Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

"Ha az embernek igazsága vagyon és tisztességgel él, nem kell félnie"

Radnóti-díj, clevelandi József Attila-díj, József Attila-díj, Magyar Művészetért-díj, Greve-díj, Artisjus irodalmi díj, Tiszatáj-díj, Nagy Imre-emlékplakett, Kölcsey-díj, Ratkó József-díj, Getz-díj, Kortárs-díj, Balassi Bálint-emlékkard, Kossuth-díj. Tiszteletteljes örömmel nyugtázhatjuk, a kor észrevette Nagy Gáspár költői és emberi értékeit. Művei közül jó szívvel ajánlom 1999-ben megjelent Szabadrabok című egybegyűjtött verseskötetét és most, a könyvhéten napvilágot látott Ezredváltó, sűrű évek címűt mindazoknak, akik a mai elviselhetetlen információáradatban elfelejtették, miféle lelki felüdülést kaphatnak azon „megátalkodottak” gondolataitól, akik e hivatást ma is elszántan űzik.
A Hitel szerkesztőségében beszélgetünk Nagy Gáspárral. Az irodalmi, művészeti és társadalmi folyóiratnál „ősidők” óta, 1988-tól tevékenykedik szerkesztőként. Ahogyan falusi gyermekkori emlékeiről mesél, jól esik fülemnek fölfedezni a vasi tájszólás tán öntudatlanul még visszatérő jellegzetes ízét. Élete, pályája – mondhatnám – tiszta sor. Mert még a fájdalmas csalódások, megtapasztalások is akkor jöttek, az önálló felnőtt élet kezdetekor, amikor éppenséggel jótékonyan hatottak személyisége, költészete fejlődéséhez, alakulásához. Hogy mára, pályája csúcsára érkezvén, a kitűnő irodalomtörténész, Görömbei András e nem akármilyen méltató sorokat írhassa le róla:
„Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint épül Nagy Gáspár költészetének morális és poétikai rendje… A hazugság, a történelmi tudatzavar, a történelmi és kulturális nemzetszűkítés, öncsonkítás ellen küzdve ad példát… Nemcsak néhány történelmi jelentőségűvé vált versével járt ösztönzőn, eszméltetően előtte a magyarországi és kelet-közép-európai változásoknak. Egész személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel…”


„Sohasem félni” – irigylésreméltó.

– Én úgy gondoltam, úgy gondolom most is, hogy ha az embernek igazsága vagyon és tisztességgel él, akkor nem kell félnie – mondja Nagy Gáspár. – Természetesen voltak nekem is félelmeim gyerekkoromban. Az ötvenes években, a beszolgáltatás, padláslesöprés idején bizony sokszor aggódtunk a szüleinkért, akik elmentek a mezőre dolgozni, és sokáig nem jöttek haza. Ilyenkor a nagymama mindenfajta énekekkel, népi imádságokkal, különös történetekkel szórakoztatott. Miközben ő félt jobban, mint én, de olyan jó meséket talált ki, hogy azokkal kis unokáját is elandalította.
Utólag azt gondolom, faluszerte közkedvelt, kedélyes vőfélynótákat fabrikáló, garabonciás és megátalkodott atyai öregapám rímfaragó természete mellett anyai nagyanyám fantáziadús mesélőkedvéből költözött talán valami belém, ami a versíráshoz vezetett.
Amennyiben a kérdése arra irányult, hogy íróként vagy költőként féltem-e, erre nem tudok úgy visszagondolni, hogy lett volna bennem rossz lelkiismeret, amiért félnem kellett volna. Hogy olyat tettem volna, amellyel esetleg másoknak a becsületébe gázolok, vagy nem mondok igazat, s emiatt rosszul aludtam volna. De kétségtelen, többen mondták, hogy voltak olyan kényes helyzetek a nyolcvanas években, amikor ezt-azt elkövettem, amitől lehetett volna félni. Épp a napokban, a június 16-ra való szép emlékezés alkalmával, a Püski Kiadónál megjelent 56-os könyvem bemutatóján emlegették fel, hogy amikor megjelent a Nagy Imre versem, a vonaton valaki olvasta, és felordított, hogy „ez a fiú nem fél, amikor kis gyerekei vannak?!” Tényleg nem jutott eszembe. Abban az időben, krisztusi korban, lévén talán meggondolatlanabb az ember, mint később.
Sinkovits Imre, drága barátom halála előtt nem sokkal mondta, hogy a kicenzúrázott verseimet egy időben a zsebében hordta, társaságban elővette és felolvasta. Ő is vakmerőnek gondolt. Azt feleltem neki: nem voltam bátor, csak nem mertem félni.

Hogyan, mikor nyiladozott a szeme, s jelentett-e nagy csalódást, amikor már jobban ráláthatott a világra?

– Fantasztikus élmény volt számomra, amikor a kis dunántúli faluból a magyar kultúra bölcsőjébe kerültem, az ezeréves magyar iskolába, a pannonhalmi bencés gimnáziumba. Nem tudom eléggé megköszönni a jó Istennek, hogy nekem ott milyen ragyogó tanáraim voltak és milyen összetartó, jó közösségben élhettem az ország legkülönbözőbb vidékeiről származó diáktársaimmal. Tartjuk is a kapcsolatot, minden évben találkozunk. Ilyenkor visszük a családot is. Osztályfőnökünk, Forrai Botond atya a feleségeknek rendre elmondja a fiúk rossz tulajdonságait, hogy mire kell vigyázni. Pannonhalma Varázshegy volt, ahol a világtól hermetikusan el voltunk zárva. Onnan kikerülve valóban drasztikus volt a kinti élet. Az idilli zárt világból nagy kaotikus börtönbe érkeztem, ahol több tiltást láttam, mint odabent. E nagy csalódásom egybeesett Közép-Európa nagy traumájával, amikor a reményteli 1968-as diákmozgalmak s a prágai bársonyos forradalom reményei semmivé foszlottak. Tizennyolc évesen, a legfogékonyabb korban ugyancsak hevesen éltem át a kemény magyar valóságot. Következett az albérlet, majd tanulmányaim Szombathelyen, népművelés–könyvtár szakon. Ott kezdtem el az irodalommal komolyabban foglalkozni. Verseimet kiábrándultságaimról írtam egy kockás füzetbe. A hatvanas évek végén jelentek meg folyóiratokban első munkáim. Ilyenformán a csalódások jókor értek. Nem kellett felülnöm mindenfajta hamis, rossz felé vivő uszályokra.
Emberré válásom érdekében szüleimen kívül sokat tett a nagymama, és két nagynéném. Egykeként gyakran megszöktem mellőlük, hogy gyerektársakra leljek. Nekem három gyerekem van. Látom, milyen jó az, ahogyan szeretik egymást. Nevelésükben igazi érdemei feleségemnek vannak, aki harminc éve társam. Szerelmünk hajnalán együtt jártunk a Bakáts téri templom kápolnájába Jelenits István piarista atyát hallgatni. Szent Pál leveleit értelmezte a maga szuggesztív, kiváló stiliszta módján. Ezek az „irodalomórák” nagy hatással voltak ránk. Akárcsak azok a bölcs tanácsai, amelyeket közvetlenül házasságkötésünk előtt adott nekünk, imígyen:
„Az nem baj, ha a házasságban röpködnek a tányérok. Csak csönd ne legyen. A kommunikáció ne szűnjön meg, amikor már arra sem érdemesítjük a másikat, hogy esetleg hozzávágjunk egy tányért. Jól jegyezzétek meg: csak csönd ne legyen!”


Jálics Kinga
Keresztény Élet, 2003. július 29.


< vissza