Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

Ember és gondolat

Annyi utólag önmagát kinevező becsületbajnok, ellenálló, ellenzéki között valaki, aki sohasem hivalkodott-hivalkodik azzal, hogy annak idején nem volt „gyomra” beletörődni az elviselhetetlenbe. Félelmét győzte le „csupán”, vagy valóban bátor volt, végül is mindegy, de az bizonyos: a verseivel járó veszélyt, sőt még elemi önvédelmét se vette fontolóra. Írta, amit a szívdobogása, lélegzete örökbe kapott s megtartott morálja s persze a lelkiismerete diktált. Vagy egyszerűen: így volt csak képes levegőt venni a szabadsághiányban, fuldoklását némiképp enyhíteni a szorításban. Mert számára a vers: kegyelmi lehetőség, kötelességteljesítési alkalom. Léthit, életforma.


Miképp „kap rá” egy köznapi közegben serdülő, érő ifjú ember a versre? Nagy szóval élve – tehetségén túl –: teremtésvágy ösztönzi, vagy inkább csak a lét kiegészítése, vigasz, valamiféle élethelyettesítés óhaja?

– Már önképzőkörös középiskolásként próbálkoztam verssel, ám szigorú bencés tanárom zsengéimet Berzsenyi és Babits mércéjével mérte. Egy időre így elföldeltem magamban a költőt. 1967-ben érettségiztem, egyetemre akkor nem kerülhettem. Sok illúziómat elvesztettem, mint a ’68-asok közül annyian. De azt tudtam: a magam értéke, teljesítménye szerint nem lehetek a helyemen, s talán ez késztetett újra a versírásra. Azóta is, ha megoldhatatlannak tetsző dolgokat látok, vagy magam is ilyen helyzetbe kerülök, a feszültséget verssel próbálom oldani. Kapaszkodó ez számomra, illetve – Határ Győző szép kifejezésével élve – „hajszálhíd” egy elviselhetőbb világ irányába.

Költészetének olvasói gyakorta politikai indítékot sejtenek lírája mögött. Gyanítom, mindig többről van szó: világlátásról, szemléletmódról…

Szabadrabok című gyűjteményes kötetem összeállításakor nyertem bizonyos képet arról, hogy mit műveltem az elmúlt harminc –harmincöt évben. Ezt-azt írnak az emberről – behelyeznek mondjuk politikai skatulyákba, vagy az úgynevezett történelmi fogékonyságot értékelik –, ám a versek írója óhatatlanul önreflexiót is végez az ilyen egybefoglaláskor. Jómagam úgy vélem: valójában csupán a magam gondjait-örömeit írtam meg, amelyek persze sok tekintetben egybevágtak egy nagyobb közösségéivel. Jelesül: amikor elkezdtem, a hatvanas évek végén, az ifjúság lendületével, olykor szertelenségével írtam egyebek közt a politikai-történeti okokból is keletkezett szabadsághiányról. De ezen indítékokon túl mindig kettős vonzásban-kötésben éltem. Egyfelől elégikusan, némi nosztalgiával írtam arról a pannóniai-dunántúli tájról, ahol fogantam, s ahol – nehéz időkben is – jóízű, meleg családi együttlétben, szeretetben és tisztességben serdültem. Nevezzük ezt a gének üzenetének. Másfelől: mindenben, amit papírra vetettem, ott a hitbéli keresés. Párhuzamosan az alkotással. Számomra a hit kegyelem kérdése. Az alkotás ugyanígy, s persze a szabadság áhításának megfogalmazása. Egy mostanság írt versemben „Isten költeményének” nevezem ezt az egész teremtett világot, amelyben jómagam legföljebb grafitpor lehetek. Tehetségemtől, tisztességemtől, ambíciómtól, teljesítményemtől függ, hogy ebben a nagy költeményben, a mindenségben hogyan helyezkedik el, mit képes leírni, megrajzolni az én grafitporom. Annak idején Kormos István, Nagy László, Jékely Zoltán és Pilinszky János „fogott kézen” először, amikor Budapestre kerültem. Ők is talán ezt látták bennem: a szülőföldhöz való hűségemet, s vele párhuzamosan verseim szakrális, transzcendentális érintettségét. Ha úgy tetszik: ég és föld, föld és ég ikercsillagát.

Értő olvasói – pályájának és kivált az ötvenhatos, illetve a Nagy Imre-versek ismeretében („…nem szabad feledNI…! Versek 1956 emlékművének talapzatára”) – a valódi bátrak között tartják számon. Ön alig-alig beszél erről. Mintha azt sejtetné – furcsa fogalmazással élve –: nem volt elég merész ahhoz, hogy ne legyen gyáva…

– Az a furcsa, hogy egyszer valóban hasonlóképpen fejeztem ki magam. 1999-ben szép díjat, Balassi Bálint-emlékkardot kaptam a hitvalló, pogány ellen harcoló, s egyszersmind gyönyörű udvarló versek költőjének emlékezetére, tiszteletére. Drága emlékű Sinkovits Imre mondott ez alkalomból Balassit, mondta azon írásaimat, amelyekben a költőt idézem. És, ismerve Nagy Imre-versemet és más ’56-os verseimet, a miattam való lapbetiltási hercehurcákat, bátornak nevezett. Ránéztem Imrére, és így válaszoltam: „Bátor nem voltam, csak nem mertem félni”. Hozzáfűzhetem: akkori krisztusi koromban élesen és pontosan igyekeztem fogalmazni, bizonyára azért is, mert tisztában voltam vele: mifelénk a költők hamar ellobbannak. S mivel úgy véltem, a „takart seb” elüszkösödik. Hiszen már a görög sorstragédiák óta tudjuk: temetetlen holtakkal nem lehet együtt élni. Másoknál talán kevesebb metaforával, tisztán próbáltam elmondani, kimondani az elviselhetetlent. Nem tehettem meg, hogy a legfontosabbakról ne szóljak. Ha ezt elmulasztom: megfulladok. Azelőtt is írtam erről, ám amikor immár az egész rendszer recsegett-ropogott, a korábbiaknál keményebben vizslatták a verseket is. A hatalom már a szavakat is gyanúsnak, közveszélyesnek találta. Hazudni viszont nem akartam, nem is voltam képes.

Balassira, Petőfire, József Attilára és másokra utal; olyan költőkre tehát, akik még hihettek a vers értelmében, mi több: akár közvetlenül is mozgósító erejében. Manapság azonban, amikor a líra kevesek perifériális luxusának tetszik, ad-e ön esélyt a versnek?

– A mifelénk olyannyira szokásos pesszimisztikus megállapítások, jóslatok ellenére: föltétlenül hiszek. A verset, a lírát itt és világszerte már nemegyszer temették. Például a 19. század végén, a 20. század elején, és köztudomású, hogy a költészet azóta sokszor és sokféleképpen virágzott. De egyébként se tehetnék egyebet: valaki a könyökömet mindig fölsegíti az asztalra, valaki a kezembe adja a tollat, ceruzát, és akkor az ihlet, vagy nevezzük inkább gondviselésnek: működtetni kezdi a bennem rejlő íródeákot. Megírom, amit ő diktál, az írást aztán már csak csiszolgatnom kell. A Szent István-i ezredváltás után ezer évvel, egy újabb ezredfordulón keletkezett verseimet most adom közre új kötetemben (Ezredváltó, sűrű évek. Széphalom Könyvműhely). Különös mágneses kisugárzását érzem ezen sűrű esztendőknek, s azt írom meg, ami e „hegycsúcs” körül s a lelkekben történt. Remélhetőleg számvetésként és lenyomatát adva sorsunknak, időnknek. Önmagunknak, és talán azoknak is, akik majd egyszer tudni szeretnék, miképpen sürögtünk-forogtunk, hogyan örültünk, szomorkodtunk, mire haragudtunk, mit szerettünk itt, a harmadik évezred elején.


Nádor Tamás
Könyvhét, 2003. május 29.


< vissza