Írások a költőről - Beszélgetések, vallomások

"...nem szabad feledNI!"

A FORRADALOMRÓL, A JELENTÉSEKBE ZÁRT ÉLETRŐL ÉS EGY KÉNYSZERŰ SZAKÍTÁSRÓL

A Püski Kiadó az ’56-os forradalom évfordulójának tiszteletére megjelenteti Nagy Gáspárnak azokat a verseit, amelyek a szerző megfogalmazása szerint 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára készültek. Az 1949-ben született Kossuth-díjas költőt először arról kérdeztük, hogy az össznépi felejtés, illetve felejtetés időszakában miért nem állt be a sorba, honnan merített erőt, milyen emlékeket őrzött Nagy Imréről, a forradalomról.

– Nagy Imre nevét egészen kis koromban apáméktól hallottam. A rádióból hallott ’53-as híres kormányprogram foszlányait éppúgy megőrizte az emlékezetem, mint a londoni 6:3-at. Nagy Imre fellépése azt ígérte a mi falunkban is, hogy vége a kötelező beszolgáltatásnak, a padláslesöprésnek, hogy emberibb módon lehet élni. Apámék ezért becsülték. 1956-ban második osztályos voltam, amikor eljutott hozzánk, hogy Zalaegerszegen és Szombathelyen tüntettek. Apám és nagybátyám azokban a napokban feszülten figyelte a Szabad Európa Rádiót. Éreztem, hogy valami nagy dolog történik. Az igazi élmények november 4-én kezdődtek, amikor megindult a nyugati határ felé a menekültáradat, s többen nálunk kértek éjszakai szállást. Jöttek gimnazisták, egyetemisták, akik meséltek a budapesti eseményekről, a Corvin közről, a Práter utcáról, a harcokról, a Molotov-koktélok hasznáról. Hétévesen ittam minden szavukat. Két évvel később a Vas megyei napilapban egy kis hír tudatta, kivégezték Nagy Imrét és társait. Nagymama megjegyezte: a jó Isten megbünteti őket. A második szál, ami a forradalomhoz köt, Pannonhalma. Amikor ’63-ban a bencés gimnáziumba kerültem, sokan suttogtak arról, milyen retorziók voltak a forradalom emlékének ápolásáért, merthogy a diákok gyertyát gyújtottak ’60–61-ben november 4-én. Hallottam arról is, hogy Söveges Dávid igazgatót miként verték félholtra ’57-ben, mert nem volt hajlandó kiadni a forradalomban részt vett diákokat, mondván, Pannonhalma se a nyilasoknak, se az oroszoknak nem nyitott ajtót.

Ezek még gyermek- és kamaszemlékek. A nagy felejtést az országban a hetvenes-nyolcvanas évek hozták.

– Bennem 1968, a csehszlovákiai bevonulás, helyesebben a magyar szerepvállalás erősítette fel ötvenhat emlékét. Szombathelyen voltam népművelés–könyvtár szakos főiskolás, és itt már módszeresen tájékozódtam. Bár a magyar családokban valóban nem beszéltek a forradalomról, s az áldozatok hozzátartozói is takargatták a sebeket, nehogy a gyermekek is bűnhődjenek, én az apámmal mindent megbeszéltem, az én hozzátartozóim nem törölték az emlékezetükből a forradalmat, Nagy Imrét.

A szombathelyi főiskolásra már felfigyelt a kádárista titkosrendőrség?

– Amikor 1997-ben lehetőség nyílt rá, hogy kikérjük a Történeti Hivatalból a ránk vonatkozó iratokat, rögtön az első napokban jelentkeztem, nehogy azt higgyék, nem érdekes már a múlt. Először azt a választ kaptam, hogy nincs rólam anyag. Aztán 1998 és 2002 között előbb vontatottan, aztán mind gyorsabban és nagyobb tömegben kaptam a fénymásolatokat. Eddig több mint félezer oldalt. Kiderült, hogy kerek húsz esztendeig, 1970 és 1989 között figyeltek. Szombathelyen kezdődött öt-hat jelentéssel, aztán Budapesten már minden lépésemet követték, életem minden apró mozzanatára kíváncsiak voltak. Számon tartották irodalmi próbálkozásaimat, baráti kapcsolataimat, szerelmeimet, levelezésemet, erdélyi utazásaimat. A fő veszély a hetvenes években a nacionalizmus, az irredentizmus, az éledő táncházmozgalom, s főként március 15. és október 23. megünneplése.

Hogyan szembesült a jelentésekben vázolt képpel? Ki volt Nagy Gáspár a III/III-as iratok szerint?

– Négy év után készült rólam egy összefoglaló jelentés: a „BRFK III/III osztály adatai szerint alaposan gyanúsítható ellenséges írói tevékenység kifejtésével, antimarxista nézetek terjesztésével, ellenséges célzatú illegális csoportok létrehozásával. Tevékenysége népköztársaságunk államrendje ellen irányul, elsősorban ideológiai és kulturális területen a fellazító politikában nyilvánul meg”. De nem ez döbbentett meg, hanem az a lázas figyelem és energia, amit a Vitéz fedőnevű ügynök pazarolt rám, a Szabó Ervin Könyvtár Böszörményi úti fiókjának ifjú és naiv könyvtárosára, akinek kisebb lapokban jelentek még csak meg versei. 1972-től 1976-ig a közelemben volt, Erdély-rajongó, irodalomszerető emberként könyvekkel kínált, fényképeket mutatott, s én mint hasonszőrűnek meséltem gondolataimról, utazásaimról, szerelmeimről. Ő készséges volt, sűrűn bejárt a könyvtárba. Még azt is felajánlotta, hogy a vidéki kislánynak, akinek udvaroltam, albérletet szerez. Éppen az ő lakásával szemben. Ez a dolog meghiúsult a lány édesanyja miatt, így szegény ügynököm alapos fejmosást kapott. Mielőtt Nagy László javaslatára az írószövetség könyvtárába kerültem, egy rendőrtiszttel kellett találkoznom, aki alaposan lekáderezett. Miután elbeszélgettünk Illyés Gyuláról, Németh Lászlóról, a határon túli magyar irodalomról, megjegyeztem, magának az egyetemen kellene tanítania. Az illető, aki Vitéz jelentéseiből készült fel, ebből a megjegyzésből azt a következtetést vonta le, hogy én tudok az ügynökről, ezért őt leállították rólam. Vitéz eltűnt tehát az életemből, de jöttek újak: 1981 után, mikor is az írószövetség titkárává választottak, minden lépésemet jegyezték az országban. Nem mint funkcionáriusét, hanem költőét s jó ügyekért szervezkedő emberét. Minden megyei rendőrkapitányságon készítettek rólam jelentést. Máig nem értem, miért neveztek barátaimmal együtt ellenséges ellenzéknek.

Ezt a titulust Salgó László jelenlegi rendőrfőkapitány is jóváhagyta szegedi elemző tiszti korában.

– Salgó László, mint a Heti Válaszban közölt dokumentumból is kiderül, bár a III/I-es és II-es osztálynak dolgozott, de a III/III-asnak is besegített. Teljes volt az átjárás a különböző részlegek között. Talán azért neveztek minket, Csoóri Sándort, Ilia Mihályt, Baka Istvánt, Lezsák Sándort, Zalán Tibort és jómagamat ellenzéki ellenzéknek, hogy megkülönböztessenek az úgynevezett demokratikus ellenzéktől.

Mit érzett, amikor olvasta a jelentéseket?

– Sok mindenről tudtam, hiszen ’84-ben a tatabányai Új Forrásban közölt Öröknyár…, s a ’86 júniusában a Tiszatájban megjelent A Fiú naplójából című versem miatt országos botrány kerekedett. A titkosrendőrség jól kódolta az üzeneteket, hogy itt bizony Nagy Imréről, illetve ötvenhatról van szó. Hogy mit éreztem, amikor a jelentéseket olvastam? Szégyent és dühöt a megalázásért, a megfigyelésért, hogy egy lapra került a nevem a rendszer működtetőivel, mozgatóival. Akik ma is vállat vonnak, és hogy könnyedén túlteszik magukat az ügyön. Eszükbe sem jut, hogy bocsánatot kérjenek.

Pedig 1989-ben milyen boldogok voltunk Nagy Imre újratemetésén. Nagy Gáspárnak elégtétel volt, hogy az írószövetség nevében közkívánatra ő koszorúzott Cseres Tiborral?

– Előzőleg, még amikor rendőrök követtek bennünket, sokat jártunk a 301-es parcellában, kerestük a sírt, megemlékezést is tartottunk 1988. június 16-án. Persze hogy nagy elégtétel volt az ünnepélyes temetés. És természetes volt, hogy Nagy Erzsébet hívott, legyek tagja a Nagy Imre Társaságnak.

Idén augusztusban miért döntött úgy, hogy kilép?

– Nem értettem egyet azzal, hogy a mostani kormány Nagy Imre-érdemrendet alapít. Eddig is volt Nagy Imre-emlékplakett, tehát a mártír miniszterelnök emlékét őriztük. Nekem nagyon visszatetsző, hogy épp egy olyan kormány terjeszt elő új Nagy Imre-kitüntetést, amelynek egyes tagjai az MSZMP vezető káderei voltak, akik megrémültek, amikor Pozsgay Imre ’89-ben népfelkeléssé nyilvánította ötvenhatot. Akik az utolsó pillanatig kiszolgálták az elmúlt rendszert. Félreértés ne essék, én nem a megbékélés, hanem az elvtelen kompromisszumok ellen vagyok. Ha a szocialisták várnak még, ha a forradalom ötvenedik évfordulójára terjesztik elő az új kitüntetést, nem történik semmi baj. Nagy Erzsébetnek, a Nagy Imre Társaság örökös elnökének tudnia kell, hogy édesapja nem csak a családé. És nem csak a társaságé. Ő az egész nemzeté. Camus szavai jutnak eszembe, aki A magyarok vére című híres írásában azt mondta, nem szabad igazolni a gyilkosokat, a forradalom vérbe fojtóit, azokat, akik a másik oldalon állnak. És most igazoljuk őket.

Mit felelt Nagy Erzsébet?

– Azt írta, hogy nem felejti el, hogy az elsők között voltam, akik Nagy Imre emlékéhez, újratemetéséhez ragaszkodtak, s szomorú a lépésem miatt.

Nem gondolja, hogy hibáztak az előző kormányok, amikor Nagy Imre emlékét talán öntudatlanul ráhagyományozták a szocialistákra?

– Meggyőződésem, hogy itt mulasztásról volt szó. Az Antall-, de még inkább az Orbán-kormány megtehette volna, hogy Nagy Imre érdemeit törvénybe iktatja.

Írt az ötvenhatos témáról új verset?

– Legutóbbi hosszabb versemet az Amerikában három éve meghalt költőnek, Kannás Alajosnak ajánlottam, akinek Kormos kövek című kötete nagy hatást tett rám. Ennek végén mondom el, miként gondolkodom 2002-ben: „Barátom ki már magad is halott vagy / de kormos köveidben régtől halhatatlan / engedd, hogy egy láthatatlan irka-kőre véssem / miképp is szólnék most ’56 ügyében: / tudva bár hogy szavaimnak nem lesz táboruk / de fájó árulások és zajló testvérháborúk / heveny idején kell kimondanom: cáfolhatatlanul / csak a hősöknek és mártíroknak van igazuk!”


Osztovits Ágnes
Heti Válasz, 2002. október 18.


< vissza