár Sinka – hangját dúsította fel költészetével.
Kormos barátsága, olykor keményen bíráló támogatása nagyon sokat jelentett számomra. Első könyvem megjelenése után maga mellé vett, így szerkesztőbojtár lettem a „Kormos-egyetemen”, a Móra Kiadóban. Óriási iskola volt, hiszen egyik nap például a mexikói költészettel foglalkozhattam, másnap pedig a magyar irodalom időverseit gyűjthettem össze. Később átvettem azt a munkát, amit ő végzett: hol a Gyöngyszem-sorozatot szerkesztettem, hol pedig az utánam jövő fiatal költők köteteit állítottam össze.
Kormos és Nagy László mellett két költőt kell még megemlítenem, akik hatottak munkáimra. Egyikük Jékely Zoltán, akinek versei – noha a Kapuállító nemzedékét már ismertem – kitágították költői horizontomat, felhívták figyelmemet arra, hogy mit jelent szülőföldet elveszíteni, fiatalon kiűzetni a Paradicsomból. Később szerkesztőként személyesen is megismerkedhettem vele, többször találkoztunk, elsősorban Erdélyről beszélgettünk, az az időszak mély nyomot hagyott bennem. A másik meghatározó személyiség Pilinszky János volt. Kondor Béla halála után írtam egy verset, amit elvittem Pilinszkynek az Új Ember szerkesztőségébe, mivel tudtam, hogy Kondorral szoros barátságban voltak. Pilinszky elolvasta a verset, majd átsétált a szomszéd szobába, a Vigilia szerkesztőségébe, jellegzetes hangján szavalni kezdett, így mintegy „eladta” Rónay Györgynek a versemet. Ezután mindössze egy-két alkalommal találkoztam Pilinszkyvel, mégis hatott rám az a szakralitás, az a kételkedő katolicizmus, amit ő képviselt.

Korai írásai, a „tejfogak” korszakának versei, amelyek különböző folyóiratokban láttak napvilágot, nem kerültek bele első kötetébe, csak közel harminc év múlva a Szabadrabok című válogatott versgyűjteményben kaptak helyet. Mi volt ennek az oka?

– Ezekről a versekről – noha nagyon fontosak voltak számomra – akkoriban elfeledkeztem. Első kötetem összeállításakor nem is gondoltam arra, hogy a „tejfogak” időszakának költeményei belekerülhetnek. Amikor később elővettem és nézegettem korai verseimet, rájöttem, hogy a kezdetek nélkül nem alakulhat ki teljes kép rólam. Úgy gondoltam, hogy csalás lenne, ha nem közölném az 1968 és 1972 között született verseimet, amelyek ugyanannak a szellemi készülődésnek a dokumentumai, amelynek lenyomata a Koronatűzben megjelent. Így kerültek bele válogatott kötetembe, a Szabadrabokba, amely ötvenedik születésnapomra jelent meg a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó jóvoltából. Egyik verset sem írtam át, ma is vállalok minden sort.

Ahogy ön is említette, már korai verseiben fölbukkannak a csírái annak a költői magatartásnak, amelyet azóta is következetesen képvisel. Verseiben szót emelt többek között az ember szabadságának korlátozása, az árulás, az erkölcsi romlás és a történelemhamisítás ellen. Költészetét két évtizeden át a tiltakozás, a lázadás, a fennálló hatalommal való szembefordulás jellemezte. Az 1981-es esztendő fordulatot hozott életében, hiszen ekkor lett az Írószövetség választmányának tagja, majd titkára. Milyen reményekkel töltötte be ezt a tisztséget?

– Nagyon hamar elveszítettem mestereimet: Kormos 1977-ben, Nagy László 1978-ban, Pilinszky 1981-ben, Jékely 1982-ben hunyt el. Harmadik kötetem, a Földi pörök megjelenésekor döbbentem rá, hogy magamra maradtam. Krisztusi korba értem ekkor, helyzetemet kilátástannak láttam. Furcsa módon akkor kerültem közvetlen konfliktusba a politikával. 1981 decemberében, a lengyel hadiállapot bevezetésének napján az Írószövetség egy viharos ülést tartott, amelyen a magyar írók 1956 után először színt vallottak. Ezen a közgyűlésen fiatal kétkötetes költőként vettem részt, de választás útján bekerültem a választmányba, majd titkár lettem. A szövetség ekkor – az 1956-os forradalmat előkészítő szerepét eszünkbe juttatva – megkezdte a hatalommal szembeni menetelését. A választmányból több olyan író is kiszorult, akik a rendszer kiszolgálói voltak, és az új tagokat kizárólag emberi és írói hitelességük alapján választottuk meg. Nagy előrelépés volt, hogy a szövetség vezetőinek többsége nem volt párttag: sem az elnök, Hubay Miklós, sem a két alelnök, Fekete Gyula és Fodor András, sem én. Összejöveteleinken felidéztük 1956 történéseit, meghívtuk azokat az írókat, akik fontos szerepet játszottak akkor, magnószalagról lejátszottuk Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét a költő előadásában. Feladatkörömbe a vidéki írócsoportok munkájának szervezése tartozott, illetve kapcsolatot tartottam a József Attila Körrel, amelynek titkára akkor Csengey Dénes volt. Naponta összeütközésbe kerültünk a pártközponttal és a minisztériummal, és talán ezek a viták is hozzájárultak ahhoz, hogy verseimben a metaforák mögül kilépve egyértelműbben beszéltem történelmünkről, ’56-ról, a takargatott sebekről.

Nagy Imre kivégzésének huszonötödik évfordulójára született az a vers, amelynek sorait azóta is gyakran idézzük: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI.” Az Öröknyár: elmúltam 9 éves és A fiú naplójából című költeményeiben olyan dolgokat mondott ki, amikre mások gondolni is alig mertek.

– A Nagy Imre-vers 1983-ban íródott, de csak egy évvel később látott napvilágot az Új Forrás című folyóiratban. 1982-es kötetem a Magvető Kiadónál jelent meg, amelyért nívódíjat kaptam. A szerződés értelmében beadtam következő könyvem anyagát, melyet 1984 végén adtak volna ki. A versek között volt az Öröknyár is. Noha a lektori jelentésben semmilyen kifogás nem volt a verssel kapcsolatban, az Új Forrás közlését követően botrány tört ki és leállították a kötet előkészületeit, a szerkesztőket megrótták. Az én bűnöm sokkal nagyobb volt, mint a többieké, hiszen az Írószövetség felelős vezetőjeként követtem el. A szövetség helyzetét ellehetetlenítették, a vezetőséget zsarolták, amiért olyan titkárt foglalkoztatnak, aki kétségbe vonja a rendszer legitimitását. Csoóri Sándor mondta nagyon szépen, hogy az Öröknyár soraival egy jeltelen sírra helyeztem el néhány szál virágot, és egyszer meglesz az a sír is, és rajta lesz a virág. Ezeket a verssorokat az az elemi igazságérzet váltotta ki belőlem, amit otthonról hoztam. Mindössze kilencéves voltam, amikor 1958-ban Nagy Imrét és társait kivégezték, majd arccal a földbe, titokban temették el őket.
Éreztem családom körében azt a feszültséget, felháborodást, amit ez a gaztett váltott ki. Később is állandóan foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen morális mélységben él az a nemzet, amely temetetlenül hagyja mártírjait. Akkor még nem tudhattam, hogy néhány év múlva valóban meglesz a sír, és az írók közfelkiáltással Cseres Tibort és engem jelöltek ki arra a szép és megtisztelő feladatra, hogy Nagy Imre sírján elhelyezzük a Magyar Írószövetség koszorúját.

Az igazság kíméletlen kimondása vezetett a nyolcvanas évek közepén állása elvesztéséhez, majd a Tiszatáj beszüntetéséhez. Hogyan élte meg azt az időszakot?

– Ahogy említettem, többször konfrontációba kerültünk a hatalommal, aminek következtében az Írószövetség léte forgott kockán, az írók fenyegetettségben éltek, mert olyan titkáruk volt, aki nem riadt vissza az igazság kimondásától. Ezért döntöttem úgy 1985. március 12-én, hogy lemondok tisztségemről, de a versről nem, és továbbra is választmányi tag maradtam. 1986-ban, a forradalom harmincadik évfordulóján jelentette meg a Tiszatáj A fiú naplójából című versemet. Ezt követően kirúgták a lap szerkesztőit, a folyóiratot pedig 1986 júliusától betiltották. Kétségtelen, hogy nagyon nehéz időszak volt. Csak úgy tudtam átvészelni, hogy mindvégig tisztában voltam azzal, hogy igazam van. 1980 és 1989 között a harmincas éveimben jártam, ez volt a legtermékenyebb alkotói korszakom. Biztatott az is, hogy naponta láttam, nemcsak a politikai vezetés, hanem az olvasók között is komoly visszhangja van írásaimnak. A szocializmus utolsó évtizede emberi érlelődés és versírás szempontjából is rendkívül fontos és izgalmas időszak volt számomra. Sinkovits Imre mondta egyszer nagyon kedvesen, hogy vakmerően bátor voltam. Erre azt válaszoltam, hogy nem voltam bátor, csak nem mertem félni.

Ma már tudjuk, hogy azok az esztendők a rendszer végső kifulladását megelőző évek voltak. Mikor lehetett először látni az összeomlás jeleit?

– Mostanában néhányan szóltak arról, hogy amikor 1978-ban II. János Pál személyében lengyel pápát választottak, térségünkben eldőltek a dolgok. Véleményem szerint II. János Pálnak köszönhető az is, hogy 1981-ben, a lengyel hadiállapot bevezetése helyett nem került sor egy újabb ’56-ra vagy ’68-ra, azaz szovjet intervencióra. Mindebben a Gondviselés kezét láttam, egy olyan jelet, amely reménységgel töltött el. Onnantól kezdve lépésről lépésre, nagy küzdelmek árán jutottunk el ’89-ig. A szocialista oldal közben elbukott a nagy fegyverkezési versenyben, a Szovjetunióban Gorbacsov került hatalomra. Azt tapasztaltuk, hogy a hatalom egyre ingerlékenyebbé vált, amikor megérezték a hatalmas tákolmány recsegését. Ezt mutatták az ellenünk indított eljárások, az a több dossziényi anyag, amit barátaimról és rólam összegyűjtöttek. Ugyancsak a kétségbeesés jele volt 1983-ban a Mozgó Világ beszüntetése is. A bizakodás ellenére persze még 1987–88 táján, a rendszer gyengülése ellenére sem hittük, hogy egyszer véget ér a pofonok, lapbetiltások, szilenciumok időszaka. Valójában csak ’89-ben látszódtak a változás jelei.

A rendszerváltozást, a fellélegzést Ön is eufórikus hangulatban fogadta. „Most kéne születni! Korán szültél, halott Édesanyám” – írta 1989-ben. Ekkor jelent meg Múlik a jövőnk című kötete, amely már tartalmazhatta az említett ’56-os verseket is.

– A Szépirodalmi Kiadó adta ki 1989-ben, és az említett két vers mellett olyanok is bekerültek a kötetbe, amelyek korábban nem jelenhettek meg. Éppen negyvenéves voltam, és úgy láttam, ezzel a könyvvel lezárult munkásságom első, húszesztendős periódusa. Az 1989-es évet valóban eufórikus esztendőnek vélem, reménykedtem, szinte szárnyaltam akkor. A környező országokban hol kisebb-nagyobb összecsapások árán, hol vértelenül, ugyancsak bekövetkezett a szocialista rendszer összeomlása. Itthon pedig június 16-án végre méltóképpen eltemettük Nagy Imrét és mártírtársait.

A rendszerváltást követően nagyon hamar világossá vált, hogy nem minden alakult úgy, ahogyan korábban elképzelték. A sajtó- és szólásszabadság megvalósulása, a negyven éven keresztül fennálló diktatúra bukása miatt érzett boldogság nem fedhette el a felszínre törő problémákat. Fenntartásaiknak, kételyeiknek többen is hangot adtak: Csoóri Sándor, Mészöly Miklós, Sándor Iván és mások írásaira, megszólalásaira gondolok. Mi az ön álláspontja ezzel kapcsolatban?

– Az egész közép-kelet-európai régióban egy szörnyű század végén következett be az a csoda, hogy oly sok megrázkódtatás után beléphettünk a szabadság kapuján, de nagyon hamar eltévedtünk – ahogy mondják – a szabadság dzsungelében. Reményeim már 1990-ben szertefoszlottak, szkeptikussá váltam, mert láttam, hogy a pártosodás megmérgezi a levegőt. Akkor írtam a Békebeli kannibálok című versemet, amelynek első versszaka így szól: „Mint a békebeli / kannibálok / egymást zabálják / föl a barátok / mintha nem volna / már ki ellen / hurrá hajrá most / egymás ellen!” A nyolcvanas években, amikor az Írószövetségben egy választmányban ültünk, egy célért küzdöttünk, még nem voltak fontosak azok a stílusbeli és ízlésbeli különbségek, nézeteltérések, amelyek 1990-ben felszínre törtek. Mindezt fokozta a pártosodás, a politikai szerepvállalás, amely bélyeget nyomott mindenkinek a homlokára.

1987-ben ön is jelen volt a lakiteleki találkozón, majd 1989–90-ben az MDF választmányának tagja lett. Miért nem vállalt a későbbiekben aktív politikai szerepet?

– A politika mindig is foglalkoztatott. A hetvenes évek végétől minden rendszerellenes szervezkedésben részt vettem. Verseim arra predesztináltak, hogy a kitűzött cél megvalósulása után se hátráljak meg. 1990 májusáig voltam az MDF választmányának tagja, a választási győzelem után viszont úgy láttam, hogy profi politikusok kezébe kell átadni az ország irányítását. Nem volt könnyű ellenállnom, hiszen több barátom országgyűlési képviselő lett, és engem is agitáltak, biztattak az aktív politikai szerepvállalásra. A véleményemet a későbbiekben is kendőzetlenül elmondtam, nem nélkülözve a kritikai élt sem. Ennek ellenére nagyon drukkoltam az első szabadon választott kormánynak, Antall Józsefet kivételes képességű politikusnak tartom. Az általa már nagybetegen létrehozott talapzatra épül a mai kissé ingatagnak látszó, kusza és indulatokkal telített demokrácia.

„Nagyon kellemetlen / bizonyos dolgokról beszélni / viszont legalább ilyen kellemetlen / bizonyos dolgokról hallgatni” – írja egy helyen. Mások szerint is az az egyik legnagyobb probléma, hogy a mai napig nem néztünk szembe a saját múltunkkal, történelmünkkel, annak kataklizmáival.

– Ez valóban így van. A hatvanas-hetvenes években elhitették velünk, hogy a felejtés a cselekvés egyetlen lehetséges módja. Bennem mindig az az elszánás működött, hogy ki kell mondani mindazt, amiről az előző nemzedék nem beszélt, mert megkötött bizonyos alkukat. Nem lehet továbblépni addig, míg a közelmúlt történelmével nem számolunk el. A legnagyobb megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy bizonyos családokban, amelyekre erőteljesen rányomta bélyegét az előző rendszer, ahol halálos ítéletek születtek, még a rendszerváltás után sem mertek beszélni. A sebek persze nem gyógyulnak be egyik napról a másikra, nem vethetjük bele magunkat önfeledten a szabadság mámorába annyi szenvedés után. Hitre, önfegyelemre és lelki békére van szükség ahhoz, hogy felemelt fejjel, megnyugodva léphessünk a szabadság útjára.

Legújabb, Ezredváltó, sűrű évek című kötetét két fordulópont hívhatta életre: egyrészt ezredváltás tanúi lehettünk, másrészt a költő túllépett ötvenedik életévén. Mindez egyfajta visszatekintést, számvetést tesz szükségessé.

– Ez a kötet nagyon fontos számomra. A benne olvasható száz vers 1998 és 2003 között íródott. A millennium évében – mintha egy hegytetőn állnék – visszatekintettem a magyarság ezer esztendejére. Meghatottsággal töltött el, hogy mi, akik az ezredforduló táján Magyarországon élünk, valamilyen különös lelki hullámhosszon vagyunk államalapító királyunkkal és mindazokkal, akik ezer éve éltek itt. Megpróbáltam számbavenni, hogyan maradtunk meg a nehézségek, a történelmi megpróbáltatások ellenére. Erről szól a könyv centrumában elhelyezkedő két hosszúvers is. A Symphonia Ungarorum megírására Szokolay Sándor kért meg, aki a millennium évében egy olyan zenemű komponálására készült, amely Szent István és Szent Gellért korában játszódik, és kifejezi a magyarság helytállását. A vers először a Kortársban jelent meg, az oratorikus szimfónia pedig az Operaházban csendült fel. A Hullámzó vizeken kereszt című ciklus König Róbert linómetszeteihez készült. Az Ezredváltó, sűrű évek tehát összegzés, minta azok számára, akik majd kíváncsiak lesznek arra, hogyan éltünk, miről írtunk 2000-ben. A kötetet nem tagoltam ciklusokra, a legfőbb rendező elv a keletkezés időrendje volt, de egymás mellé kerülhettek azonos témát vagy motívumot körüljáró versek is.

Nagy Gáspár költészete a kilencvenes években – írja Pécsi Györgyi – „az erőteljes, egyértelmű kimondás helyett a csönd falai közé húzódik vissza”. Másik kritikusa, Jánosi Zoltán pedig így fogalmaz: „Ha a változó időkhöz idomított emberi metamorfózisok, alig titkolt állati éhségek látványa korábban morálisan háborította fel […], az új helyzet már lélektanilag is megviseli. Maga is pontosan érzi, ’vers-sirályait’ a közvetlen, amorf napi politikai alakulások, kulturális fejlemények közelében ugyanaz a veszély fenyegeti, mint Baudelaire hajófedélzetre zuhant albatroszát.” Újabb verseiben, így az Ezredváltó, sűrű évek néhány költeményében is, kevesebb a közvetlen politikai utalás, többet foglalkozik az emberi lét végső kérdéseivel, így a haláltudattal is.

– Azt hiszem, ez így természetes. A magyar irodalom egyik nagy témája az elmúlás. Költőink utolsó verseiben gyakran felbukkan a halál, felteszik az emberi lét végső kérdéseit, szembesülnek azzal a gondolattal, hogy – Kosztolányit idézve – valamennyien csak vendégek vagyunk a földön. Óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, milyen lesz a világ, ha végleg elmegyünk, hagyunk-e valamilyen nyomot Isten hatalmas költeményén. Nem mondhatom, hogy a közverseket, a politikai felhangot teljesen száműztem az életemből és a költészetemből, de kétségtelen, hogy mostanában a személyesebb terrénumok jobban foglalkoztatnak. Ennek okát még nem tudtam megfejteni. Legújabb kötetemben is utalok arra, hogy az ember megosztja az életét bizonyos
fontos kérdések között. Ebben központi szerepet kap saját élete, családja és barátai sorsa.

Véleménye szerint hogyan módosult, változott-e egyáltalán a rendszerváltás, majd az ezredforduló után a költő szerepe, feladata?

– Véleményem szerint a szerep nem változott. A magyar költőnek a kezdetektől fogva fontos volt, hogy ahhoz a közösséghez szóljon, amelyhez maga is tartozik. Voltak olyan helyzetek, amikor ki kellett állni a Nemzeti Múzeum lépcsőjére és elszavalni a Nemzeti dalt, vagy meg kellett írni az Egy mondat a zsarnokságról című verset. Magam is úgy érzem, megfulladtam volna, ha nem írom meg azokat a verseket, amelyeket Görömbei András egyik tanulmányában „rendszerváltó versek”-nek nevez. A magyar irodalom bármilyen rendszerben, a demokráciában is fenntartja azt a jogát, hogy ha szükséges, megszülessen a korszak Szózata vagy Nemzeti dala. Mai zűrzavaros, posztmodern világunkban pedig különösen fontos, hogy a költészet a káosz, a fragmentumok helyett értéket, igazodási pontokat mutasson fel.

2003. november 14.


Ménesi Gábor
Új Forrás, 2004. 4. sz.


< vissza